Nyugat · / · 1909 · / · 1909. 6. szám · / · FIGYELŐ

LENGYEL GÉZA: ALEXANDER BERNÁT KÖNYVE

Művészet. A művészet értékéről. A művészeti nevelésről. Ez a hármas cím igazit útba Alexander Bernát új könyvének anyaga felől. Talán a címben való ingadozás is jelzi, hogy inkább rapszodikus ötletek összefűzése, semmint szigorúan átélt és átgondolt álláspont körülsáncolása. Maga az ingadozás nagyon szimpatikus tulajdonság. Nincs, nem lehet művész, aki nem ingadoznék, kételyei ne volnának, ne tépelődne, ne változtatna örökké a tegnap kimondott szavain. Aki a művészi termelés kincsei között szeretettel és a megértés vágyával jár, maga sem lehet matematikus, mértékkel a kezében, szigorú, változást nem tűrő megállapításokkal. Kell, hogy megragadják, vigyék, emeljék és süllyesszék a hangulatok; a betűkkel, szavakkal ki nem fejezhetők. A mértékké változtatott kritika sivár állapotában nem tud megmaradni a minden tudással felfegyverezett, az egyetemi katedráig minden tudományos várat bevett Alexander Bernát sem. Szinte két könyvre lehetne bontani a művét. A két könyv részei felváltják egymást. Kellemesen egyszerű és világos és minden figyelmet megkapó, valahol csak a véges világtól és a még végesebb iskolától, a nevelés a börtönétől távol a művészet átfogó nagy kérdéseit, a kezdetet és a fejlődést, az emberi elme sejthető működését beszéli el. Az írás szinte keresetten kevés eszközével a nagyszabásúig emelkedik és elfelejteti némely álláspontbeli, alapvető ellentétét: hogy nagyon is a jól elhelyezkedett, artisztikus környezetbe merült bölcs szakadékok fölött elsuhanó nyugalmával tekinti a világot. (Igaz, hogy e nyugalom nélkül az örök nyomorúság minden szépség gondolatát kitörölné.)

Az ilyen nagy lendületű részletek után azután jönnek zökkenők: ahol következtetéseket kell levonni, gyakorlatinak kell lenni, artisztikus elveket kell kibékíteni a mai iskola legkevésbé sem művészi alapjellemével. Ki-kibukkan a sorok között olvasók számára a rejtett gondolat: a hivatalos nevelés mai formájában csak elkorcsosítani tud minden művészi célt és többet ér a véletlenben, az ösztönszerű vágyban, a meg nem mérhető szeretetben bízni, semmint Tantervék jóindulatában és képességeiben. Alexander Bernát azonban elnyomja ezt a gondolatot. Inkább zökken. És ugyanő, aki előbb a grammatikával túltömött iskolarendszert olyan meggyőzően ítéli el, aki előbb a halott iskolaanyag ellen kel ki, később a művészet lepecsételt klasszikusainak - ez az ízlés merev grammatikája - dicsőítéséhez ér el és végül a klasszikus latin-görög világ nem csupán nyelvének, történetének, de napi életének, eszközeinek, művészi eredményeinek épp úgy, mint mesterségeinek pontos - szemléleten alapuló - tanítását, megtanítását követeli.
 

A tanuló érezze és értse meg a klasszikus formák logikáját... a görög művészet minden korba való... örök érvényű nyelven, közvetlenül szól hozzánk; a könyv végső fejezeteinek lelkes hitvallásai ezek. A középkort viszont sommásan kell tárgyalni. És a modern építmények eleven, nekünk élő gyönyörű logikája, az új - a nyugalmasan új, dehogy forradalmár - művészt, az újjá teremtett ipar, színek, szövetek, cserepek - mindez szóra nem méltó. Hihetetlen érthetetlen, hogy a haladásról, a fejlődésről, értelemről, akaratról, egyéniségről, természetről szóló kitűnő megállapításai után hogyan zökken Alexander Bernát a görög életbe, holott az eleven élet dicsőítésének kellene következnie. Miért szeretni és ismerni való "természet" a fenyők különféle fajtái mellett a klasszikus rom és miért nem természet a gyár, a villamos vasút, a gőzmozdony, az árvíztöltés, a lánchíd?
 

Ha már kapcsolat kell egy művészi kultúrával; ha már - ezt megint olyan kitűnően magyarázza meg Alexander - szükséges és becses a rajzolás készsége: nem több és elevenebb gyönyörűség vár-e arra az iskolás gyerekre, aki klasszikus másolatok helyett - például - a modern és szigorúan művészi reprodukáló eljárásokkal ismerkedik meg? Azaz, hogy: hagyjuk a példákat. Ezek zavarják meg Alexander Bernát nemesen megalapozott könyvét is. Ezek elhagyásával harmonikusabb és nagyobb lenne talán, - a mi érzésünk szerint - de magunknak kellene hozzáfűzni a morált. Hogy művészi kultúra nélkül nincs művészi nevelés. A művészi kultúra nem csupán a helyre vonatkozik. Igaz, hogy ha Budapesten lehet is szó artisztikus benyomások szerzéséről, az alsókubini iskolában - kirándulás ide, kirándulás oda - nem lehet. Budapesten is: mit várhat a művészettől az a tanuló, aki otthon nyomorúságot lát, akire az életben is, legfeljebb megváltozottan, nyomorult proletár-sors várakozik? Az artisztikus fogékonyság nem a szabályokba önthető nevelés, hanem a gazdasági rend problémája. Igaz, hiszen ez a morál benne van Alexander Bernát könyvében is. Elrejtőzését sok minden magyarázza. De nem érteti meg semmi, hogy a keserű igazság helyett - amelyet szabad elhallgatni - miért kell a Nirvánába a romok közé, a halottak világába menekülni.