Nyugat · / · 1909 · / · 1909. 2. szám · / · FIGYELŐ

HEGEDŰS GYULA: ELSŐ VERSEKRŐL

Nem tudom, más is így van-e vele, én az első verseskönyveket szeretem; az elsőket, amelyekből tisztán kitükröződik, ki után indult, kit szeret és mit adott a magáéból az új ember. Ki nem forrott érzéseiket, határozatlanságukat, érdes hangjukat: az akarás lázát szeretem s úgy érzem, mintha egy születő lélek előttem sírna az első csalódásán és előttem mosolyogna az első álmán. Az első szavak, az első érzések, az első gondolatok a jövendőbe csengenek, azokra épül, azokból fejlődik ki minden s ezerféle változatban, ezer sugárban és ezer gyöngyszemben mindig visszatérnek. Néhány esztendeje olvasok már első verseket, jókat és rosszakat és úgy látom, hogy ma mások az első versek, mint akár három esztendővel ezelőtt. Három esztendő: nagyon kicsi idő s mégis, az első versek teljesen megváltoztak; más a hangjuk, más a lendületük, mintha más lelkek volnának azok, akik pedig ugyanazt a tavaszt és ugyanazt a szerelmet énekelik. Valami történt, egy új kor februárjában vagyunk, amikor egy szélelhalkulásban, egy világosabb felhőfoszlányban, egy előbúvó sápadt fűszálban érezzük meg a májust.

Emlékszem, még öt esztendővel ezelőtt mi volt Reviczky Gyula vagy Endrődi Sándor, az ő érzéseiken keresztül támadtak az érzések és az első versekben az Emma-dalok ritmusa zsongott. Öt esztendeje még béke és csönd volt mindenfelé, az első versek szelídek voltak és haloványak s ha mégis hallatszott egy merészebb hang, egy szokatlanabb kiáltás, az csak azért történt, mert szükséges, hogy a csöndet egy pillanatra megszakítsa valami, ami után jobban érezzük a mindent elborító némaságot. S a csönd után, a némaság után egyszerre támadt a forrongás; először egy különös hang csendült fel, azután kettő, azután több, de mind szabályosan és egyenletesen; éreztetve, hogy ez többé nem a csöndet észrevetető és érzékítő változás, hanem kezdet; lármás, riadalmas, megkezdése valaminek, ami összezavarja a csöndet.

Nem tudom, hogy történt. Benne éltem, körülzsongott a termékeny lárma és azt sem tudom, mit hittem, mit gondoltam előtte. Azt tudom csak: benne voltam és nemcsak én, hanem lassan mindenki körülöttem. Meglehet, hogy lassankint alakult át a szemem és ezért nem törött meg a szögleteken és élességeken, de meglehet, hogy éppen a szögletek és élességek kötötték oda a pillantásomat. Nem tudom, hogy történt, akárhogyan is akarok visszagondolni reá és hiába haladok végig emlékezetemben végigsorakoztatott érzéseim mellett, egyszerre eltévesztem az utat. Más lett minden és csak most tűnik fel furcsának és különösnek a gondolat, hogy okvetlenül volt egy határvonal vagy egy pillanat, amely kezdése volt új hitünknek és meggyőződésünknek.

S láttam és olvastam az első verseket. Brassóból és Pozsonyból, Fiuméből és Szatmárról, az ország minden tájékáról ugyanazok a megváltozott első versek kerültek elő. Voltak jók és voltak rosszak, biztatók és nevetségesek, egyéniek és utánérzők, éppen úgy, mint azelőtt, csak a hangjuk volt más, merészebb, bátrabb, igazabb, sokkal szimpatikusabb és közelférőbb a lelkünkhöz. Két vagy három esztendő alatt az ország minden tájékára eljutottak az új gondolatok: az első versek mindenünnét, mint diadalmas hírnökök jelentették, hogy megfogamzottak a lelkekben az új törekvések. Nem tudok hatalmasabb érzést, mint a diadalét: napról-napra látni, hogy győz az, amit szeretünk s a mi lelkünknek is része van benne. S ennek az érzésnek kellett minduntalan elfognia, amikor - jó vagy rossz, mindegy - első verseket olvastam.

Mert, hogy jók voltak-e vagy rosszak, az egyelőre mindegy. Egyelőre elég, ha négyen vagy öten vannak, akik jó verseket tudnak írni, a többi az csak dokumentum a négy vagy öt jó mellett. A költő gyakran, de az utánzó mindig eltalálja a korát és ezek az első versek azt bizonyítják, hogy ez a kor az új költők kora. S az első versek között ha akad, amely mintha a tegnapi csendből nőtt volna ki, olyan furcsa, olyan érthetetlen, akár Gyöngyössy Istvánt vagy Kazinczy Ferencet utánozná valaki. Úgy érezzük, - és nem csalnak a jelek - ez a kor tökéletesen az újaké, az ő birodalmuk s ami rajtuk kívül esik, az jó vagy rossz, értékes vagy értéktelen emléke egy tiszteletreméltó múltnak.