Nyugat · / · 1909 · / · 1909. 10-11. szám

SCHÖPFLIN ALADÁR: LEVÉL OSVÁT ERNŐNEK

Kedves, jó Uram,

Annyi irka-firka, annyi szóbeli és írásos disputa után újra nyilatkozni Ady Endre költészetéről, mai irodalmunkban elfoglalt helyéről, jelentőségéről? Újat mondani most - hacsak nem akarok essaybe belemélyedni - alig lehet s ma már azon is túl vagyunk, hogy valami különös bátorság jele legyen, ha az ember elárulja, hogy Ady költészetét szereti, nagyra tartja s mai irodalmi termelésünk legérdekesebb jelenségének tartja. Mióta ez a mi nemzedékünk olvasni tud, nem volt irodalmi probléma, amelyről annyit beszéltek volna s melyben annyira kénytelen lett volna állást foglalni mindenki, aki az irodalmat csak valamennyire is komolyan veszi. S én sok példán azt láttam, hogy ez az állásfoglalás a komolyan vevés mértékétől függ. Aki nem veszi elég komolyan, visszariad mindjárt kezdettől fogva azoktól a nehézségektől, melyeket Ady költészetének megértő élvezete elé támaszt részben e költészet természete, részben pedig az olvasóba belegyökerezett sok elfogultság, megszokottság, hagyományoktól megkötöttség. Aki elég komolyan veszi s e nehézségek leküzdésével egy kicsit belemélyed, annak aztán kinyílik ez a pompás, színes, meglepő s gyakran megdöbbentő világ és megadatik olyan szép dolgokat látnia, amilyenekben magyar versolvasónak egy nemzedék óta nem volt része. E sorok írója, aki sokszor és sok nehézséggel küszködve exponálta magát nyilvánosan és magánkörökben Adyért, maga is azok közé tartozik, akiket kezdetben idegenkedés fogott el ezeknek a furcsának, idegenszerűnek, homályosnak látszó verseknek láttára. Temperamentum, életmód, életkör, sőt világfelfogás fontos különbségei is elválasztották tőle. Bizony, jó ideig kellett az Új versek kis kötetével küszködnöm, amíg meg tudtam állapítani tudatosan magamban, hogy ami Ady verseiben furcsának tűnt fel, az eredetiség, ami idegenszerűnek, az a magyar élet eddig titokban forrott jelenségeinek megszólalása, ami homályosnak, az a megszokott formák romjain alakuló új formák szokatlansága. Szóval: a hiba javarészt én bennem volt, az én készületlenségemben. Amint ezen túlestem, meggyőződéssé érlelődött bennem az a sejtelem, hogy irodalomtörténeti esemény, a magyar líra egy új fordulatának kiinduló pontja van előttem.

Azt hiszem, úgy vagyunk vele majd mind, akik ma - nem nagyon sokan és világi állásra nem nagyon előkelőek - úgy állunk a nyilvánosság előtt, mint Ady hívei. Velünk szemben áll a közömbösek, felületesek, gyűlölködők és irigykedők számos tábora. A közömbösöket talán sikerül valahogy felrázni, a felületesek úgyis a többséghez igazodnak. A gyűlölködőkkel és irigykedőkkel minek disputáljunk? Politikai ellenszenv, egyéni haragok, pozíciók féltése, egyéb a dolgok lényegétől teljesen messze eső motívumok homályosítják e látásukat és lelkiismeretüket. Meggyőzni nem lehet őket, mert nem okoktól, hanem indulatoktól vezettetik magukat.

Talán soha még nem volt akkora ellentét az uralmon lévő idősebb generáció és az előretörő, fiatal generáció érzése, gondolata, egész belső élete közt, mint ma. Látjuk ezt a politikai téren épp úgy, mint a tudományban s még inkább az irodalomban. Apa és fiú nemcsak ellentétes hiten vannak, de meg sem értik egymást. Irodalmilag ez fejeződik ki abban a harcban, amely általános fogalmak lobogói alatt, de velejében mégis csak Ady körül folyik. Az egyik félen van a hatalom, a befolyás, a társadalmi súly, minden, ami a gyors győzelmet biztosíthatja. A másik félen nincs semmi, csak egy csomó szegény, befolyástalan, hírnévre még nem jutott fiatalembernek jóhiszemű s komoly törődésen alapuló meggyőződése. Tehát az utóbbi fog győzni, mert a szellemi életben mindig a Dávidok győzik le a Góliátokat. Akik ma fiatalok, azok lesznek egykor az öregek s amiért ma a fiatalok hevülnek, az lesz egykor az öregek maradisága, vagyis az uralkodó vélemény.

Igazán kár a disputáért. Ady Endre csak írja tovább verseit, mi gyönyörködjünk bennük és ne bánjuk azokat, akik haragszanak rájuk. Legfeljebb sajnáljuk őket, mert közönyük vagy elfogultságuk nem mindennapi élvezetektől zárja el őket.

Hogy most így csoportosan, tüntetés-szerűen állunk Ady mellé, annak egy hasznát látom: lássa Ady Endre és lássa mindenki, hogy nincs egyedül, hogy éneke visszhangot kelt olyan lelkekben, akiknek bizony érdemes énekelni. S ezeknek száma napról-napra szaporodik, tehát egyáltalán nincs okunk félni a jövőtől.

Szíves szeretettel üdvözli igaz híve Schöpflin Aladár.