Nyugat · / · 1909 · / · 1909. 10-11. szám

GELLÉRT OSZKÁR: A FŰRÉSZ

Villámterhes felhők futkosnak az égen.
Tudom én: ilyenkor nem jó erdőt járni
S állni fa tövében.
Arrább tisztás látszik, szabad ég fölöttem,
Szél ott faderekat nem sujt le a porba,
Szél ott ágat esdőn nem hajlit az égnek:
Jó lesz odamennem... jó, hogy idejöttem,
Fák közé beállnom nem kell itt a sorba,
Itt a magam gyászos törpesége véd meg.

Végig a tisztáson egyetlen fa él itt.
Átvágva, átmetszve az is derekában;
Az is halott félig.
Az én életemmel szegény fám cserélsz-e?
Megölellek sirván, látod, én cserélnék...
Se leveled, lombod, se ágod, virágod,
Nincs mibe fogódzzék, nem rázhat a szél se,
Nem téphet a szél se... Csak gyökerünk él még,
Csak fürész volt, ami kettőnket kivágott.

Nem rázott meg engem, nem tépett meg engem
Romboló, sivitó, döngető, hatalmas
Szél az életemben.
Nem szél hasitott szét... te szeltél simán át
Könyv! te gyilkos szerszám, élesfogu fürész.
Számomra a szél volt: szellő csak, sohajtás,
Legyezgette lelkem sok bolondos álmát.
S ami eztán jöhet: csak lemondva tűrés,
Csak széles fatörzsön korcs, vékonyka hajtás.

Szegény fám, benned én életemet nézem.
Átmetszett törzsedre mégse merek, mégse
Ránézni egészen.
Évgyűrűid lelkem múlt időkbe vinnék...
Ez a fa az én fám s fáj, hogy idejöttem.
Ó sűrű gyűrűk ti, évek, évek, évek!
Nem merek számolni, el kell futnom innét.
Nem merek számolni: hány év van mögöttem
S hány év telt azóta, hogy halottan élek.