Nyugat · / · 1908 · / · 1908. 24. szám · / · Figyelő

Ignotus: A Wiener Concertverein vendégjátéka

Nagy koponya, rövid áll, dacos szem; keskeny vállú törékeny test; mértéktartó, sőt választékos mozdulatok, melyek erőkifejtéskor groteszkké torzulnak, anélkül, hogy a zenészeket olyan szinte testi erővel rántanák magukkal, mint aminővel a Loewe fajtájú mesteri mesterember ura és sugallója a zenekarnak: ez Strauss Richárd, amint a dirigáló pulpitus előtt áll. Elhasznált, elfogyott, megőrlött korpusz; a zseni nincs ingyen, még kevésbé az elismerés, amit zseni újságai számára kidacol. Lázra hajó, könnyen kivörösödő homlok s hamar kidagadó halánték - sokszor kerülgethette a revolver szája, teremtés közben való elcsüggedéskor. Szomorú ifjúkor, sok kenyeretlenség, hajszolatos robot: mind benne maradt lapos mellében, eres kezében. De végre is: él és győzött. Már mer tetszeni az embereknek; már el merik hinni, hogy a muzsikája: muzsika; van, aki már készpénznek is meri venni s nem nevet hozzá, óvatosságból, nehogy maga a szerző kinevesse, amiért beugrott neki.

Valaha érthetetlen lesz, hogy ezen a muzsikán mit nem értettek, s ezen a dús és sugárzó szépségen mit tartottak csináltnak s komédiázottnak. Legfeljebb, hogy a pusztulás költészetében még elragadóbb, mint a humorizálásban vagy a magasztosságban. S legfeljebb, hogy minden ízében intellektuális - de végre is: Goethe is az volt, s nem volt sem beteg, sem komédiás. Abba, hogy milyen zene szép zene, jó zene, zenei zene: nem zenészember s nem zeneértő természetesen nem beszélhet bele. De végre is a zenének a sajátosan zenei hatáson kívül van egyenes ideghatása is, és ha egyáltalán lehet komoly képpel programzenéről beszélni, az főképp ezen a hatáson épül, s az intellektuális továbbrezgéseken, amik e hatások körül felgyűrűznek. Nem szólva bele a zenei értékelésbe: bizonyos, hogy a Strauss Don Juanja az igazi Don Juan; a szerelem zsenije és rabja, akinek ha a folytonos győzedelmet nem is, de a folytonos epedést, megújulást és megrázkódást elhiszi az ember. S el az elmúlást, az elkopást, a kiégettséget, ami elvégre éppoly természetes jelenség, mint a frissesség, a diadalmasság, a termékenység. A Strauss Don Juanja utolsó tételéhez fogható csak egy emlék van a világon: Heine, amint betegen és kiégetten ott ül a milói Vénusz szobránál, s végig csordul könnye lefogyott ábrázatán.

Dirigensnek nyilván akkor legerősebb, mikor a maga dolgait dirigálja - noha nagyon jól el lehet gondolni talán éppen Loewét, hogy biztosabban, pontosabban, bravúrosabban tudná vinni a botjához hozzáigézett zenekart a Strauss árkain és bokrain keresztül, mint maga Strauss. Különben is a teremtő művész, ha tolmácsol, ritkán tud túlterjeszkedni a saját egyéniségén vagy a vele rokonokon; ezt még olyan tökéletes magyarázón is észrevenni, mint Dohnányi, aki nyugodt magától értetődéssel s csalhatatlan ökonómiával helyezkedik el a Schumann neuraszténiájában, a Beethoven nagyszerűségében, de a Chopin lírája elbágyad ujjai alatt. Ahogy Strauss az Eroicát dirigálja: igen zseniális, igen előkelő, de egyenetlen s egy kicsit erőszakos, s mindent összevéve: a Concertverein-nak gyönyörűen összetanult s munkájába beleolvadt zenekara úgy szól a botja alatt, mint egy nagyon nagy hegedűs nyírettyűje alatt a hegedű, mikor a nagyon nagy hegedűsnek bágyadt napja van.

Hanem azt meg kell adni, hogy Bécs mégis csak Bécs. Olyan valami, mint ez a Concertverein, ez a zenekar, amely, mellesleg mondva, feltűnően fiatal emberekből áll, nem egyhamar akad. Ahhoz nyolcszáz évesnek kell lenni, hogy fiatal emberek ilyen muzsikába tudjanak összeülni.