Nyugat · / · 1909 · / · 1909. 9. szám · / · FIGYELŐ · / · FENYŐ MIKSA: DR. SZÉLPÁL MARGIT

FENYŐ MIKSA: DR. SZÉLPÁL MARGIT
DRÁMA HÁROM FELVONÁSBAN - ÍRTA: BALÁZS BÉLA
I.

Az elgondolásában van e darab értéke. Abban a gazdag visioban, melyből megszületett. Margit alakjának az elképzelésében: azokban a viharokban, melyek e pompás nő lelke mélyén rejtőznek, a symbólikus jelentőségű eseményekben, melyek e viharokat a színpadra szabadítják, a megrázkódásokban, melyek egy pillanatra örvényeket tárnak fel előtte, a maga féktelen lelkének örvényeit és abban a finom psychológiáju megoldásban, melyben mindez fájdalmas suttogássá halkul egy kedves, ártatlan gyerekbölcső quos egojára. (Az elgondolásában van az értéke: hogy száz utat nyit a gondolatnak és képzeletnek, melyeken különös tájakra kalandozhat, szövevényes lelkű emberek különös találkozásához: száz utat nyit a kétségnek: hogy lehet-e ez így? jelent-e ez valamit? igazán problémák-e ez emberek önmaguknak és problémák nekünk?

Balázs darabját legtöbben félreértették. Hogy jobban megértsék, hogy a tartalmát jobban elreferálhassák: egyszerűsítették. Azt mondották: a nagy, szabad, óceánokat hódító tudomány és a mécsvilágos, kérdőjelek nélkül való otthon küzdenek e nő bírásáért... Valami ilyesfélét éreztek ki a darabból. És voltak, akik meg is rótták érte szerzőt, hogy az okos, tudós, kiváló Szélpál Margit a karjába hull egy parlagi gavallérnak, akár egy falusi liba. Félreértették. De félreértette maga a szerző is. Mert az első felvonásban (mely nagyon is a darabhoz tartozik és éppen nem milieu-rajz) egy "intellektuális tragédia" beállítását kísérli meg. Valami nagy meghasonlást Margit lelkében: aki tudatára ébred, hogy azok a vágyódások, melyeknek töviságyán fiatal testét összevérezte, sohasem izmosodhatnak nagy, erős, eredeti munkává. Hogy secundär értékű, amit teremthet; s csak mint a repkény futhat fel Szögyény Endre munkájának törzsökös fáján. Nagy nemes ambíciók derékon törését akarta sejtetni; és e meghasonlott és messzi vágyakon csüngő életnek meghódítását, bilincsbe verését a föld által. Valaki által, aki olyan mint a föld.

Holott én másképp éreztem. Három évig laktak egy lakásban Szélpál Margit és Szögyény Endre. Egy rossz tapétaajtó volt köztük és egy biológiai munka a maga horogszerű kérdőjeleivel. Semmi más. "Ich stellte mich Dir zur Schau, wie man sich nur zur Schau stellen kann. Und nicht ein einziges Mal hast Du mich berührt", mondja Irene Rubeknek Ibsen darabjában. Ennek a nem érintésnek szenvedélyes drámáját éreztem az első felvonásból. A vágyak és becsvágyak, a fogcsikorgató lemondás, a büszke fejet felszegés és minden, ami ezt az első felvonást olyan nyomott hangulatúvá és értékessé teszi: egy forróvérű szűznek kínos hánytorgatása gyűrött, harapott párnákon tikkasztó éjszakán. S az az utolsó jelenet - a búcsújelenet -, mikor Szögyény az óceáni expedíció nagy tervéről beszél, nem szerelmi jelenet-e? Nem gyönyörű párzási vízió-e? "Ich stellte mich Dir zur Schau, wie man sich nur zur Schaustellen kann. Und nicht ein einziges Mal hast Du mich berührt." Ez tragédia. nem így magában, nem ilyen egyszerűen; az "intellektuális tragédia" is belejátszik, - hol gazdagítva, hol az utat elállva - de a fontos, a drámai perspektívákat nyitó: a vér, Szélpál Margit forró vére.

Csak ha így fogom fel, csak akkor érdekel a kérdés: hogy fog, kinek az ölébe fog lehullni ez az érett gyümölcs? Milyen páncélban, sisakban jelentkezik majd a férfi, hogy nászéjszakáján erővel lebírja? És hogy fog visszatekinteni Szélpál Margit arra a három esztendőre, melynek álmaihoz hűtlenné vált? És ebben van a darab értéke. Nem abban, ami e darabból betű szerint kiolvasható, hanem ami kiérezhető belőle. Amit elejtett. S aminek nemes érce így elejtve is keresztülcsillog, keresztülsejtődik a darab érdekes talaján.

Egyenlőtlenségek, naivságok, kellemetlenségek a technikájában, a dikciójában. Hát persze. Szerző ma huszonöt éves és a darabot három év előtt írta. Hogy Nirvána, Nirvána, hogy Dyonisios serege, meg "hogy mindennek van jelentősége", meg képek és metaphorák, poseok és átlátszóságok, ott ahol nagy hallgatások, egyszerű vonalak kellenek. Mindezt azonban inkább kritikusi hűségből mondom el; most, hogy e sorokat írom, már alig emlékszem rájuk. De él előttem a darabnak néhány fényesen megcsinált jelenete, néhány pompás gesztusa, néhány mély gondolata. ("Nyújtózkodol és kitolsz valakit a világból": ez a gondolat mily különösen árnyékolja be az egész második felvonást.) Művészember munkája ez a darab; igazi művészé.