Nyugat · / · 1909 · / · 1909. 10-11. szám · / · LACZKÓ GÉZA: ADY KÖLTŐI NYELVE

LACZKÓ GÉZA: ADY KÖLTŐI NYELVE [+]
II.

A mindennapi élet szavai az ő kezében visszanyerik színüket s apró kockakövekként helyezi őket jelentőséget adó helyekre; a mindennapi fordulatok átgyúródnak majdnem a felismerhetetlenségig. Népi, régi szavak, kifejezések mindig adott pontra, a költemény hangulatához képest jelennek meg.

Mint egy szó-jongleur. Alig egypár sokszínű gömböt dobál föl, följebb gyorsan, ügyesen, változatos mozdulatokkal. Az ember megesküdne, hogy több száz golyó fordul meg a kezén.

A költészet nyelve általában mindig hátrább marad nemcsak az élő nyelvtől, hanem a prózától is. Ezt finomodás névvel vesszük utólag tudomásul. Mikor már émelyit a finomság, jön Csokonai, Petőfi, Ady egy köteg köznapi szóval, mint friss, hűsítő, zöld levelekkel.

Ady gúnyolódik, gorombáskodik a köznapi szavakkal: A proletár lányok csak pótvirágok (I 92); a debrecenieket civis-uraknak (I 95) hívja. - Egye fene (I 44); a frász (I 42) kitörheti a költőt, kedvese tunya dög (I 67). Már nem tud nőstényt szeretni (I 100); vadítja a maflák (I 101) hadát, a csürhét (I 150). Kis hím lelke reszketett (I 109). Sok a talmi az irodalomban (I 151). Szeretné visszaadni a pofont (I 152). Az élet néhány szamár vágy (I 100.)

Lelkéből fölcibálja a nőt (U 21); ténfereg (U 55). A Cethalt megszólítja: - Ne táncolj, lógj, ne tréfálj mindig (I 20). Vajda gőggel rugott ki végső éjszakáján (I 41). Őt is kiröhögték, megköpdösték (I 38); ügyes zsidó is nagyot röhögött rajta (I 155). Salabakterék, akik mindig morognak (I 164), faljanak az aggok (I 165), amíg szuszognak (I 153), vagy pukkadjanak meg (I 164).

A csillag hulljon rogyásig (I 93). Krisztusuccse (I 150), csiba már, pulya had (V 171).

Fenének kell (V 37), kutya se becsüli (I 78) a költőt, aki érzi az Isten-szagot (I 16).

Vagy köznapi szóval él, mert hite szerint másképp nem lehet megmondani. Csak a mot propre adja vissza gondolatát, semmi más:

Kis stáció az élet (I 132), ahol bujósdit játszik Lédával (I 60) és rossz zsakettben bóbiskál (V 83). Kék, nagy vizeknek hallgatja lármáját (U 42). Utat kér a mobtól, (V 172), sok az utcalány (I 105). Látomásait, a naiv meséket (I 139) végáron eladná (V 177). Visszagondol diákságára, mikor nebuló (I 35) volt. Imádkozó pózban (I 14) áll. Szívében, aminek kosztján sokan nőttek (V 180), régi dámák harcolnak (I 107). Szeretné Lédája vakszemét csókolni (I 71). Az Isten, - a Muszáj, a Lesz, az Ámen, - (I27) néha visszaadja a régi tromfot (I 24). Ilosvaynak is a Szilágyság volt a pátriája (I 50). S ha muszájból meghalunk (I 118), nem lesz nagy kázus (V 10). Olyan volt a Duna, mint egy iszákos zseni (V 62). Ne legyen egy félpercnyi békességünk (I 49).

Kedvesének, akit sokat emleget, citál (I 18), a Mámor, a Halál s az Isten kukucskálnak ki szeméből (I 60), akivel ha titokban van, nem komédiáznak (I 52) s lecsacsizza az Életet (I 146). Neki, akit eddig nem rubrikáztak (U 111), kalimpál a szíve (V 62). Meg akarja korrigálni az ősi nagy hibát (I 95).

Mindennapi fordulatok, különösen az Illés szekerében, ha kell, büszkén állnak a sorban:

Valamikor én azt a lányt vallottam a legméltóbb szűznek s csurgott a nyálam (I 99). Hotelszobájába áthallatszanak X. kisasszonynak és N. úrnak a csókjai (I 110). Talán a mája se volt épp' szelid Vajdának (I 41). Kinek van kedve ezt az ügyet végig csinálni? (I 123). Megállt az élet, nincsen több sora (U 24). (v.ö. az élet sora!) Sátáné az én bőröm (I 39). Nagyon is sima, illatos hajad zilálva, tépve verje arcomat (U 24).

