Nyugat · / · 1909 · / · 1909. 2. szám

LACZKÓ GÉZA: MÉHEK ÉS EMBEREK

Nyári délután egy jelentéktelen lilavirágú bokor tövében, ami körül mézszüretelő méhek enyhe-zsongású ívei vibráltak, Maurice Maeterlinck-kel társalogtam. Mint a kisgyerek a tanítója ujját a térképen, úgy követtem szorongó bizalommal útmutatását, amivel egy idegen, szoros láncokon lüktető, fájóan igaz életet tárt elém.

Régen volt, mikor izgatott, kis képzeletembe belenyomult az a sok mese a méhek társadalmáról. Sokáig úgy hittem, hogy ezek is úgy élnek, mint mi. Úgy szeretnek és szenvednek mint mi. Pedig nem. Egészen más képet mutat Maeterlinck igazsága.

Igazság! Milyen kemény marka van ennek a szónak. Elmorzsolja a hímport. Magasra emelt feje vas-nemtörödömséggel szaggatja el az eszme-erdő egyik ágáról másikra húzódó pókfonalait az illúziónak. Mennyire másmilyen a méhek társadalma, mint az embereké.

Maeterlinck - maga mondja, - elérkezett az alkotó művész életének arra a pontjára, mikor nagyobb gyönyörűséget okoznak a tények elénk adása., mint a mese-munka. Ennek köszönhetjük "A méhek életé"-t. Szilárd, nagykörű tudáson, sok kísérleten alapuló könyvének gondolatai két fonalon futnak. Az egyik fonal a kas életén vezet végig; a másik, amelyen az emberre utaló hasonlítások vannak, egy-egy nagy fordulattal lépten-nyomon megszakad és kimutat a bizonytalan űrbe. Amilyen mértékben halmozódnak előttünk a méhek világának érdekes tényei, olyan mértékben emelkedik bennünk ajkunk felé a bizonytalanság keserű tengere.

* * *

Ahogy kiül a zöldszoknyás tavasz a mezőre, fölbúg a kas zsongása. Jönnek-mennek a téli pihenés után. Ez se volt pedig marmota-álom. A kas belsejében kúpszerűen összeakaszkodott méhikék folyton rengették szárnyaikat, hogy a nélkülözhetetlen meleget előállítsák. - Gyorsan ki a rétre! Mindegyik tudja a dolgát: ez hímport gyűjt, az a bibe mézét; ez csak ibolyákat látogat, az a szegfüvek mézaratója. Halmozódik a folyékony arany a jövő számára. A kis elsenyvedett nőcskék, a dolgozó méhek, elélhetnének sok nyáron át, de halálra dolgozzák magukat egyen is. Pedig ha hagynának időt maguknak a kifejlődésre, azt a külön táplálékot ennék, amit a királyi család, az ő testecskéik is alkalmasokká válnának a szerelemre. De ők sovánnyá, tépett szárnyúvá dolgozzák-gyötrik magukat, hogy a sok kincset hátrahagyják az új nemzedéknek.

Mert alighogy alkalmas idő jön, s a múlt évben lerakott peték fejlődésnek indultak a dolgozóméh-álcák szűk celláiban, a hímek szabálytalan szobáiban s a hercegnők tágas termeiben, - a királynő raj-eresztést tervez. Kiszáll a bizonytalanba népe nagy részével, hajlékot keres, megépíti belül szabályos hatszögű cellákkal és újra kezdődik a gyűjtés. A kis munkásnők folyton hozzák az életet, a napfényt, az illatot a kas félhomályába. Az anya-városban, aminek még nincs királynője, a hímek a méztől részegen garázdálkodnak, zabálnak piszkolnak, lustálkodnak, szemtelenkednek, hatalmas testtel fúrva henyeségüket a kis munkásnők szorgalmas nyüzsgésébe. A kicsik dolgoznak, tisztogatnak; arra rendeltek folyton ventilálnak szárnysuhogatással nagy előcsarnokban, ahol nem egyszer találni munkásnőt, akit reggelre iszonyatos bélbaj pusztított el, mert tisztaságérzéke nem engedte, hogy a kasba piszkoljon. A hercegnőlárvák pedig az életre ébredés hajnali álmát alusszák. Az elsőszülötté a trón és vele testvérei élete fölött a pallos-jog, mert egy kasban csak egy uralkodó lehet. Alighogy erőre kap, halált visz szárnyain alvó testvérei felé. Féltékeny haragja elől félre állnak a hercegi lárvák örökös testőrei, ő pedig rátámad az első szobára, viaszfalát átrágja és halálra dárdázza a szunnyadó hercegkisasszonyokat. Gyűlölete csak az utolsó halott előtt foszlik szét. Ha második rajeresztést tervez a kas, a testőrök, dajkák útjába állanak a királynőnek a Faj nevében.

A méz dolgos kis apácáinak királynője izgatottan várja a nászröpülésre alkalmas harmatos, meleg nyári reggelt. Ő a szerelem, a termékenység; lénye csak szerelem-fogadásra és életadásra való, s ha csak nem vezet rajt a bizonytalanba, egyetlen egyszer kel szárnyra az örökös homály, nyüzsgés koronás anyja, de akkor a napfényes szerelemmel röpül szembe.

Ha a fejedelmi családból csak ő van már életben, izgatottsága a kasé is. Ettől a röpüléstől függenek a jövő nemzedékének nemzedékei. Mi lesz, ha eltéved vagy elpusztul? Ha nem talál szeretőt?

