Nyugat · / · 1909 · / · 1909. 8. szám · / · LENGYEL GÉZA: SÁROSÉK

LENGYEL GÉZA: SÁROSÉK
I.

Déli harangszókor befordult a kocsi az ispánék udvarára. Az új nevelőnő megemelte sokfodrú piros batiszt szoknyáját és lent termett a homokos udvaron. Az ispánnénak kezet csókolt. Kissé elvirágzott, csinos arcán széles mosolygás telepedett meg. Végig nézett a poros, forró, kietlen udvaron és nagy elragadtatással nyilatkozott első benyomásairól:

- Milyen kedves itt minden.

Az ispánné önkéntelenül követte a tekintetét. Kereste, hogy mi az, ami ezen a tájékon annyira tetszhet egy okleveles tanítónőnek. Nem találta meg, de jól esett neki az elismerés és az urának, aki sietve jött elő a kocsirobogásra, már odasúgta:

- Nagyon kedves lány.

A barna arcú férfi már teljes jóindulattal nyújtotta a kezét és buzgón bemutatkozott:

- Sáros Gábor, gazdatiszt.

A kisasszony persze, hogy tudta, kihez jött, az ispánék is tudták, kit várnak, de a bemutatkozásra felelni illett:

- Reiner Helén vagyok.

Azután örvendeztek egymásnak, azután betértek egy homályos, tágas, hűvös szobába. A középen fehéren, tisztán terített asztal, amely körül lármásan, szelesen, kíváncsian forgolódott egy parasztcseléd. A kisasszony holmiját bevitték a szobájába. Két perc alatt készen volt egy kis mosdásfélével. Elmondotta, hogy nagyon kellemesen utazott és - miközben türelmetlenül várta már az ebédet - hogy nem éhes. Az ispánné kisietett a szobából és hallatszott, ahogy kétségbeesve kiáltoz odakint:

- Feri, Lenke, Miklós! Azonnal gyertek.

Háromszor, négyszer ismétlődött meg ez a kísérlet, minden eredmény nélkül. Az asszony a konyhába rohant végre és a két cselédet küldte az engedetlen csemetékért. Összenyalábolva, nagy diadallal cipelte fel őket a két markos cseléd. Ránéztek az anyjukra és halkan, lesütött szemmel mondottak valamit, ami köszönés is lehetett. A ruhájukon látszott, hogy néhány órával előbb még tiszta volt. Látszottak a kisasszony tiszteletére rendezett kimosdás nyomai is, de nagyon homályosan, homokos kalandok, fáramászás és dinnyeevés következményei mögött. A legnagyobb, a lány volt a legviharvertebb. Félcipőjéből még dőlt a homok és az egyik harisnyája félig lecsúszott. Kötényén hatalmas gyümölcsfoltok és szőke haja ziláltan lógott arcába. Jól fejlett, erős tizenkét esztendős gyerek, aki rendbe szedve, városi ruhában már akár nagylányszámba ment volna. Mögötte húzódott meg a két kisebbik, a fiuk, Miklós, meg Feri. A kisasszony összecsókolta őket:

- Én vagyok a Helén kisasszony, édeseim. Aztán szeressetek ám.

A gyerekek még vizsgálódtak, nem fenyegeti-e őket a tönkretett tiszta ruhákért valami szülői veszedelem, azután konstatálták, hogy a nagy esemény, a kisasszony megérkezése elhárította a vihart és a megmenekültek őszinte örömével adták vissza a csókot.

Hozták a levest. Hat kitűnő étvágyú ember esett neki az ennivalóknak. Előbb a kiéhezettség rövid csendje, azután egyre erősbödő gyerekzsivaj. A kisasszony sietve fedezte fel a Lenke szépségét. Az ispánék boldogan nézték a lányukat. Csakugyan csinos, kedves lehetett eredeti állapotában ez az arc. Hanem most, karmolások, összekuszált hajfürtök és dinnyenyomok mögött nehéz volt felfedezni a bájait. Az ispánék hittek a felfedezésben és amikor ebéd után magukra maradtak a gyerekekkel, derülten, boldogan néztek egymásra:

- Most megtaláltuk az igazit. Ebben a lányban bizonyosan nem csalódtunk.