Nyugat · / · 1909 · / · 1909. 9. szám · / · LACZKÓ GÉZA: A KOLLÉGIUM DON QUIJOTÉJA

LACZKÓ GÉZA: A KOLLÉGIUM DON QUIJOTÉJA
III.

Dezső távozása után kerek hét hónapot töltöttem még Párizsban sokat dolgozva, sokat mulatva és állandóan rossz kedvvel. Én szerettem azt hinni, hogy Dezső miatt borult be a jó kedvem, a barátaim úgy vélték, hogy valami gyomorbajra tettem szert a margarinos konyhától.

Olyan érzéssel is szálltam ki 1907. október végén a nyugati kupémból, mint aki hosszú úszás után ereje fogytán végre partra ér.

Tisztelegtem az ismerőseimnél és elfoglaltam állásomat.

Új emberek, új viszonyok új gondolatfűzésekre kapattak s a Don alig jutott eszembe. Ha rátévedt egy kósza ideám, vesszen, gondoltam és siettem másra terelni a figyelmemet.

Rendben ment minden egész karácsonyig. Örültem a szünetnek, alig mozdultam ki hazulról, ahol fűtéssel, pipálással és élvezhetetlen versek ácsolásával veregettem agyon az időt. Szünet harmad napján délelőtt kopognak.

- Tessék!... Dezső!?

- Szervusz. Ne csodálkozz. Ha Párizsban nem értesz félre, most nem ámulnál.

- Ülj le, no, és beszélj.

- Én akkor nem éppen tőled akartam elszakadni, hanem attól a világtól, amihez te is tartozol. Mindnyájatokkal meg kellett szakítanom az érintkezést, hogy lelkem fölrepülhessen a Bizonytalanságba s ott magától találjon valami új irányra. A Montmartre-on megtanultam a legnagyobb zaj, mulatság, érintkezés, pajtáskodás mellett is elszigetelten élni s az emberektől mit sem követelni. Hazajöttem és dologhoz láttam. Jól esett az egyhangú iga-munka és meg voltam elégedve. Ez alatt az idő alatt teljesen beleszoktam az új irányra. A legelején, ha megláttam valamelyiket, egyet rándult a szívem. Aztán jó ideig senkit se láttam. Most novemberben pestiek jártak a városkámban, ismerősök. A látásuk semmi izgalmat nem okozott. Gondoltam, most már fölmehetnék hozzád és meg... kimagyaráznám, a dolgot. Tudom, hogy te bolondos, képzelődő ember vagy és azt fogod hinni, hogy személyed ellen is volt kifogásom. Nem, egyáltalán nem volt.

Meglepett az a csendes, gyors, egy színvonalon lebegő hang s az a hirtelen, középre szökő mód, amivel mindezt előadta. Mintha a saját árnyékát hallanám. Keveset is mozgott, a szeme meg éppen állt. Szavai úgy kopogtak, pattogtak a lelkemben, mint eső a bádogtetőn.

- Rád nem haragudtam. Most se haragszom.

- Dezső! - szóltam felállva és feléje közeledve. Újra barátok...

- Nem lehet. Nem. Én veletek nem fogok érintkezni. Nem vagytok rá méltók; lehet, hogy én vagyok bolond. Régen erre az eshetőségre nem gondoltam; majd egy éve, hogy először jutott eszembe. Egy szóval, nem vagyunk összevalók. Az én agyam egészen más principium szerint van berendezve, mint a tietek. Látod, mennyire megjavultam: most is csak érted jöttem hozzád, nem magamért. meg akartalak nyugtatni.

Fölállt.

- Elmégy?

- El.

- Hát az Isten veled!

Megfordult, hosszan rám nézett, összeszorított ajkakkal integetett és lassan újra az ajtónak fordult s alig hallhatóan húzta be maga után.

Délután elmentem és letelefonáltam a Dezső városkájába Rudóbéllynek. Nem ő felelt, hanem az Arany Sas főpincére: "Rudóbélly úr tegnapelőtt Ajóky úrral Pestre utazott s az Orientbe szállt."

Meglepett a hír. Velem nem akar érintkezni és Bélával együtt utazik? Mit jelent ez? Béla igaz, hogy egyidőben került le vele tanárnak Sárfészekbe, de nem hiszem, hogy megbarátkoztak volna.

Szaladtam az Orientbe. Ajókyt kerestem, de nem volt otthon. Rudóbéllyt végre elő tudtam cibálni egy udvari szoba vörös bőrdíványának mélyedéséből. Nagy kértemre felöltözött és lejött velem a kávéházba.

- Dezsőre vagy kíváncsi? Elhiszem.

- Összebarátkoztatok?

- Nem. Bizottságként vagyunk itt ketten. Képzeld, éppen kettőnket választottak. Hogy feltűnő ne legyen, egy vonattal indultunk, de Dezső, alighogy elsípolt a masina az állomásról, átment egy másik szakaszba. Mindenkivel így tesz. Kerüli az embert, de ha megszólítod, bizonyos mártír-arccal ott marad melletted és beszél.

- Mióta van így?

- Hogy visszajött Párizsból.

- Hova ment akkor?

- Hát te nem tudod?

- Nem. Mondd el.

- Hogy visszajött, arra gondolt, hogy itt marad Pesten. Órákat adott mindenütt, baromi mód dolgozott és mégse keresett semmit. Mindenét zálogba rakta, előbb a ruháit; aztán a könyveit kezdte eladogatni. Így nyomorgott egy ideig. Végre kinevezték Sárfészekre helyettesnek. Bérelt magának egy szobát a város szélén, egy elhagyott kert közepén álló kioszknak egyetlen szobáját. Onnan járt be minden reggel. Délután óriási sétákat tett. Bizony néha alighanem egész éjjel csavargott, mert megtörtént, hogy egész porosan, sárosan, sápadtan, karikás, égő szemmel állított be reggel a pedellushoz. Ott megtisztálkodott és rögtön órára ment. Egyszer el is ájult a harmadik b) osztályban. Vett magának egypár kas méhet. Most azokat tenyészti. Szomszédai mondják, hogy folyton azokat leste, míg jó idő volt rá. Egyébként mindig a hegyekben járkált. Hogy ősszel beállt az a pocsék idő, őt nem zavarta, mindig sétált.

- Nem dolgozik? Semmit?

- Azt hiszem nem. Még tán nem is olvas. A takarítónője pletykálja, hogy még tinta sincs a házában.

- Istenem, istenem, szerencsétlen.

- Hadd el! A nyolcszáz forintját el se költi. Annyit tesz félre, hogy no. Tudja a ménkű, hogy mire gyűjti a hóbortos.

- Hát a tanítás?

- A gyerekek igen szeretik, nagyon jól bánik velük. Azt tudom, hogy könyvet nem használtat a tanulókkal. Beszél nekik. Egy párszor elmentem az osztálya előtt: halotti csend. Azt hittem, üres a terem. Benyitok, Dezső az első pad tetején ül, körülötte pedig csendben és meghatva a fiúk. Én nem tudom, mit csinálnak, de tény az, hogy ahol ő osztályfőnök, ott komolyabbak a fiúk és igen szorgalmasok.

- Érthetetlen.

- Bizony az. Hanem én már eleget locsogtam, aztán a Pali vár a Folies Caprice-ban. Isten magunkkal.

Béla elsietett, én meg összevesztem a főpincérrel, mert úgy véltem, két krajcárral becsapott. Kiabáltam, végre is dühösen távoztam.

Azt az ajtót pedig úgy bevágtam magam után, hogy csak úgy rengett.

(Vége)