Szűz korában se terméketlen, rak petét, de valamennyiből csak hím kel életre. Hogy a pete nőstény-életet zárjon magába, a királynőnek meg kellett ismernie a szerelmet, a halálthozó diadalú hím szerelmét.

Az alkalmas hajnal végre benyújtja rózsás ujját a kasba. A királynő felkészül, indul; remegve, zümmögve kísérik dolgos alattvalói a kas küszöbéig. Ahogy kint van, felsuhan a ragyogó égbe. Köröskörül virágon, bokron hímek zajos csoportjai várják a jöttét. Ahogy megpillantják, utána erednek. A királynő röpül fel, fel fáradhatatlanul a magasba. Követik, akik bírják. Sokan, az öregek, a gyöngék, a rosszul tápláltak, elmaradnak. S csak egy kis folt remeg már utána mindig följebb és följebb, oda, ahol a madár se jár, hogy ne zavarja meg a nászt senki és semmi. A folyton csökkenő csapatból végre kiválik a legerősebb, a legszebb, följebb szökken, utoléri és egyesül vele egy gyilkos csókban. Gyilkos, mert pillanatra rá örvénylő suhanással esik vissza a hím üres teste, odahagyva királyi szerelmesének az életadó szervvel, a benne nyüzsgő peték millióival egész belsejét.

Az pedig haza röpül. A küszöbön várják. Lerágja magáról hasznavehetetlen szerveit halálosan bőkezű szerelmesének, amiket dolgozók hordanak messze; s nem őriz meg magában mást, mint a hímnek millió magtól hemzsegő spermáját egy külön tartóban, ahonnan minden egyes lerakandó pete elé fog úszni egy csira, hogy vele egyesülve életet zárjon belé, a fajfenntartó nőstények ezer meg ezer apró életét. Kevésre rá, a jövő munkás rabocskái hóhérokká változnak: megkezdődik a garázda, de fegyvertelen, gyönyörű, erős alkatú, de mihaszna hímek lemészárlása. Sokat megölnek, sok sarokba húzódottat kiéheztetnek, egy se marad közülük életben. Aki kimenekülhet a kasból, azt is visszaveri a küszöbre az esti hideg és éhség. Ott pusztulnak el az éjben. A másnap dologra indulók lesöprik őket a bejárat teraszáról, mint a szemetet.

A királynő megkezdi most már a nőstény-peték rakását. A mézet rejtő cellákat benépesíti velük, egyiket a másik után, szótlan, szakadatlan buzgalommal halála pillanatáig.

Boldogtalan királynő, napsugaras egyetlen ölelésed ára holtig való szigorú munka.

* * *

Minden csak a fajért! Az életet, a szerelmet, a napsugarat, a derűs levegőt, a kényelmet a bizonytalan jövőért!

A faj pedig fejlődik, a jövő biztonsága, a mézszüret nagyobb, a munka, az igényelt hely folyton kevesebb lesz. Sok százados megfigyelés mutatja, hogy haladt a faj. Nem mindig építettek legkevesebb anyagot és helyet igénylő hatszögű cellákat a virágok szeretői. Nem öröklött ösztön társulásuk alapja, hanem a viszonyok felhasználni tudása. Az éghajlati, talaj-viszonyok, körülmények épp úgy maguk alá hajtják őket, mint minket. Nem is mindig éltek társaságban.

Haladt a faj terveiben, eszközeiben. A fejlődés odairányult, hogy minél több méh minél több mézet gyűjtsön. Az ezt szolgáló szervek fejlődtek is ki legjobban rajtuk. Maeterlinck világosan látja maga előtt létük célját: fajukat fenntartani, hogy minél tökéletesebben gyűjthessék a lehető legtöbb mézet.

- Hát az ember ? Minden fejezete végén ez a kérdés állja utját a gondtalan elábrándozásnak.

Feleletet is talál rá:

Az embernek az agya a legfejlettebb! Faját fenntartani, hogy mindig intenzívebb és intenzívebb agy-munkára legyen képes, ez az ember feladata.

* * *

A méhzsongást lefogja a jelentéktelen lilavirágú bokorra terülő éj szárnya, a könyvnek utolsó lapja seppenik meg kezemben, de agyam kitartja a végakkordot...

Az értelem művelésében van feladatunk...

Szegény kis méhek! Mért is nem érthetjük meg őket? Szemük ezer meg ezer apró kis lapját megszámoltuk, de legegyszerűbb indulataikról se tudunk számot adni magunknak. A méheknél így van. Miért?... A méhek ezt teszik. Miért... Így megy ez véglen-végig.

Dolgoznak, de nem magukért; védik a királynét, de nem személyéért; megölik a nászröpülés után a hímeket, de nem gyűlöletből; megvédik a fiatal hercegkisasszony-álcákat a anyakirálynő féltékenységétől, de nem szeretetből; aggódva várják, hogy mikor köszönt be a szerelem a méhkirálynő szívébe, amitől önként fosztják meg magukat. Mi kívánja mindezt így? "A kas szelleme!" Ebbe a párszó-köpenybe burkolja Maeterlinck a sok apró megfejthetetlen kérdésre adható tapogatózó feleletet. Mennyi önfeláldozás, durva igazságosság, szigorú rend, szótlan buzgalom! De talán a méhek nem így neveznék; nem tudom.