Nyugat · / · 1909 · / · 1909. 9. szám

GELLÉRT OSZKÁR: AZ ÖRÖK PILLANAT

Most megvárom. Talán.
Talán most nem hiába várom.
Hűvösödik s lehanyatlik a nap.
Most várok, hátha épp e sugáron
Jő az a nagy, szent pillanat.
...Most hátha megláthatnám, hátha megfoghatnám,
Hátha most lehetne őt megérzenem.
Magamhoz ölelve tartanám
A végtelent. S szűz csókom égne az isteni ajkon!
...És nem; ez még mindig nem az az alkony,
Amiért álmodik húnyt szemem.

Most liljomkert övez.
Szagát a szél felémsodorja.
S rámszakad - várom őt, fekve, hanyatt -
Bóditó illat hűs zivatarja.
Most, most jő tán a pillanat.
...Most hátha szagolhatnám, hátha izlelhetném,
Liljomesős, nedves, átázott időn.
S felszivna magába valami,
Valami halvány, halvány, távoli távoli csillag.
...És nem; ez még mindig nem az az illat,
Amibe elsorvad a tüdöm.

Most ujra szélroham.
S én várom, hogy még friss levélkék
Holtan a vállamra omoljanak.
Most, most jő tán az az örök érték,
Az az egyetlen pillanat.
...Most hátha hallgatóznék, hátha kileshetném
Hangját az életnek szökkenő csirán,
S beléje olvadna sóhajom.
S nem tudhatnám: rügy volt? vagy bennem egy ér-e, mi pattant?
...És nem, ez még mindig nem az igaz hang,
Amitől csönd tud borulni rám.

Most! Késő. Vége már.
Elmúlt s én újra elmulasztám.
Túl vagyok újra a pillanaton.
Lehajtott fővel mehetek. S aztán?
Nincs tenni mást: sirathatom.
...Most hátha visszanéznék, hátha visszaélnék,
Hátha megtalálnám! Hiába: nem ez.
És újra nem ez. Már este van.
És nem tudom, és nem tudom megelőzni az éjet!
...És nem; ez már többé nem az az élet,
Amiért meghalni érdemes.