Nyugat · / · 1908 · / · 1908. 24. szám

Schöpflin Aladár: Nick Carter
Beszélgetés egy szép asszonnyal

Szép szőke unokahúgom zavarodottan kezdett rakosgatni íróasztalán. Elkésett, mert már megpillantottam rajta Pierre Loti új regénye mellett a Nick Carter legújabb füzetét.

- Szép kis együttes - mondom. - És egyszerre olvasod a kettőt?

- Nem. Előbb a Nick Cartert olvasom - felel a fiatal asszony dacosan. - Tudom, hogy Pierre Loti szebb, érdekesebb, de a Nick Carter legújabb estére kíváncsibb vagyok. Nem bánom, akármit szólsz is hozzá, de ha már rajtakaptál, megvallom.

- Úgy beszélsz, mintha valami bűnön kaptalak volna rajta. Ha szégyellni valónak tartod, miért olvasod?

- Nem tartom szégyellni valónak. Elvégre, ami igaz, igaz. Tudom, hogy ez a detektív-história nem valami magasrendű dolog, de nem muszáj az embernek mindig magasrendű dolgokkal foglalkozni. A zsonglőr sem nagy művész, mégis szívesen megnézed te is, ha ügyes. De ti újságírók olyanokat írtok, mintha mind csupa gonosztevő volna, aki a Nick Cartert olvassa, vagy legalábbis gonosztevővé válna tőle.

- Mi újságírók... Ha az újságíró ír valamit, ami nem tetszik nektek, publikumnak, azért felelőssé teszitek az összes újságírókat. Az azonban még nem esett meg velem, hogy az Ambrus Zoltán cikkeiért megdicsértek volna engem, per ti újságírók. Én ugyan nem szeretem a Nick Cartert, de eddig nem írtam még ellene egy sort sem.

- Nem szereted? Te is azt tartod, hogy ő teszi gonosztevőkké a külvárosi csirkefogókat és ha nincs Nick Carter, akkor az újpesti rablók a templomba mentek volna a bank helyett?

- Nem, ezt nem tartom. Azt tartom, hogy akinek teljesen ép, normális az idegzete, kedvezők az anyagi viszonyai, az elolvashatja a világ összes Nick Cartereit, mégse tör be az újpesti bankba. Akiben benne van a gonosz tettekre való hajlandóság, azt sem a Nick Carter teszi gonosztevővé, legfeljebb formát ad szándékainak. Az újpesti bankrablók alighanem akkor is követtek volna el betörést, ha sohasem olvasnak detektív-regényt, legfeljebb más módszerrel tették volna. Amint hogy az ő módszerük nem volt új, nem is a Nick Carter szerzője találta ki. Olvashattuk az újságban, tavaly, tavalyelőtt Oroszországban napirenden voltak az ilyen stílusú bankrablások. Robinson Crusoe-t a legkenetesebb pedagógusok meleg ajánlással adják a gyermekek kezébe, mint erkölcsnemesítő olvasmányt. Ezer meg ezer gyerek olvassa is évről-évre és nem lesz baja tőle. De időnként mégis akad egy pár olyan gyerek, aki a hatása alatt megszökik a szülői házból, hogy egy lakatlan szigetet keressen magának lakásul. Az öreg Defoe ennek az oka? Nem, hanem azoknak a gyerekeknek az abnormális idegrendszere, amely erősebben reagált Robinson szuggesztiójára, mint ahogy normális emberek szoktak. A Raszkolnyikov a világ legnagyszerűbb regényeinek egyike és mégis akadt, akit arra indított, hogy úgyszólván a legapróbb részletekig utána csinálja az orosz diáknak a gyilkosságot. Bizonyos emberekre minden irodalom mérgező hatású. Hány asszony van a világon, aki regényeket olvas, minden következmény nélkül, de Bovarynét a regényolvasás házasságtörésre csábította. Mert Bovarynéban megvolt a házasságtörő asszony anyaga s a regényeket épp ennélfogva abban az irányban fogta fel, amelyben házasságtörő hajlamainak kifejlődését előmozdíthatták.

- Azt mondod tehát, hogy a könyveknek egyáltalán nincs hatása az emberek erkölcsére?

