Nyugat · / · 1909 · / · 1909. 3. szám · / · LUKÁCS GYÖRGY: RICHARD BEER-HOFMANN

LUKÁCS GYÖRGY: RICHARD BEER-HOFMANN
I.

Valaki meghalt, mi történt akkor? Talán semmi és talán minden. Talán egy pár óra, egy pár nap, talán hónap fájdalma csak és aztán lecsendesedik minden és ismét folytatódik a régi élet. Talán ezer ronggyá foszlik egyszerre, ami valamikor összetartozásnak és közösségnek látszott, talán egyszerre elveszti egy élet minden beleálmodott tartalmát, vagy talán új erők nőnek meddő vágyakozásokból. Talán összeomlik valami és talán felépül valami más és talán egyik sem és talán mégis mind a kettő. Ki tudja? Ki tudhat erről valamit?

Valaki meghalt. Ki volt? Mindegy. Ki tudja, mi volt ő másnak, valakinek, a legközelebbinek s a teljesen idegennek? Közel volt-e hozzájuk valaha? Benne volt-e azoknak, valakinek, bárkinek életében? Igazi életében? Vagy játszadozó álmainak szeszély szerint hajigált labdája volt csak, csak ugródeszka, ahonnan bárhová fel lehet szökellni, csak magányos fal, amin bármilyen, de attól örökre idegen folyondár kúszik fel? És ha csakugyan jelentett valakinek valamit. Mit? Hogyan? Mivel? Azzal, ami egyéniségének súlya és lényege vagy véletlen gesztusok és öntudatlanul kiejtett szavak alkotta délibábok miatt? Mit jelenthet egy ember a másiknak?

Valaki meghalt. És fájó, örökre meddő kérdés formájában mered a magában maradt elé az örök távolság, az áthidalhatatlan űr az emberek között. Nem marad meg semmi, ahol megfogódzni lehetne, mert minden emberismeret-illúziót a folytonos együttlét új csodái és várt meglepetései táplálnak csak, képesek csak némi valóságfélét belevinni annak légies iránytalanságába és örökre megfoghatatlanul csak lehetőség voltába. Minden összetartozást csak a folytonosság tart életben és annak megszakadásával eltűnik a múlt is, mert minden, amit valaki másról tudni lehet csak várás, csak lehetőség, csak vágyódás vagy félelem, csak álom, aminek a legkisebb realitást is csak a bekövetkezők adhatnak, de amik aztán rögtön magok is ismét lehetőségekké foszlanak. És egy megszakadás - ha nem volt tudatos lezárás, elbúcsúzás, amely a múlt minden szálát kitépi az élő életből és összefűzi, hogy magában zárt, befejezett, de már műremekké merevedett existentiát adjon neki - minden megszakadás nemcsak a jövőt vágja el örökre, de megsemmisíti az egész múltat is. Két ember, két jó barát beszélgetett egymással egy évi távollét után először: "Aber sie sprachen von fast gleichgiltigen Dingen; sie wussten, dass ein zufälliges Wort oder das Dunkel am Abend in leeren Strassen, erst später ihnen die Zunge lösen würde, um sich Anderes zu sagen. Aber es gab kein "Später" mehr." Nem volt több együttlét, mert az éjjel meghalt az egyik és a váratlanul jött, brutális katasztrófa egyszerre, éles világításban mutatja, mi volt, mi lehetett neki barátja, akit szeretett, akihez közel érezte magát mindig, akit megérteni vélt és akitől megértettnek érezte magát mindig.

Tódulnak a kérdések, lecsapnak a kételyek, zúgó boszorkánytáncot lejtenek a szabadon bocsátott lehetőségek. Kóvályog minden; minden lehet és semmisem biztos: egymásba folyik az álom és élet, vágy és valóság, félelem és igazság, fájdalmak elhazudásai és bátor szembenézés szomorúságokkal. Mi marad meg? Mi biztos ebben az életben? Hol van egy pont és legyen bármilyen kopár és sivár és minden szépségtől és gazdagságtól messze elkerült, ahol biztosan megvethetné lábát az ember ? Hol van valami, ami nem pereg ki mint a homok ujjai közül, ha ki akarja emelni az élet formátlan tömegéből és fogni akarja, ha csak pillanatokra is? Hol válik el egymástól álom és valóság, én és világ, mély tartalom és múló impresszió?

