Nyugat · / · 1909 · / · 1909. 5. szám

TÓTH WANDA: AZ ÖTVENÉVES EMBER

Nyáron volt, 190..-ben. Mint annyi más független ember, én is azon gondolkoztam, mit csináljak kánikulai szabad időmmel. Utazni nem akartam; annak sem volt értelme, hogy valami fürdőhelyen lopjam a napot; kötelezettségeim sem igen voltak. Megszoktam önző kényelmemet, de mégis szerettem volna kissé kijutni rendes kerékvágásomból. Már készülődni kezdtem, mikor egyik kliensem egy bonyolultabb ügyet bízott rám. K.-ba kellett volna utaznom miatta.

Már vissza akartam utasítani, mikor eszembe jutott, hogy ott egy nagyon jó barátom él. Rhaden alezredes. Alig idősebb nálam; együtt jártunk gimnáziumba, ő ugyan a katonai akadémiára került, de a szünidőkben gyakran láttuk egymást. Akármilyen különbözőkké tett is másfajta életmódunk, gyerekkorunk emlékei mindig összetartottak. Rhaden hihette, hogy szép karrierje lesz a katonaságnál, midőn 46 éves korában, valami csekélységért váratlanul nyugdíjazták.

Szegény barátom szerencsétlen volt. Jó huszártiszt szokás szerint alighanem ő is erején felül költekezett és most egy ily kis fészekben kellett magát meghúznia, melynek korlátolt viszonyaiba nem tudott beleszokni. Néha irogatott nekem s kérve kért, látogatnám egyszer meg, ahogy ismertem, a kétségbeesésig unhatta új életét. Egyoldalú nevelése persze rászoktatta, hogy katona legyen, annak minden erényével és hibáival - hisz ez az életmód meglehetős egyforma típust nevel. Keveset gondolkodó, parancsoláshoz szokott, energikus ember, kitől élete virágában elvontak minden életfeltételt. Kissé megférhetetlen természet volt mindig, de nagyon úri ember és ezért vonzódtam hozzá. Örültem, hogy ismét hosszabb időt tölthetek vele; elfogadtam a megbízást és tudattam Rhadennal, mikor érkezem.

Mint gondoltam is, már várt reám az állomáson és kényszerített, hogy hozzá szálljak. Nagyon örült nekem... annyira, hogy szinte erőltetettnek tűnt ez a szíves fogadtatás. A négy év óta, hogy nem láttam, megöregedett; a tüskés haja erősen őszbe vegyült s az arca gyanúsan fakó lett, de a tartása még jó volt és úgy látszik, nagyon gondozta külsejét. Nagyon barátságos volt és elhalmozott kérdéseivel, de észrevettem, hogy mire felelek, gondolatai rég másfele kalandoznak - egyáltalán nagyon nervózus lett, amit azelőtt ugyan nem lehetett rajta észrevenni.

Sajnáltam, hogy bejelentettem jövetelemet, mert így vártak s bizonyos előkészített helyzetet találtam. Úgy mint a ház asszonyai felöltözködnek a ritka vendég tiszteletére, maga a ház levegője is átváltozik kissé és kevesebbet árul el igazi mivoltából.

Rhaden feleségével és két felnőtt gyermekével, kiket már nagyon rég nem láttam, a város végén egy elég csinos házacskát bérelt kis kerttel. A virágokkal befuttatott verandán egy fehér ruhás fiatal leány várt ránk.

Már előre örültem barátom leánya húsz esztendejének; a házat mindjárt melegebbé teszi a fiatalság ereje, mely kényszerit, hogy észrevegyék és vele foglalkozzanak. Nagyon sajnáltam volna, ha egy indifferens teremtést találok, akiről azt se tudja az ember, hogy fiatal, de Anna kisasszony kicsit nagyon is szép volt. Magas, erős, csaknem tökéletesen kifejlett barna leány, rövid, finom orral és bámulatosan szép, sötéten sugárzó szürke szemekkel. Lehetett volna elegánsabb is, sőt szimpatikusabb, minden esetre megnyugtatóbb kinézésű is, de megakadt a szeme rajta mindenkinek.