- Csak közvetlenül nincs. Közvetve, megengedem, talán lehet. Nincs kizárva, hogy ha Bovaryné nem olvasott volna regényeket, nem is szegte volna meg hitvesi hűségét. Ámbár az nem bizonyos, mert ha normális, józan polgári életre termett volna az idegrendszere, nem is olvasott volna annyi regényt, hanem tyúkokat ültetett volna. Ha nincsenek regények, százféle más alkalmat talált volna, hogy olyan hatásokkal szedje tele a fejét, melyek a tragédiába sodorják. Annyi azonban mégis tény, hogy csakugyan a regények fejlesztették ki a benne levő bűnbeesési csírákat. Amint elhiszem azt is, hogy ha manapság nem írnának és beszélnének annyi mindenféle nemi aberrációkról, egész sereg emberben békésen szunnyadnának tovább öntudatlanul vagy fél-öntudatosan a perverz gerjedelmek csírái, soha ki nem virágoznának. Persze, azért mindig maradna elég olyan - amint hogy mindig volt is - aki abban az esetben is megtalálná a módját, hogy meglevő gerjedelmeinek megszerezze a gyakorlati érvényesülést előmozdító elméleti ismereteket. Azért a pszichopátia szexuálisra vonatkozó, manap óriási méreteket öltött népszerűsítő irodalomnak kétségkívül megvan az a hatása, hogy sokaknak helyzeti perverzitását átalakítja aktív perverzitássá. De ez a hatása még inkább megvan az efféle eseteket tárgyaló szenzációs bűnpöröknek, mert ezek, mint a nap eseményei, szalonképessé teszi ezeket a rondaságokat. Wilde Oszkár pöréről, amely a mi korunkban az első afféle szenzáció volt, csak félve mertek írni még a pikantériától nem idegenkedő lapok is, az Eulenburg-pört már a legszolidabb családi lapok is egész nyíltan tárgyalták. Öt évvel ezelőtt te is a számra ütöttél volna, ha ilyenről kezdtem volna beszélni...

- Most is jobb lesz, ha abbahagyod. Mégis csak ronda dolog, hogy a legártatlanabb tárgyról kezdhet az ember beszélni, minduntalan azokba az ocsmányságokba lyukad ki.

- Ez a legártatlanabb tárgy a Nick Carter, ugye? Hát igaz is; azoknak a lapoknak, amelyek olyan nagyon elátkozzák ezt a derék detektívet, nem volna szabad tudósításokat sem közölni a rablógyilkosságokról, családi drámákról s más idegizgató borzalmakról. Egy ügyesen végrehajtott bűntett az újságban apróra megírva sokkal jobban csábít a bűnre, mint száz Nick Carter, már csak azért is, mert a megtörtént dolognak sokkal nagyobb szuggesztív hatása van, mint a legügyesebben konstruált mesének. Szinte szabály is, hogy minden nagystílű gazság után nyomon következnek a többé-kevésbé hű másolatai. Ezért nem vagyok hajlandó elhinni a Nick Carternek azt a sokat emlegetett rabló-nevelő hatását. Ami pozitív eseteket erre felhoztak, a szereplők mind csirkefogók, javítóintézetből megszökött sihederek voltak, akik gazságaiknak legfeljebb csak technikai formáit tanulták a detektív-regényből, nem magát a gazságra való elszántságot. Elvégre is nem az a fontos, milyen módszerrel követik el a gazságokat, hanem az, hogy egyáltalán elkövetik. Volt szó egy esetről, amikor tisztességes, jó magaviseletű gyerekek követtek el valami Nick Carter-csínyt, de arról kiderült, hogy pajkos csíny volt csupán, nem gazság. Ha Nick Carternek csakugyan megvolna az a rosszra csábító hatása, amellyel vádolják, akkor az írni és olvasni tudók nagyobb része máris gonosztevővé vált volna, mert az írni-olvasni tudók nagyobb része a Nick Carter szorgalmas olvasói közé tartozik.

- Tehát te a Nick Cartert teljesen ártatlan olvasmánynak tartod?

