Nyugat · / · 1909 · / · 1909. 7. szám

LENGYEL GÉZA: MÚZEUM

A múzeumnak is van kapcsolata az élettel. A múzeum sem halott szerv, vagy temető. A termeit, szellős, világos termeket, kitűnően fűtik egész télen át. Ezért felkeresi az emberiségnek az a tekintélyes része, amely a maga erejéből nem tudja megszerezni a barátságos otthon és a meleg szoba intézményét. Nyáron üresek a múzeumok, főképpen nálunk, ahol a piros útikönyvvel világot járó angol és német nem gyakori vendég. Olyan nagyon üresek, hogy szomorkodni kell hatástalanságuk felett, amely feltűnő a felállításuk, beszerzésük, fenntartásuk óriási összegeivel szemben. Szinte felvetődik az a kérdés, nem tökéletesen fölöslegesek-e a mai formájukban? Nem fölöslegesek-e legalább azok, amelyek nagyszerű kincseikről nem ismeretesek világszerte, nem váltak találkozó pontjaivá a finomabb művészeti ismeretek után vágyakozó emberiségnek? Erre a kérdésre nyilván a biblia értelmében kell felelni; amely szerint egyetlen becsületes ember kedvéért egész városnak megbocsátott volna az úr. És egyetlen becsületes kép, némi érték, egy-egy útjelzője a művészet fejlődésének minden képtárban akad és nincs az a katalógusokba szédült képtárjáró, aki halálra kívánna még olyan száraz és szürke képhombárt is. Az a hatalmas, szédületes kincsekkel, káprázatos vásznakkal megrakott múzeum sincs viszont, amely elnyomná azt a vágyat: hogy kell valami ilyes gyűjteményféle, kell egy meghatározott hely, ahol egymás mellé sorakozik, amit mi szépnek vélünk, de másként kell. Más formában, más sorrendben, más elvek szerint.

A művészi élvezetek kultusza mostani állapotában erősen emlékeztet a vallásra. Vannak apostolai, hivői, fanatikusai. Vannak hitetlenek. A rajongókat - mint a vallás - felemeli, megvigasztalja, megváltja. A tagadók és a közönyösek azonban gyönyörűen megvannak nélküle és igazán vakmerőség volna azt állítani, hogy valaha mondjuk a másvilágon, hitetlenségükért meglakolnak. A művészetvallás még elég szép jövőt remélhet. Minden valószínűség szerint erőre és hatalomra fog szert tenni, mikor elég fogékony lesz iránta az emberiség, azaz, amikor kevesebbet dolgozik, többet keres pénzben és több kielégülést kíván az érzékei számára. A művészet-hit életében a gyűjtő helyek a templomok szerepét töltik be. A teljesen kiépült, megerősödött, megállapodott egyház számára sem mellékes, hogyan hatnak nyájára a templomai. A fiatal és fejlődő egyház életében még sokkal fontosabb minden kis kápolna. Onnan kell kiindulnia a tudásnak a szeretetnek és az áhítatnak. A múzeum azért marad hatás nélkül, mert nem tanít, nem vonz és nem szeretteti meg a maga anyagát. Legfeljebb tudósokkal, jóhiszemű és farizeus érdeklődőkkel, piros könyves utazókkal. Közönyös marad a hatalmas tömeg. Ma még templomokba járna lelki épülés kedvéért, de holnap, holnapután, jobb életviszonyok között, kedvezőbb időkben a maga körében is oltárt emelne. A nyomtatott betű, az újság, a nyilvános előadás, a gazdasági szervezkedés ébreszteti ebben a tömegben a vágyakat. A száraz múzeum viszont visszariasztja. Nem kedvez első sorban a tudásának. A sűrűn beakasztott falak, a hatalmas termek nagyon érthetően visszariasztják. Nem lát utat és nem talál vezetőt. Ezt a jól előkészített és fogékony tömeget nyilvánvalóan csak olyan gyűjtemény elégíthetné ki, amely számol azzal is, hogy aki küszöbén átlép - kis töredéktől eltekintve - az művészetről eddig legfeljebb hallott és minden ismeretét, adatát itt akarja megszerezni. Teljes joggal, hiszen a tudás e készséges közlése avatja igazán közintézménnyé a múzeumot. Hogy milyen módon lehetne elérni ezt a célt, az talán más kérdés. Talán nehéz kérdés. De nem olyan nehéz, ha mindjárt emlékezünk a tanítás elemi fokára. Az elemi tanítással nem fér össze a bőbeszédűség, a túlzsúfoltság, a sok kitérés. A túlságos fontolgatás, a nagy szkepticizmus is veszélyezteti. Tehát egy múzeum, amely tanítani akar, amely a néptanításnak szenteli legalább egyik részletét, az erősen válogat, nyugalmas közökben osztja el az anyagát, bizonyos sorrendet - az idő, a közös levegő, vagy egyéb elvek szerint - szigorúan megtart. Ha magyarázatokra van szüksége, a magyarázatot a képhez, a teremhez, vagy a csoporthoz kapcsolva ott helyben, világosan, értelmesen, sőt feltűnően adja meg. A katalógus az ismeretek terjedésének veszedelmes ellensége.