Valaki meghalt és viharos erővel sodorják örök, szünetlen forgásukban a magában maradásnak, a latenesn mindig érzett, de szép órák szép ábrándozásainak szép szavaitól elaltatott kérdések kényszerű feltámadásának. A halálban - a más ember halálában - talán csak a legridegebben, álmok erejével fel nem tartható keménységben nyilvánul meg az emberek emberekközötti életének nagy problémája, az, hogy az egyik ember mit jelenthet a másik életében. A halál irracionalitása talán csak a legnagyobb a pillanatok myriad véletlenjei közül; a halál okozta elszakadás, a halottal szemben érzett idegenség talán csak mindenki számára felfoghatóbban érezhető bármily dialógus ezer árkánál és örvényénél. És igazsága és véglegessége csak azért tündöklőbben tiszta minden másnál, mert csak ő tépi ki az igazság vak erejével a magányosságot a közelségek remegő lehetőségeinek mindig új ölelésekre tárt karjai közül.

Valaki meghalt és ami az élőnek megmaradt és amivé őt ez a megmaradó formálja, ez a tárgya a Beer-Hofmann pár novellájának. A bécsi aestheták világa ez: a mindent kiélvezésnek és semmit megtartani tudásnak, a valóság és álmok összeolvadásának, az életre ráerőszakolt álmok erőszakos elmúlásának világa; a Schnitzler és a Hofmansthal birodalma. Az ő embereik járnak benne és az ő extasisaik és tragédiáik gazdagságai adnak neki tartalmat; az ő nyelvükhöz rokon hangokon szólalnak meg az ő lelkükhöz mélyen és igazán rokon lelkek. De azért mégsem egészen az ő világuk ez; Beer-Hofmann mégsem "tartozik közéjük" még ha mind a két szónak a lehető legtágabb értelmet akarnók és tudnók is adni. Az ő talajukon nőtt az ő költészete is, de virágainak más napok és más esők más színeket és más formákat adtak mégis; testvérük, de olyan mélyen idegen tőlük mégis, amilyen idegenek épp csak nagyon hasonló testvérek lehetnek egymáshoz. Az aestheták tragédiáit írják valamennyien (és nemcsak ők), a nagy leszámolást, a csak belső, a csak lelki, a csak álmok kivetítéséből álló élettel, a solipsismus már új naivságig fokozott raffinementjával. Aminek kegyetlensége másokkal nem is kegyetlenség már és jósága nem jóság és szeretete nem szeretet többé, mert mindenki más olyan távol van már tőle, annyira csak anyaga az ő egyetlen igaz életének - a belsőnek, az álmok életének - hogy még igazságtalan, még rossz sem lehet velük többé. Mert bármit tesz ő velük és bármit tennének is azok ő vele, álmai - mint csupa fáradhatatlan adeptusa az ő boszorkánykonyhájának - átformálnák, átgyúrnák addig, amíg minden percének hangulatát teljesen fedi. És minden megtörténés - véletlen realizálódása lévén csak ezer különböző oklehetőségnek, amik közül nem lehet a biztosat soha kiválasztani - odaillik be és úgy, ahogy éppen szép és harmonikus "...in Allem hatte er nur sich gesucht und sich nur in Allem gefunden. Sein Schicksal allein erfüllte sich wirklich, und was sonst geschah, geschah weit von ihm weggerückt, wie auf Bühnen, Gespieltes, das, wenn es von Andern erzählte, nur von ihm zu reden schien; nur das werth, was es ihm zu geben vermochte: Schaudern und Rührung und ein flüchtiges Lächeln."

És a leszámolás? Mondottuk: az életre erőszakolt álmok erőszakos elmúlása. Mikor a sors oly kemény marokkal tépi szét az álmok finoman szövődő harmóniáit, hogy nincs az a művészet, ami újra szép tarka szőnyeget szőhetne a kusza szálakból; mikor a lélek végleg kimerülten a mindig új, de örökké ismétlődő játékban valóság, megfogható, át nem gyúrható valóság után vágyódik és énjének mindent magába olvasztó, mindenhez alkalmazkodó voltát börtönnek kezdi érezni; mikor az álmok színpadán lezajlott már minden elképzelhető komédia és lassul és halkul a táncok ritmusa; mikor a mindenütt otthonlevő, aki ezért örökre hontalan, egy helyen szeretne végre letelepedni; mikor a mindent megértő egy nagy érzés exclusiv korlátoltságában szeretne végre megpihenni. A leszámolás. A Hofmansthal Claudiójának panaszai, és a Schnitzler öregedő Anatoljainak rezignált nekiindulásai a maguk teremtette magányosságok felé. És tragikusan ironikus szembeállítások, ahol keserűvé válik a finom szájak mindig ironikus mosolygása és a játék folytatása már csak - maguk előtt is talán - csak a belső összetörtség fuldokló zokogását akarja leplezni. Az élet bosszúja minden ilyen szembenállás, durva, kegyetlen, kíméletlen bosszú mely egy félóra koncentrált fájdalmaival és megalázásaival fizet meg egy élet megvető gesztusaiért.