Idegen szavakkal szemben nem nagyon kényes a purizmusa, ha kell. A három kötetben előfordul vagy egy fél tucat, mint:

Vátes (I 42), a nagy Nihil (I 22), az ősi Schola főmagistere (I 35), cicerone (I 163), a konfiteor (I 114), a textus (I 14), anér és androsz a genitivusa (I 36).

Ady nem affektálja se a városi hangot, mint egypár Ákos, se a falusit, a zsirtól csöpögőt, mint egypár Kálomista Mihály. Ha sora hozza, írja, hogy:

Pászmásan hull a csillag (I 118) dancs keleti fajtája feje felett (U 70). Próféta-e ő, vagy zsigorás? (I 157), (pászmás eső = strichregen, dancs = ronda, zsigorás = köszvényes, gyönge, cinterem = templomudvar, zilahi tájszaka) Ájer pezseg (gúnyosan, I 95). Pendely (V 169), cinterem ( 108) hóharmatos (U 59), mink (= mi) (U 13) épp úgy helyhez jutnak, mint valamit jussolni (I 167, Szinnyei Tájszótárában nins meg), rostokolni (I 135), cécozni (V 139), vagy soha óta ( 38). A kincsekből kitudottak (V 135), igazi dalra máig se kaptak (V 42). A fa virágait korán esse (U 58).

A három kötetben csak ez a két tulatiszai szerkezet fordul elő: meg kell talájam ( I 147) és erre járt volt (V 140).

A régiségtől ünnepélyes szín vagy pregnáns kifejezés végett átvesz szavakat, másokat régi értelmükben alkalmaz, másokat ismét régi alakjukban. Egypár ilyen szerkezet is ki-kidugja fejét költészete buja szómezején.

Balság (V 115), ük (U 70), mordály-égető (V 185), ara (V 156), tavasz-idő (U 41), az eleve elrendelés (V 196).

Az én valóim: akik voltak ( I 126), = létező). Csüggedt a kezünk (U 24), istenetlen (I 161).

Két hajdani szeretők (V 14 =), mécsese lánginál (I 45 rím: Mihály), holt ember varjaknak étkük (I 74, rím: téptük).

Eljövend (U 14), vala (I 74), lészen (gúnyosan, I 95).

Éltem a Pusztán s megkisérteték (V 81), ez a tavasznak ő csodanapja (V 134), félik ezeket a bűnös dalokat (I 145), lecsukódtak szemeim számára a világnak (I 12). Arcomon ma is áldott tekintetét szemeidnek érzem (I 36). Vágytam a világot (V 122).

Ugyanilyen mély-szomorú, ünnepi hangot ad a prédikátor ivadék verseinek egy pár vallásos nyelvi fordulat:

A jövőt így köszönti: "Béke, béke" (V 194). Úri szűz dicséretét zengi (I 105). kinek teste fehér és makulátlan (I 105), miként az ég (I 63). Szálljon le az égnek magasságos kedve (I 80). És megvakultak hiú szemeim (I 11), amint ülök sirván a Sion-hegy alatt (I 17), amiként az meg vagyon írva (I 77). Színe elé parancsolja a szűzi árnyat (U 21), szomorúság bünébe estem (V 107).

Megkap, amikor jól ismert ima-foszlányokba akad a szem, mint:

Óh áldott az az asszonyok között, aki verset tud írni (I 166), vagy: Leány, akaratod legyen meg, maradhatsz és szerethetsz (V 176).

Egy egész kis könyörgést lehet összeállitani egy-két ilyen fordulatból, íme:

"Én a Mulandóság fia vagyok (I 146), a verseim a gyermekeim, kik szakadtak ágyékomból (V 191). Uram, fölöttem sokféle ostort suhogtatott kezed (I 23), inségemből hozzád fohászkodom sirással (V 165), Isten, küldjön te szent kegyelmed szerelmet (I 101)."

Új szó, új képzés, szokatlan rag-ragasztás alig fordul elő nála:

Szilvániából (= Erdély, Transsylvania, I 34) falvan, pusztán keresztül (I 84), jött a szépmerő (I 149), kit bánt rongysága (V 135), mátlansága (I 126), s az, hogy elpoklosodott (V 106), Vénleánykodott (U 49), kinálta magát annak, emeznek (I 152), míg mások gyümölcsösödtek (I 34), s most meakulpázik (V 144). Messziről ködölt a Bükk (I 115). Fészketlenül röpdös a madár (V 48), altatlan az álom (V 21), mátkafi (V 156), a hajó öldöke (V 17).