A templomokban a színes üvegablak titokzatos fénye az impozáns tér, az orgonaszó, ünnepi tisztaság és csend kelt áhítatot. Hasonló hatáskeltésre az eleven művészet kínál minden eszközt a múzeum számára. Nemesen megválogatott anyagokat. Előkelő elosztást. Feldolgozását a környezet minden részletének. A művészetnek hogyan lehet igazi otthona egy sivár szoba, amely csupa szöglet, amelyben keretek, ablakok, kilincsek, ajtók formájával és anyagával nem törődtek? A múzeumok nem szokták tudomásul venni, hogy jóravaló villatulajdonos is összehangoltatja a berendezését. Igaz, a villatulajdonosok szépség-vadászata nem mindig őszinte és nem mindig kellemes. A múzeumoknak azonban nem kell félnie. Senki nem vádolja meg snobizmussal, amiért az ajtókilincseit műtárgyakká kovácsoltatja. A mi szegényes életünkben, nagyzolásaink, keservesen erőltetett iparkodásaink közepette a múzeum az egyetlen intézmény, amely teljes joggal lehet minden részletében átgondolt, első minőségű, valódi, drága, szép. Ha egyáltalában él, ha úgy véljük, hogy éhező és fázó emberek ellenére is szükség van reá, akkor a művészi szép ilyen következetes szolgálata nélkül meghamisítása a maga lényének. Körülbelül annyit jelent ez a követelés, hogy művészet egységes voltának megfelelően a népnevelő múzeumnak nem szabad specializálnia. Iparművészet és képfestés, szoborfaragás összefog. A falon kép, a sarokban szobor, az ablakon virágos váza. Használatba vétele, megelevenítése a szekrényekbe raktározott halott anyagnak.

Kert közepébe kell képzelni ezt az ideális múzeumot. A külseje nem komor görög templom, hanem eleven és lehetőleg színes architektúra. Szobái tündöklők és változatosak. Anyagában az új a túlnyomó, mert munkásember nem ér rá túl sok történelmet tanulni. Minden képráma, minden felírás-betű egyúttal minta. Cifraság nélkül való szép. Ha nem világhírűek a képei, kisebb baj, mintha a környezetük hozzá nem hangolt. A tudósoknak, kutatóknak, világot járóknak azután összezsúfolhatnak egész raktárakat. Ezek a szenvedélyes emberek éjen és jégen át ráakadnak a maguk repedezett képeire. A tömeget azonban hívni kell, szószékről, templomokkal, tanítani és megszerettetni az új hitet, amely sok ezernyi hivő nélkül nem jelenthet erőt.