Nagy biztossággal üdvözölt; látszott, megszokta, hogy észrevegyék és szerepet játszik a vidéki társaságban. Megmutatták a házat, a kiskertet. Nagyon csinos volt minden, fényűzőbb, mint ahogy vártam, s egy kicsit tán a kedvemért is kicsinosítva. Később megjelent Rhadenné is. Nagyon megöregedett és még hangtalanabb volt, mint azelőtt, fáradt, agyonhajszolt; látszott rajta, hogy a napi élet és gond annyira igénybe veszi, hogy már gondolatra se marad ideje. Halkan hívott minket ebédhez, leült és nyugtalan szemei ijedten vizsgálták a terítéket, a kiszolgálást, mintha félt volna, hogy megszólják érte. Nem igen beszélt, látszott, hogy annyi a dolga, hogy egyéb nem is létezhetik előtte s nem igen lehet kedvtelése vagy öröme. Az ember elképzelhette, hogy meghal szegény anélkül, hogy valami emlék, kedves foglalkozás, nyitott könyv maradjon utána... más semmi, mint egy pár rossz ruha és rengeteg, nap nap után megújuló, hálátlan és bevégezetlen munka.

Én közte és Anna közt ültem; Rhaden bemutatta fiát, ki az utolsó percben meglehetősen kifáradva érkezett meg. Mint mondták, egy nagy mérnöki irodában dolgozott egész nap, noha még tanulmányaival is el volt foglalva; alighanem ennek a szegény fiúnak köszönhette a család úri ellátását. Vagy 24 éves, sovány, szimpatikus fiú volt, sok dolgát nagyon egyszerűen, természetesen végezte, tűrve, hogy apja úgy bánjék vele, mint valami iskolás gyerekkel. Mint az erejükön felül elfoglalt emberek rendesen, kissé naivnak látszott és korához képest meghatóan tapasztalatlannak. Kamaszkorából emlékeztem, mennyire szerette volt húgát, az egyetlent, ki sok kis testvérkéjéből megmaradt; most is feltűnt, mily naiv bámulattal nézi, ha valami ügyeset mond. Érdekes lány is volt, magam is szerettem volna többet foglalkozni vele, alacsony homloka alatt elég független, különös és őszinte gondolatok tanyázhattak. Mindjárt úgy bánt velem, mint a ház régi barátjával, aki mindent oly jól ismer, hogy szinte egy régen megkezdett beszélgetést folytathatunk vele. Jobban mulattatott, mint rosszkedvű apja, ki most igyekezett lefoglalni - tán féltékenységből két nagy gyerekére; mintha irigyelte volna szépségüket, fiatalságukat, és függetlenségüket.

A feketekávét a tornác előtti nagy diófák alatt szolgálták fel. A kert enyhe, illatos csöndje jól esett; a vadszőlővel befutott magas kerítés egészen elzárt a szomszédságtól, úgy, hogy majdnem falun képzelhettük magunkat. A többiek nemsokára magunkra hagytak és mi elszivarozgattunk. Örültem volt régi barátomnak, de csak nehezen találtuk meg a régi hangot és tulajdonképpen nem tudtunk mit kezdeni egymással. Végre is, az élet kissé mindig elidegeníti az embert, de érezni véltem, hogy valami új, szokatlan dolog is állhat köztünk. Az elmúlt napokról és nyugdíjazásáról nem igen kérdezősködhettem, mert dühbe jött. Elég szomorú dolog is az ilyesmi. Érdekei mindig kissé egyoldalúak voltak és hivatása annyira igénybe vette, hogy élete teljesen céltalanná vált javakorában. Mindenről le kellett mondania, ami érdekelte - így nem tarthatott többé lovakat sem, ami pedig kedves passziója volt. Aligha volt meg itt a megszokott élénk társasága és meglehetősen családjára lehetett utalva, pedig túlságosan önfeláldozó családapának sohasem ismertem. Az is csak olyan hivatás, mint más és rátermettség kell hozzá; ő úgy érezte, hogy fiatal is a nagy gyerekeihez. Nem tudta legközelebbi barátainak tekinteni őket, s így inkább úgy bánt velők, mintha még kamaszok lennének. Noha úgy vettem észre, hogy nagyon is úr a házában, sokat panaszkodott és lehangoltságán beszélgetésünk minduntalan elakadt - mintha várni látszott volna valakit. Szórakozottan pillantott a kőfal vadszőlős kis ajtajára, majd a rácson át az utcára bámult, hol a meleg délutánon alig haladt el valaki. Az órájára nézett, bosszúsan rágta a szivarját s végre egészen elhallgatott.

Végre négy óra felé megnyílt a kis ajtó és egy fiatal asszony lépett be, gyolcsszínű ruhában, kerti kalappal a fején. Egészen egyszerűen volt öltözve, szépsége sem volt feltűnő, de ahogy közeledett, éreztem, hogy más valaki, egy ismeretlen, érdekesebb világból.

Rhaden felugrott.