- Mondtam, hogy nem tartom annak még a bűnre csábítás szempontjából sem. Elismerem, hogy lehetnek esetek, amikor valakiben sohasem ébredt volna fel a benne szunnyadó betörő, ha nem olvassa a Nick Cartert. De ez bizonyára a legritkább esetek közé tartozik. Ha azt látnám, hogy a gazdag emberek tömegesen adják magukat betörésre, lopásra s a zsebükben megtalálja a rendőrség ezeket az undok képes fedelű füzeteket, akkor elhinném, hogy Nick Carter csakugyan az a veszedelmes csábító, aminek mondogatják. De amíg azt látom, hogy csupa olyan emberekről van szó, akik legnagyobb valószínűség szerint nélküle is beleütköztek volna a büntető törvénybe... Elvégre a szegény embernek az élet annyi okot és alkalmat nyújt arra, hogy letérjen a becsületes ösvényről -, csak egy kis hajlam kell hozzá és a Nick Carter munkája fölöslegessé válik.

- Most legalább nem fogom érezni azt a kis lelkifurdalást sem, amit eddig éreztem. Olyan jól megvédted a Nick Cartert.

- De csak érezd tovább is, sőt érezz nagy lelkifurdalást. Mert azért ez a te detektív barátod mégis csak veszedelmes alak.

- ??

- Más szempontból veszedelmes, mint amelyből bántják. A kultúrára veszedelmes, mert buta és ízetlen és észellenes. Az ítéletedet rontja meg, az ízlésedet ferdíti el, megfertőzi azt az élvezetedet is, amelyet eddig az irodalomban találtál.

- Ezt nem veszem észre. Pierre Loti eddig is kedves íróm volt, most is az. Az új regényét éppen olyan élvezettel olvastam, mint a régieket. Pedig azóta hány füzet Nick Cartert olvastam!

- Természetes, hogy te magad nem veszed észre. De azért mégis úgy van, vagy úgy lesz, ha soká folytatod a Nick Carter olvasását, hogy ha igazi irodalmat kapsz a kezedbe, azt is úgy fogod olvasni, mintha detektívregény volna. Mivel ebben nincs egyéb, mint a minden művészet nélkül föltálalt, teljesen nyers és minden lelemény nélkül, merőben gépi konstruálás útján kitalált mese, mely az izgató események egymásra halmozásával nem engedi, hogy lélegzetet végy és észrevedd együgyű valószínűtlenségét - hozzászoktat ahhoz, hogy ha irodalmi művet olvasol, abban is csak a meztelen mesét keresd és vakon menj el amellett, ami tulajdonképpen szép benne: a jellemzés finomságai, a színezés gazdagsága, a nyelv szépségei - szóval a tulajdonképpeni művészi tulajdonságok mellett.

- Eddig is csak a történet érdekelt a regényben. Én nem vagyok kritikus, aki kritikai szempontok szerint tudja méltatni a regényeket. Én egyszerű olvasó vagyok, aki érdekes regényt akar olvasni.

- Éppen ez a baj. Az egyszerű olvasóban úgyis megvan a hajlandóság arra, hogy abban, amibe az író beletette egész lelkét, amire a megfigyelés, a gondolkodás, a színező képesség, a nyelvművészet tömérdek kincsét pazarolta, ne lásson meg egyebet, mint az élettelen csontvázat, a mesét. Az átlagos olvasó, ha őszinte volna önmagával szemben, bevallaná, hogy az íróművész kedve ellenére tukmálja rá művészi tulajdonságait, hogy ő egyáltalán nem vágyódik rájuk és szívesen odaadna tizenhat színekben pompázó leírást egyetlen izgató fordulatért. Az író véres verejtéket hullat egy alak művészi beállításáért, sokszor egy a főnevével egy testbe simulva jellemző jelzőért - és a nyájas olvasó nem veszi észre az alakok művészi beállítását, a jelzők színpompáját -, a nyájas olvasót csak az izgatja, megkapja-e feleségül a rokonszenves szolgabíró a gazdag örökösnőt? Ez a hajlam több-kevesebb művészi kultúra alá elrejtve megvan minden olvasóban és ezt éleszti, fejleszti, hízelgéssel nagyra dédelgeti a Nick Carter. A bűnragály csak kevés amúgy is inficiáltakra hat, ez a ragály ellenben többé-kevésbé érint minden olvasót. Egyszer valakit rajtakaptam, amint izgalomtól sápadtan, kidülledt szemekkel olvasta naphosszat a Raszkolnyikovot. Felháborodtam: ez az ember közönséges bűnügyi regényt csinál a világ egyik legnagyobb lélekfestő mesterművéből. Nem lát meg benne többet, mint amennyit a Rocambole-ban látna. Hány ezren olvasták Zola és Maupassant műveit pornográfiának! Egyáltalán lett volna-e akkora olvasóközönségük, ha nem lett volna műveikben annyi szexualitás? Az olvasó mindig csak annyi kultúrát vesz magába az írói műből, amennyit az ő kultúrája megbír, a saját bárdolatlan felfogásához alacsonyítja a műremeket. Az a bizonyos átlagos szórakozva olvasó mindig prostituálója az irodalmi műnek. Visszaél azzal a ténnyel, hogy ismeri a betűket; azt hiszi, tud már olvasni is. Tulajdonképpen nem is volna szabad megtanítani olvasni csak azt, akiben megvan az a képesség, hogy igazán bele tudjon hatolni egy szép mű lényegébe.