Szereti a -t-s participiumot: jon rám-zudultan (V 20), rongyoltan, szórtan (V 185), állunk öszszetapadtan (U 22), a ván végüt: sirván nevetünk (V 79), meghal erője veszvén (I 118).

Mint elszigetelt különösség jelenik meg az ilyes: Ez az utolsó nászunk nékünk (U 43). Új szelek nyögetik az ős magyar fákat (V 45).

Ahogy egész verselésében van valami türelmetlenül lüktető, fejlesztő, gondolatritmusos eljárás, nagy helyet kap nála az értelmező:

Csipője ringott, a büszke (V 5). Az én Uram, a rég feledett (I 16). Adj kint nekem, a megéhezettnek (U 23). Nézz hát reánk, két kárhozóra (U 29). Nézzétek majd szívem, a holtat (I 142).

Ritmusa úgy lüktet rapszodikus, bus sajátságossággal, mint kéményből puffogó gőz a hajógépeken.

Ez a szomorú, magyar róna.
Halálszagú, bús magyar róna. (U 57)
Tüzes, sajgó seb vagyok, égek,
Kinoz a fény és kinoz a harmat,
Téged akarlak, eljöttem érted,
Több kinra vágyom: téged akarlak (U 23).

Pregnáns nyelve, amiben nagy szerepe van a központozásnak, kerüli a mondatokat, pl.:

Én csak bús álom-báb vagyok,
Játékos kezek rángatottja. (U 112).

Névelőt:

Elcsattant hosszú csoda-csók (U 13).

Kötőszót, mellékmondatot:

Csak egyszer, csak egyszer.
Jóllaktam s hullna a büszke arany (V 89).
S áldott legyen, ki: te meg én (U 13).
Apa, fiu: egy Igen s egy nem (I 9).
Hunyhat a máglya:
Ezek a szomorú, vén szemek
Nem néznek soha másra (U 20).
Nyilván akarja valami vak átok.
Nagy alázattal hajtom le a fejem (V 11).
Ha lekésünk, ha lekésünk
Sohse tér meg az a bárka (U 42).

Mintha nem lenne (s nincs is ) elég lelki nyugalma ahhoz, hogy összefogja a mondanivalóját: a kimondott szót javítja, hozzá tesz, értelmezi, másokat sorakoztat nyomába.

Te bérmáltál meg, kis, vidéki lapod,
Hogy poéta lettem. (I 36).
Késő az álmunk, a sikerünk,
Révünk, nyugalmunk, ölelésünk (V 77).

Elébük, a rosszak, a szépek, csodásak elé (V 89). szent, lanyha csömör, az az áldott, az a híres, az a nagy (V 89).

Szárnyaimat már hányszor
Sározta, verte, húzta (U 55).

Türelmetlen impresszionizmusa csak schlagwortokat vet költeménysorokká:

Páris helyett: falu csöndje,
Csöndes Ér, szagos virágok,
Zöngö méhek s hárs alatt
Hahotázó gyermekek,
Okuláré és karosszék (V 191).
Tengerpart, alkony, kis hotel-szoba (V 157).
Virágos ágy, csalóka tükrök,
Nehéz parfüm (V 130).
Menton, november, Azur-ország
Nem volt soha kékebb. (V 93).
Láttam: pompa, tüzes fényesség,
Szőnyegek s drága képek. (I 162).
Én rossz zsaketben bóbiskálok.
Az ős Kaján vállán bibor.
Feszület, két gyertya, komorság (V 83).

Külön jelentőséget ad a szavaknak sokszor azzal, hogy mondatosítja őket; ponttal választ el olyanokat, amilyeneket más csak vesszővel különítene el:

Megállott. Vár. Pihen (U 114).
Aludj az erdőn. Félek tőled. Félek. (U 115).
Óh csak jönne más.
Egy más asszony. Valaki. Más.
Akárki. (U 36).

Igen feltűnően érvényesül ez a mozaikos, szakadozott stílus, ha fordít, pl.

Álmodom egy nőről, akit nem ismerek,
Forró és különös, áldott nagy Látomás. (U 84).
Je fais souvent ce ręve étrange et pénétrant
D'une femme inconnue, et que j'aime et qui m'aime.)

 

[+] I = Illés szekerén, V = Vér és Arany, U = Uj versek. A számok lapszámot jelentenek.