Meg sem ismertem, oly megkülönböztetett udvariassággal csókolt kezet s mutatott be engem.

- Az asszonyok bizonyosan alszanak még, - mondta az ismeretlen és a lehető legtermészetesebb módon leült hozzánk, férfiakhoz.

Rhaden is leült. Nézte az asszony finom ujjait, oly fájdalmas kifejezéssel, hogy szinte meglepett. Most láttam csak meg igazán, amit már reggel is észrevettem rajta, beesett halántékain és ideges szemeiben oly szenvedés, oly feszültség látszott, mit semmi föltevés sem magyarázhatott meg.

Követtem a tekintetét. Valóban, sohasem láttam szebb kezeket; a karjai, a csuklói csaknem tökéletesek voltak és a mozdulatai, míg beszéd közben ide-oda rakosgatott az asztalon, gyöngédek, mint egy simogatás. Udvariasan beszélt hozzám, csodálatosan csengő, bensőséges hangon, semmi különöset, de a legtermészetesebb s amellett leghelyénvalóbb volt mindenszava - mint egész megjelenése; még ruhája se lehetett volna illőbb a mai naphoz. Kissé hátradűlt, mosolyogva, egész lénye mintha beszívta volna a jóleső meleget, míg a napsugarak lassan csúsztak le ruháján.

Talán nem volt nagyon szép, de ahogy Anna üdvözlésére lejött a lépcsőn, mellette a fekete haja banálisnak és a termete majdnem közönségesnek tűnt.

Talán a lány is érezte a másik fölényét: csaknem ellenségesen mérte végig és közönyös hangon szólította meg.

- Mi jót hoztál Nóra.

- Az ígért könyvet neked, Annus; magamnak is kérnék valamit édes atyádtól.

Rhaden felállt.

- Parancsoljon velem, nagyságos asszonyom, - mondta rekedten.

- Ha szabad felfárasztanom a szobámba, ott választhatunk.

- Jó, - mondta Nóra és ugyanazon a nyugodt magától értetődéssel levette a kalapját, gyönyörű, hullámos világosbarna haját megigazította ujjacskáival és felhaladt a férfi előtt a lépcsőn. Egyik sem hívott minket egy szóval sem.

Anna leült velem szemben és gúnyosan mosolygott.

- Ki ez a hölgy? - kérdeztem.

- Dr. Bodajkiné, két év óta szomszédunk.

- Bodajki... nem ismerem.

- Senki sem ismeri, de ügyes orvos és gazdag embernek látszik.

Azelőtt másutt laktak.

- Az asszony igazán olyan princesse lointaine.

- Csakhogy maga is - mondta kedvetlenül.

- Hogyhogy én is?...

- Nos, hisz mindenki el van ragadtatva... a papa is...

Sugárzó fiatalságát néztem.

- Magának igazán nincs oka irigykedni... De miért gondolja, hogy a papa...?

- Szegény papa azóta kétségbe van esve, hogy - papa. Szerencse, hogy az ő korában már nem olyan fontos az egész.

- Úgy látszik, nincs részvéttel iránta; - mondtam mosolyogva.

- Istenem, miért ne lenne neki is egy kis szórakozása. Nóra sem veszi komolyan a dolgot. De különben - talán furcsának fogja találni, hogy ezt így kimondom - természetesnek veszem, hogy ő már befejezze. Mindenki csak egyszer élhet és kötelességei változnak. Ő most az apánk.

- Milyen kegyetlen mag, Anna nagyság.

- Fiatal vagyok. Nála nincs értelme annak, ami nálam természetes lehet. Pedig így is...

Elhallgatott. Szürke szeme elfátyolosodott hirtelen és elnézett fölöttem, anélkül, hogy látott volna.

- Mire gondol? - kérdeztem.

Megborzongott kissé és barnás, naptól csókolt bőrét finom pír futotta be. Mintha valami szégyenteljes emlék kínozta volna.

- Még nem ismerem eléggé, hogy megmondhassam, - felelte természetes hangon. - De igaza van, talán udvariatlan voltam.

Csendesen diskuráltunk tovább. Ügyes és tartózkodó volt, de amit akart, azt elmondta nyíltan... nem látszott nagyon boldognak, megelégedettnek, nagyon fiatal volt még arra, nagyon érző, nagyon erős... és túlságosan nyílt szemű.

De a téte a téte odabenn mégis csak kissé hosszúra nyúlt.

- Nem is tudtam, hogy Zsigának annyi a könyve - mondtam. - Azelőtt nem igen foglalkozott ilyesmivel.