Ezen a talajon nőtt a Beer-Hofmann költészete is, de nála keményebben feszül meg minden húr, mint bárki másnál és mégis mély és lágyan csengő hangon szólal meg, mikor ott már régen széjjel pattant volna. Az ő aesthetáiban nincsen semmi "irodalom"; nem a maguk sem, a mások művészetének izoláló extasisai teremtették meg az ő csak bennük létező világukat, de a nagy élet viharos gazdagsága és minden pillanatnak ezer kinccsel volt túltömött megrakódottsága; és nem lemondások és nem rezignatiók. Az ő túlfinomult nézésükben sok friss naivság is van és energia és mély vágyódások a dolgok lényege után, ha meddő játékok - és önkínzó skepsisekkel vegyül is sokszor bennük. Játékaikkal ők az életet akarták átölelni, annak egész teljét maguknak meghódítani, játékaik - ha nem is tudták talán - messzire kivetett nagy hálók voltak, az igazságok az emberről és az életről tudható igazságok után. Az ő esztéta voltuk csak állapot volt így, bármennyire egészen betöltötte is egész lényüket, bármennyire úgy látszott is és úgy érezték ők is, mintha ez lenne az ő életük egyetlen formája és így érezni tudásuk annak egyetlen tartalma. Beer-Hofmann esztétái talán a legerősebben, a legextrémebben olyanok, mindazok közül, akiket ismerünk és mégsem tragikusak - mint aestheták legalább. Mert nem hanyatlásuk és nem gyengeségük állítja meg őket magányos útjaikon és önmaguktól való megborzadásukat kiváltani, nem kell, hogy egész életük összeomoljon. De meghal valaki és a váratlan, brutális katasztrófa örökre elvágván az igazi megismerés lehetőségét véget vet a nem önmagukért létezett és most már értelmüket vesztett játékoknak. Eltörik a gépnek rugója, mely a bábszínház bábuit táncoltatta és ha egy darabig magától szalad is még, örökre meg kell, hogy álljon azután; és ha egy darabig még vad céltalanságban dobálják is a lelket egyik véglettől a másikig a most semmitől sem korlátozott fantáziák, kimerülnek mégis, leperegnek, mert nekik éppen a valóság rájuk kényszerítette határaik adtak csak igazi existentiát. És akkor vége ennek az életnek.

Az esztéta tragédiája így Beer-Hofmannál olyan, mint a Prinz von Homburgé volt, amiről Hebbel azt írta egyszer, hogy ott a halál árnyéka, a halál okozta borzadás ugyanazt a megtisztulást váltja ki, amit máshol mindenütt csak maga a halál volt képes. Valaki meghal és elveszítvén tartalmukat, önmagukban omolnak össze a köréje csoportosult álmok és összeomlásukat minden más álomépítmény összeomlása követi. És a minden eddigi élettartalmától kifosztott emberből mindenen keresztül való élni akarása új életet növeszt ki: nem olyan szépet, mint a régi volt, de erősebbet, kevésbé harmonikusat és magában befejezett, de másokba, a világba, az igazi életbe igazabban belekapcsolódott kevésbé sensitivet és finomat, de mélyebbet és tragikusabbat. Talán sűrűbb ködfátyollal vették körül itt légiesebb álmok az egyedül járót, mint másoknál és mégis szétfoszlanak, mikor még nem késő. De talán éppen ezért. A Beer-Hofmann esztétái olyan sensitivek, hogy egy kis dolognak, egy véletlenségnek kell csak jönnie, hogy mindent felforgasson bennük, de elég erősek mégis arra, hogy élettartalmaik eltűnése ne sodorja magával az életüket is. Bátrabban és finomabban, könnyebben és bonyolultabban kapcsoltak ők össze - percük hangulatával, mint a világ egyetlen fix pontjával a centrumban - mindent mindennel, mint bárki más és mikor nagy élményük széttépte ezeket a fiktív kapcsolatokat, csak a tartalmat tépte el, a forma megmaradt. Csak tőlük tépte el őket, csak a mindennek belőlük kiinduló voltának érzését vette el tőlük, csak realitást adott a kívülük létezőnek is és megszüntette énjüknek szilárd, a világ középpontján álló voltát és megragadta és bedobta az életbe a mindennek mindennel való összefüggésébe.

"Und dieses gab ihm diese Abendstunde: Nicht wie ein einsamer Ton, ins Leere, verhalt sein Leben. Verschlungen in ein grosses, von Urbeginn gemessenes, feierliches Kreisen, trieb sein Leben, mitdurchtönt von ewigen Gesetzen, die durch alles klangen. Kein Unrechtkonnte ihm geschehen, Leiden war kein Verstossensein, udn der Tod schied ihn nincht von Allem, Denn, vermählt mit Allem, Allem nothwendig und Allem unentbehrlich, war jede That vielleicht ein Amt, Leiden vielleicht Würden, und der Tod eine Sendung vielleicht.

