Nyugat · / · 1909 · / · 1909. 9. szám · / · FIGYELŐ

LENGYEL GÉZA: LAKÁSBERENDEZÉSEK

Az iparművészeti társulat valamelyik utóbbi ülésén beszéltek arról, hogy már a közel jövőben közösen rendezze kiállításait a magyar iparművészet a magyar képzőművészettel. Minden elmélet szerint a legnagyobb mértékben örvendeni kellene az ötletnek, amely rég hangoztatott és egykor forradalminak vélt eszmék diadalra jutását jelenti. Jelenti a választófalak hivatalosan konstatált leomlását, az iparművészet méltó térfoglalását., emancipálását, ahogyan a politikusok mondanák. Való, hogy a Műcsarnoknak semmi oka nincs lenézni az iparművészetet. Sőt annyira való, hogy már, vagy még nem is látszik előnyösnek a kiállítások ad hoc fúziója. Mert vannak egyformán kitűnő iparművészek, kitűnő képzőművészek - olykor egy személyben - az iparművészeti kiállítások azonban, mint kiállítások magasan a Műcsarnok vásárai fölött állanak. A dolgok mai helyzetében, ha a hivatalos képzőművészetnek a művészet rendeltetéséről, tárlatokról, artisztikus benyomásokról vallott és gyakorolt elvei nem változnak, akkor a harmonikus megjelenés jegyében fiatal kedvvel haladó iparművészet csak veszíthet a fúzió révén. Ma az iparművészeti társulat kiállításán lelhető tökéletesen átérzett művészi irányítás, tudatos munka, minden eszköz teljes érvényesítése, az erők, a talentumok, a veszedelmes akadályokkal küzdő iparkodás megbecsülése. A műcsarnok felől viszont klikkek torzsalkodásának zaja hallatszik, tervtelenség és kapkodás uralkodik benn és minden tárlat csalhatatlanul elárulja a belső bajokat. Valahogy - ismételni kell - a személyekre, az egyes művészekre ne gondoljon senki. Azonban, a maga kiállítás voltában milyen szédítő magasról nézhet le az iparművészeti múzeumban most megnyílt lakásberendezési kiállítás a műcsarnok gyűjteményeire. A műcsarnok a három sorban, terv és cél és logika nélkül elhelyezett képek közé odarak néhány raktári szőnyeget - azaz, többnyire semmit se rak oda. A lakásberendezések kiállításán ellenben tökéletes keretet építettek az interiörök köré. Nem imitáltak házat, csarnokot, az anyag ideiglenességét nem titkolták, hanem kiemelték, szóval a tervező - Vas Béla tanár - egyenesen a kiállítási keret formáját, stílusát kereste meg, olyan kitűnő mérséklettel, amely elnémít minden, a túlságos puritánság címén talán tehető kifogást. Klikkek vitája és a "modernség" ellen folytatott meddő küzdelem helyett az iparművészeti társulat a művészi egység érvényesítésének - a megértéséhez rég eljutott - teljes magaslatára emelkedett. Holmi hivatalosan protegált társadalmi szervezeteknél szokatlan lendületesség és tiszteletre méltó áldozatkészség van ebben. Mert mindenek mellett az a társulat nem szed belépti díjakat és nem szólaltat meg katonai csinnadrattát a rézkarcok között. Nem. Ezt a művészetet nem kell emancipálni. Úgy hisszük, a fejlődés inkább olyan útra terelődik, hogy az iparművészek magukhoz vonnak mesterségekkel nem foglalkozó társakat is és ahogyan most - de kevesebb válogatása és a mű új voltára való tekintet nélkül - képeket akasztanak a falra, később majd ezek a képek ebben a kitűnő keretben, környezetben keresik közönségükkel az első érintkezést.

A feltalálás, a rendezésen eléggé nem méltányolható nemességén kívül feltűnő az a teljes készség, lelkiismeretes munka, amellyel a műhelyek a tervező művész megértő társául szegődnek. Mindenütt beszédes nyomai annak az elvnek, hogy a jóízlésű munka mesterségbeli részében, megcsinálás, tartósság szempontjából is különb a vásári tákolmánynál. Ha szabad lenne összehasonlítást tenni, azt lehetne mondani, hogy a versenyben az iparosok győztek, míg a művészeknél itt-ott némi fáradtság, ernyedés, visszahúzódás. Lehet, hogy csak látszólag és lehet, hogy a gyenge erejű magyar közönség kényszerű közönye tükröződik vissza. A közönségre való tekintet nélkül például talán egyszerűbb, nyugodtabb lett volna Pálinkás Béla, akinek férfiszobája bőséges talentumot, alkotó kedvet, túláradó formáló kedvet árul el. Meg kell nézni, milyen pompás darabok akadnak a szerény képei között is. Nagyon érdekes, originális és egészben sikerült Nádler Róbert ebédlője, amelyből azonban szintén bizonyos felsőbbséges nyugalom hiányzik, főképp az elrendezésben. Néhány változatos interiör után feltűnik Vas Béla férfi szobájában a monumentális, pompás íróasztal, Nemes Ödön ebédlőjében pedig a buffet-szekrény. A folyosón Beck Vilmos részben ismerős, finom plakettjeivel találkozunk. Erőteljesen vonul fel a háziipar, a csipke. Nem egyenletes értékű, szerepel a dillettanitizmus is, azonban félreismerhetetlen a tiszta művészi törekvés térhódítása. Külön fejezetet kellene írni az egyes interiörökben szétszórt gödöllői szőnyegekről - idővel meg is íródik talán ez a fejezet. Tökéletes munka, vidámság, szeretete az anyagnak, mesterség és tudás és invenció káprázatos harmóniája. A Kőrösfői-csoport csendes munkájának verőfényes és áhítatos szelleme sugárzik róluk. Páratlanul szépek ezek a szőnyegek és ha Gödöllőről meg nem hódítják a világot, már a szőnyeg-világot, azt kell hinni, hogy nincsen út többé az igazi értékek számára, még a boltokon keresztül sem.