Nyugat · / · 1908 · / · 1908. 23. szám · / · Fenyő Miksa: Jób Dániel

Fenyő Miksa: Jób Dániel
I.

Novellás kötete jelent meg Jób Dánielnek - Ifjúkor: így nevezi -, melybe tizennyolc novelláját gyűjtötte egybe. Mély szomorúságok vannak e könyvben, tökéletes álmok (esztéta-álmok) omlanak össze láthatatlan finom karcolásra, mámorok válnak vad keserűségekké: a kijózanodások könyve. Kevesek számára írta. Bizonyos lelki diszpozíciókat tételez fel ez a könyv az olvasóban: valami finom érzékenységet, mely messzi remegésekre fölérez, passzivitásban elernyedt fehér kezeket, októberi ködös délutánok gubbasztó hangulatait, amikor az ember sírva búcsúzik a fiatal évektől, távoli szép vidékektől, szűzi leányszemektől... mindentől, amit el nem érhet. "Nem bánok semmit. Az idő szépen múlik. Ősz lett és újra csatangolok az utcán. Az embereknek az arcukba nézek. Keményen járok. Egészséges vagyok. Mindenem... a föld alatt van. De ezt nem tudja senki." "Az álmaim romokban hevertek körülöttem, az ünnepnapjaim véget értek és lomha szárnycsapással szálltak felém a hétköznapok. Valaki a szeretőmmé lesz, vagy nem lesz, de belőlem rendes, csöndes, kielégült polgár ember lett. Az életemnek nincs már többé célja. És ez több, mint mikor az ember meghal." Vagy a Carbi című novellának a befejezése, az élettől kifosztottságnak ez a nagyon rejtett, égető zokogása: "Nem maradt egyebem - egy nézés, amely talán véletlen volt, talán nem is szólt nekem. Egy fatáblás ablak, amelyre mindig föl kell majd néznem. Most nemrégiben jártam is arra. A lombtalan fák kétségbeesetten merednek az égnek. Hervadt levelek borítják a földet, hidegen, rezesen, halott merevséggel. A sziget végében gubbasztó vadludak. Az erkélyen asztal; egy fehérre mázolt, komisz, puhafából való nyári asztal, amelyet fölbillentettek, hogy az eső lecsorogjon róla. Most fognak jönni a fagyos novemberi esők. - Volt egyszer egy sziget; és volt egyszer egy nyár. Már nincs. És ilyen többé nem lesz sohasem." Nem a megbékült rezignáció, nem is a humorig emelkedett bölcs ezüst derűje: nagy büszke keserűség, arisztokrata gőg szól ezekből a refrénekből, melyeken ott remeg - mint Velence kövein - egy gazdag, eseményekkel teljes múltnak hangulata. És elejétől végig ugyanaz; ugyanaz a nemes tartás, álmokba néző büszke szem, szemérmetes gyöngédség, melyet vad akarattal jéggé keményít, szép, egyenes odavágódás (mint a Menekülés-ben); csak egyre emberibb, egyre komplikáltabb, egyre merészebb, egyre művészibb. Erről akarok írni.