- Nagyon belehevülsz, egy pillanat múlva már egészen bolondokat fogsz beszélni.

- Igazad van, kicsit elgaloppíroztam magamat. Csak a gesztusom volt igaz, amit mondtam, nem az. Csak olvassátok a nagy írók műveit. A szép dolgok folytonos, vagy legalább gyakori látása legalább öntudatlan érzéket ébreszt a szépség iránt. Aki Balzacot olvasta, ha még oly kevéssé tudott is behatolni igazi mélységeibe, mégse fogja többé igazi érdeklődéssel olvasni Ohnet-t. A művészet valamennyire megtermékenyíti a legüresebb agyat is. A művészetnek az a hivatása, hogy magasabbrendűvé tegye az embert, látását élesítse, gondolatát mélyítse, érzését fogékonyabbá, egész elméjét elasztikusabbá tegye. De éppen ezért háborodom fel a Nick Carter-féle szellemi szemét ellen, mert ebben akadályozza meg a művészetet. Odarögzíti a szemet a hétköznapisághoz, tompítja az érzéket a finomságok iránt, lapossá teszi a gondolatot. Többet ront egy füzete, mint amennyit tíz kötet művészi munka javított, mert romlani könnyebb, mint javulni. Nick Carter a maga buta röhögésével odaáll az író és az olvasó közé, szétválasztja őket, akik már-már közeledni kezdenének. Könnyen győz az író fölött, mert az emberek rosszabb tulajdonságaira spekulál s így eleve nyert ügye van. Tönkre tudja tenni egy-egy emberben azt, amit nemzedékek nemzedékeinek legnemesebb szellemei építettek fel benne.

- Ezt nem tudom, mert én nem szoktam ezekről a dolgokról úgy gondolkodni, ahogy te. Én csak azt tapasztalom magamon, hogy ha a mai írókat olvasom, valami hiányt érzek bennük s talán azért érdekel a Nick Carter, mert ezt a hiányt pótolja.

- Mondasz valamit. Ezek a rémregény-írók ravasz szimatú üzletemberek. Csakugyan mindig azt adják, ami az aktuális irodalomból hiányzik. Húsz évvel ezelőtt, amikor az irodalmi realizmus ülte diadalait, amikor az író a valóság rögéhez tapasztotta fantáziáját, az objektív szemlélő nyugodt konstatáló módján, a maga líráját visszafojtva igyekezett előadni mondanivalóját, kiküszöbölve minden érzelmességet - abban az időben a ponyvaregény szentimentális, puha, olvatag volt. Amíg Zola nyers parasztjaival, toprongyos munkásaival, falánk pénzembereivel árasztotta el a publikumát, a ponyvaíró légies hercegnőket, sápadt, ábrándos grófokat, holdsugaras szerelmeket tálalt fel. Ma, amikor az irodalomba újra benyomul rég nem látott erővel a líra, amely elnyomja a mesét - a kitűnő Nick Carter lenézően elvet minden érzelmességet, a hideg, számító ész csodáival traktál s minden áron változatos, fordulatos, kereken befejeződő mesét ad. Ma, amikor minket, írókat, vérig ostoroz a kétely, a kriticizmus, amelynek nyugtalanító csíráit akarva-akaratlan átoltjuk az olvasóba - Nick Carter hadarva, megállapodás, meggondolásra való idő engedése nélkül rohan végig meséjén, minden erejével azon van, hogy befogja a kétkedésed, a kritikád száját.