- Csak mostanában...ha bemegy, csodálkozni fog, mi mindent talál nála, ami Nórát érdekelheti. Nem őt, mert ő csak annyit olvas el belőle, ami a társalgáshoz kell...ez az asszony azt teszi vele, amit akar. Elle lui a méme donné de nouveaux gouts... az ő korában. Mit is hozott nekem?

- Bernard Shaw, don Juans Comedy, - mondtam, felvéve a könyvet. Ő nagysága, úgy látszik, igen felvilágosodott.

- Nóra? Igen, és engem is - tanít.

- Cinikus könyv. - mondta pedánsan. - Ilyen szép fiatal leányok...

- Már menyasszony vagyok, - mondta röviden, magához húzva a könyvet.

- És ezt csak most mondja? És így?

- Sajnálom, hogy elárultam. Tulajdonképpen unalmas, ha mindenki úgy néz reám...

Elmosolyodtam, de magamban igazat adtam neki. A férfiakat általában nagyon kijózanítja, ha azt kell hinniük, hogy a nőt, akivel beszélnek, egy más férfi foglalta le és én is hidegebben néztem végig szép vis a vis-mon. Igaz volt, ha még nem asszony, mihamarább azzá kell hogy váljon. Pedig az arcának nem volt olyan kifejezése, mint a többi leány-asszonyoknak, kiken temperamentumuk szerint vagy túlizgatott ragyogás, vagy kicsit csacsi boldogság látszik; sőt e percben mintha inkább sajnálta volna helyzetét.

Pár gratuláló szót mondtam és a vőlegény után tudakozódtam.

- Balázs Béni - mondta közönyösen.

- És még nem is mondta, boldog-e? - kérdeztem óvatosan.

Anna felállt.

- Maga öreg úr már, a papa barátja - felelte hűvösen. Különben tán nem is felelnék. Magam választottam a vőlegényemet és boldoggá is tesz, de azt hiszem, ehhez magának semmi köze - és evvel otthagyott.

Le voltam főzve. Röstelltem ügyetlenségemet; bizonyosan nem egyhamar lesz megint ilyen bizalmas hozzám. - Amazok meg igazán meglehetős soká maradtak oda. Már kezdtem elunni magam és fel s alá jártam a kertben, míg szemem szórakozottan siklott végig a ház nyitott ablakain, anélkül, hogy tudtam volna, hol keressem barátom szobáját. Valamelyik szoba félhomályában, tán egy tükörben egyszerre megvillant egy fehér ruha és úgy rémlett, őt látom, amint arcát odaszorítja hozzá.

Röstelkedve fordítottam hátat, nem is voltam bizonyos benne, nem egy kép reflexét láttam-e? De egy pillanat múlva Rhaden megjelent az ablakban.

- Te vagy az Gábor? - mondta és halántékain csak úgy lüktettek az erek.- Jövünk már. - Jöttek is, az asszony csomó könyvet, Rhaden szivarfélét cipelve magával.

- Nem tudtam megtalálni a Gianacleseimet - dörmögte, miközben megkínált vele.

Nóra nyugodtan foglalt helyet egy nagy karosszékben és kissé gúnyosan nézegetett minket. Ozsonnát hoztak. Rhadenné is kijött, meglehetősen felhevülten és mentegetőzve, hogy ennyire elaludt, noha meglátszott rajta, hogy a meglehetősen fényűző frissítőket készítette. Rhaden felhajtott valami erős, hideg puncsot és aztán az asztalra könyökölt, fejét két karjában szorítva, anélkül, hogy egy szót is szólt volna.

Bodajkiné nem maradt soká. Evett egy kis fagylaltot, kedvesen és ugyanazon tökéletes tapintattal beszélt Rhadennéval, olyasmiről, ami azt érdekelhette s aztán udvariasan elbúcsúzott.

- A Rozuka képe elkészült-e már? - kérdezte meg.

Rhaden felriadt.

- Igen - mondta, egy nagy csomó amatőr képet húzva elő zsebéből. Míg idegesen keresgélt közöttük, láttam, hogy majd mind Nórát ábrázolták. Nóra télen, havas sapkával. Nóra társaságban, egyedül, szép intériurban - Nóra kis kutyával, Nóra fehér ruhában, ebben a kerti székben...

- Nem is tudtam, hogy amatőrösködöl - mondtam.

- Óh, szót sem érdemel, - felelte kedvetlenül. - Itt van vége - és sietett a többit zsebébe dugni. - Kettő, az ön és a kisasszony számára.

Mindig kisasszonyt mondott, régimódiasan, de jól állott neki.