Und der dies ahnte, vermochte, ein Gerechter, durchs Leben zu schreiten: nicht sich betrachtend, sein Blick ins Weite gerichtet... Angst war ihm fremd; denn woran er schlug - an Verschlosseneres als Felsen - Recht brach für ihn daraus hervor wie sprudelndess Wasser, und Gerechtigkeit wie ein nie versiegender Bach."

Tehát az új világ, az élet, a kivezető út az aesthetaságból ez: a mindennek mindennel való összefüggésének vallásosan mély átérzése. Az az érzés, hogy nem tehetek semmit, aminek ezer rezonanciája nem kell hogy támadjon mindenütt és a miknek legnagyobb részét én nem ismerem és nem ismerhetem és hogy így én nekem is minden tettem - akár tudom, akár nem - ezer és ezer bennem összecsapó és előlem megint mások felé vivő hullámnak következménye. Hogy csakugyan bennem történik minden, de a minden történik bennem, hogy ismeretlen hatalmak az én sorsaim, de az én múló pillanataim éppen így megismerhetetlen sorsai lehetnek számomra ismeretleneknek. A véletlenek szükségszerűvé tétele ez; a véletlenségek, a pillanatnyiságok, a soha ismétlődések oly erővel világtörvénnyé emelése, hogy megszűnnek már véletlenségek és pillanatnyiságok lenni. Az impresszionizmus metafizikája. Minden véletlen annak szempontjából, akit a hullámok érnek, az hogy melyik éri és mikor és hol és hogyan, mert ezek az ő belső, igazi életmenetével semmi összefüggésben sem lehetnek. Minden egyes hullám a véletlen játéka, csak az mély törvényszerűség, hogy véletlenül hullámok játéka az egész élet. És ha minden véletlen, akkor semmi sem véletlen, akkor nincsen véletlen, mert annak csak mint a törvényszerűvel együtt létezőnek és azt csak konkrét esetekben kizárónak van értelme.

És mit jelenthet akkor, ebben a világban az egyik ember a másik életében? Végtelenül sokat és mégis végtelenül keveset. Sorsa, átalakítója, kormányzója, ujjá teremtője és megsemmisítője lehet az egyik a másiknak és mégis hiába minden, sohasem juthat el hozzá igazán. Nem a meg nem értettségek tragédiái vannak itt; sem a durva felfogni sem tudás, sem az egoisták finom, mindent a maguk képére formálásának tragédiái. Maga a megértés, a legszebb, és a legmélyebb, a leggyengédebb és csak a másikat szerető megértés törik itt össze a sors kerekei alatt. Beer-Hofmann itt is messzebb tolja el egymástól a pólusokat, mint a többiek. Azoknál az a tragédia, hogy nincsen, hogy nem lehet megértés az emberek között, nála, hogy lehet, hogy van, de hogy semmi ereje sincs semmi megértésnek. Igenis, az emberek megérthetnek mindent, átláthatnak mindenen és mély szeretettel és bensőséggel nézhetik azt, ami a másikban történik és amiért történik, csak éppen ez az ő megértésük nincsen és nem lehet semmi összefüggésben a tényleg történőkkel. A megértés világából csak kilátások nyílnak az élet világába, a kapu oda örökre zárva van és nincsen a lelkeknek olyan ereje, ami azt felfeszíteni segíthetne. A dolgok megtörténnek és nem tudjuk, hogy miért és ha tudnók, talán akkor se tudnánk semmit, de minden, amit tudhatunk - a legtöbb - ennyi csak: tudjuk, hogy mi történik bennünk, ha lesújt a sors és azt, hogy mi történik abban, akit valami a mi sorsunkká tett és abban, akinek mi lettünk sorsává. Tudhatjuk ezt és szerethetjük érte még akkor is, ha az életünk pusztul el abban, hogy találkoztunk. Benne lehetünk mindenki életében mélyen és igazán, de legbenső sorsával mindenki magára marad, még önmagával szemben is egyedül lesz.

Ebből a látásból nőtt a Beer-Hofmann poézise. Egy olyan látásból, amelynek mindent átfogó elcsodálkozásaival szemben értelmét veszti minden kategorizáló szavunk: a hit és kétség, a szeretet és a lemondás, a megértés és az idegenség és minden más szavunk; mert ez a látás csakugyan magába olvaszt mindent: a hit és kétség, a szeretet és a lemondás, a megértés és az idegenség és minden más szavunk; mert ez a látás csakugyan magába olvaszt mindent: minden benne van és mindennek tagadása is egyszersmind. És minden szavunk csak stropha hangulatát jelezheti valahogyan ebből a chorusból, de minden strophából antistropha nő ki itten és - mint a muzsikában - csak együtt, csak egymástól el nem választva, még gondolatban sem, léteznek, van igazi értelmük és jelentőségük, realitásuk.