- Dehát mért nem írtok ti is olyan dolgokat, amelyben ha benne van a lírátok, de azért érdekes, kerek, fordulatos mese is van? Mért engeditek át a mesélést egészen a ponyvaíróknak?

- Hogy mért? Ez talán tökéletlenség. Csak a nagyon legnagyobbjainak, a Shakespeare-eknek adatott meg, hogy műveikben benne legyen mindaz, aminek az írott műben benne kellene lenni. A mai író nem történeteket lát az életben, hanem lelki állapotokat, érzéseket, hangulatokat, mint ahogy a mai művész nem fákat lát az erdőben, hanem színeket és formákat. A mese-alkotás szintézis, a mai író pedig, isten bocsássa meg neki, analitikusnak született. Nem azért az, mert az akar lenni, hanem azért, mert ha becsületes, nem is tud más lenni.

- Szóval mégis az írók hibája...

- Sokkal inkább az olvasó hibája. A baj abban van, hogy az író mindig egy lépéssel előbb jár, mint az olvasója. Mikor az író már belejutott a realizmusba, az olvasó még nyakig ült a romantika langyos fürdőjében. Ma, amikor az író már kilábolt a naturalizmusból, és indul a lírai romantika felé, az olvasó most kezdi igazán megkívánni a realista hideg fürdőt. Az egyik nem tud megállni és várni, a másik nem tud sietni - soha igazán találkozni nem tudnak; hallják egymás szavát, de a távolság miatt csak félig értik meg. Az írót nem lehet megállásra ösztönözni, mert ez lénye lényegével ellenkezik, az olvasót lehetne siettetni s talán a kultúra haladása ezt el is fogja érni. Addig azonban odasettenkedik Nick Carter, nem közéjük áll, hanem az olvasó mögé s úgy kiabálja fülébe a maga mondókáját. Azt pedig, amit a hátam mögött menő mond, mindig jobban meghallom, mint amit az előttem járó mond.

- Abban azonban megnyughatol, hogy ha a Nick Cartert olvasom is, mégis csak az igaz irodalmat tisztelem és szeretem...

- Te is megnyugodhatnál abban, hogy az urad, ha eljár is az orfeumi buffet-hölgyekhez, mégis csak téged tisztel és szeret. Mégse nyugszol bele, bolondság is volna belenyugodnod.

- Kérlek, az én uram...

- Kérlek, tudom, hogy nagyon szolid, rendes családapa. Csak teóriában, föltételesen beszéltem. Azt akarom ezzel a példával mondani, hogy az irodalom-olvasás és a ponyva-olvasás éppúgy viszonylik egymáshoz, mint a tiszta szerelem és a nem-tiszta szerelem. Ez az érzékeknek erkölcstelenkedése, az az ízlésé. Nem is egyéb a ponyvaregény, mint egészen közönséges pornográfia, az érzékiség világából egy másik világba áthelyezve. Ugyanaz a csalás, ugyanaz a rosszhiszemű számítás az olvasó rossz tulajdonságaira mind a kettőben. Még az is közös bennük, hogy mind a kettő izgatni igyekszik...

Szép szőke unokahúgom éppen felelni akart erre valamit, amikor hazaérkezett a férje. A beszélgetés tehát abban maradt, mert mindig abbamarad a legérdekesebb beszélgetés is egy szép asszonnyal, ha a férj hazaérkezik. Beható fejtegetéseimnek azonban megvolt a hatása. A szép asszony azalatt, amíg én a férjjel elintéztem kölcsönös hogylétünk problémáját - a félig nyitott ajtón át láttam - lopva kiszedte az ura télikabátjából a Nick Carter legújabb füzetét, csipkés köténye alá rejtette és besurrant vele a gyerekszobába. Negyedóra múlva már se látott, se hallott, az asztalra könyökölve, a fülét befogva olvasott...