- Rozuka az én kis lányom, - magyarázta Bodajkiné.

Csodálkozva pillantottam a képre 16-17 éves lányka volt, magas, megható soványka gráciával. Neki is óriás kontyba volt tűzve a haja, de anyjára különben nem hasonlított.

- Már nagy leánya van? - kérdeztem Rhadennét, míg a vendéget a kapuig kísértük.

- Dehogy... hiszen harminc éves se lehet; a férje lánya, nagyon kedves kis lány.

Fáradt arca kiderült egy pillanatra.

- És jó szomszédságban vannak, amint látom.

- Ó igen, de Pali meg én, nem igen érünk rá, hát inkább az uram, meg Anna járnak oda... szerencse, hogy akad Zsigának egy kis szórakozása.

Visszafordultunk, mert a diófa alól hangok hallatszotta.

Anna állt ott, egy magas, erőteljes fiatalemberrel. Háttal voltak felénk, de láthattam, hogy vágyakozva nyúl a lány csupasz karja után. Végigsimogatta a tenyerével és a könyökénél fogva magához vonta, hogy megcsókolja.

- A vőlegény - gondoltam.

Az anyára pillantottam. Kínos zavarban volt... a minden házasságon át szűziesnek maradt nő zavara. Halkan köhögött s ezzel szerencsésen rá is bírta a szerelmes párt, hogy megforduljon. Míg bemutatkoztunk, észrevettem, hogy mind a két asszony rám néz és hogy az öregebbiken sokkal inkább meglátszik a naiv büszkeség, hogy íme milyen szép szál ember veje lesz neki. Nem is igaz, hogy anyósok antipátiával viseltetnének jövendő vejük iránt. Hisz ez annyira előrelátott, óhajtott és fontos személyiség, hogy eleinte mindig nagyon vonzódnak hozzá, sőt a fiatalok boldogsága fényében újra élik saját letűnt ifjúságukat. Rhadenné is szinte szerelmesnek látszott a fiatalemberbe, ki határozottan intimidálta. Az kissé prepotensen ült ott, tűrve kedveskedéseit; hátradűlve simogatta tekintetével menyasszonyát és félig lehunyt szemében alattomos, apró tüzek gyúltak ki. Elég világfias, udvarias modorral fordult hozzám, de hogy, hogynem, nem bírtam nyugodtan mellettük maradni. Láttam, hogy Rhadenné is nyugtalan és csaknem fizikai kényszert éreztem, hogy valami kifogással elhagyjuk helyünket. Alig fordítottunk hátat, még láttam, hogy az előbbi mozdulattal közeledik a lányhoz, csak brutálisabban és azt is, hogy hirtelen csókokkal borítja vállán a könnyű ruhát.

Mindig tetszett nekem, ha a nő nem védekezik filiszterként és nem tartogatja számítón csókjait, csakhogy annál drágább legyen a holnap, de ebben a férfiban mégis bántott valami. Mindenesetre igen futó benyomás volt, kissé tunyának látszott, de úri, szimpatikus embernek, érzéki szája és szemei nem mutattak rosszabb indulatokra, mint általában a mai fiatalságé, sőt valami megmagyarázhatatlan kis vonás a szája körül nagyon érdekessé tette, de mégis, szinte rosszul esett, amit láttam. Úgy éreztem, hogy ezek mind oly örömök felé hajtják leányukat, miket a házasságon kívül szokás keresni.

Szerencsére a házasságról való gondolataim elméletiek maradhattak, de sokszor jut eszembe, hogy évszázadokig, főleg praktikus társulást láttak benn, s tán az volt az igazság. Szerelmünk tárgyát elvenni... végtelen szenvedésnek és csalódásnak tehet ki bennünket....

Még túl kellett esnünk a város nevezetességein, megvacsoráztunk a vőlegénnyel, míg végre a kertbe menekülhettem szivarommal, mert egész nap vendégnek lenni, nevetségesen kimerített.

Fel és alá jártam a homályban, míg szemeim önkénytelenül az egyetlen kivilágított ablak felé fordultak.

Barátom dolgozószobája volt; egy gyertya világosságánál irt. Ideges sietséggel, agyonkínzott arccal.

Gondoltam, hogy nem fog keresni és elszöktem egyet sétálni a néptelenedő utcákon. Jó félóra múlva tértem vissza.

Még mindig ott irt, ugyanazon a helyen. Ő, aki minden levélkén órákig rágta a tollat. Bementem és elbúcsúztam a hölgyektől, de őt nem is láttam.

(Folytatása következik.)