Nyugat · / · 1908 · / · 1908. 21. szám · / · Figyelő

Laczkó Géza: A pénz

Úgy is, mint magyar írót vagy micsodát érdekelt a tárgy és elmentem megnézni Garvay Andor darabját a Vígszínházban. Az előcsarnokban álldogálva aztán láttam, hogy ezt a darabot különösen két osztály nézi: az, amelyiknek van pénze, és az, amelyiknek nincs.

Elolvasom függönygördülés előtt a darab meséjét - és csalódom. Kevesebb, mint amit a hír zümmögése után vártam. Csalódtam az első felvonásban is, amit unatkozva hallgattam végig. Az ismeretlen világ ismeretlen alakjai nem keltettek bennem semmiféle érdeklődést maguk iránt. Folyton azon gondolkoztam, hogy Friedmann-Tapolczaynak elmés paradoxonjait már ízleltem valahol francia vignetta alatt. Ez az egész felvonás társalgás ""ŕ tout prix". A bonyodalom megindításának szembeszökő gyöngesége méltatlankodó mozdulatot váltott ki belőlem. Gondoltam, még figurák sincsenek ebben a darabban vagy ahogy a katedráról mondanám, jellemek. Ha Hegedűs nem lenne a színpadon, egyebet nem igen nézhetnék, mint a díszlet valódi faajtajait.

Már a második felvonásra nem igen emlékszem, hogy micsoda kritikai érzéssel hallgattam végig. Hanem a harmadikról, úgy a vége felé, már határozottan észrevettem, hogy izgat. Szenvedélyesen nyugodt érdeklődéssel kísértem végig Wimmer bankár vergődését s annak a félbenhagyott cigarettának a füstje, amit a nagy contremineur az utolsó jelenetben vesz szájába, nekem is megkönnyebbülést hozott, jólesett. Mikor összelibbent a függöny. Elégedetlenül keltem fel: "Az ördög vigye el!" tudniillik belevitt a darab, elrántott magával annyira, hogy "közönség"-szemmel néztem. Ez nem szép. Az ilyen darabokat nem szeretem. Ami engem ennyire elkap, az aligha művészet. A tiszta művészet nem okozza tüdőmben és gyomromban azt az idegpaskoló szorongást, amit a börzebizományos sorsa.

Evvel hagytam ott a színházat tíz óra előtt. Az igaz, hogy az első felvonás után már nem unatkoztam, de az is igaz, hogy hamarosan azt se tudtam megállapítani, mi ez? Idegizgató szenzáció vagy új drámai érték? Mert újnak új, az tagadhatatlan.

Persze, öreg kritikus urak hamar eldöntik hogy jó-e vagy nem. Én nem tudok olyan hamar ítélni. Hiába, a fiatalság szkeptikus!

Most sincs még egész bizonyságom. A darab kép és nem színdarab, az kétségtelen. De Garvay azt mondja, kultúrkép. Lesznek, akiknek ez nem fog tetszeni, mondván, nem ilyen mai budapesti kultúránk. Tehát nem kultúrkép. Szabad legyen nekem hívatlanul Garvay nevében azt válaszolnom, hogy igenis az. Az mellékes, hogy ez a társadalom nem egészen ilyen. Ha szabad a költőnek Bánk életét vagy Wallenstein halálát stilizálnia (a közönség azt mondja: elferdíteni, kiforgatni), miért ne lenne szabad a modern életet? Bánom is én, ha a bankároknak nem tetszik a Garvay bemutatta társaság! Ugyan ki kérdezte meg a dajkák véleményét Bródy darabjáról? A művész, aki bankárról ír vagy dadáról, nem köteles kettős könyvvitelt tudni vagy gyereket szoptatni, hogy hozzá is szólhasson. Igenis, az írónak joga van a modern életet is megváltoztatni, stilizálni. Ne higgye senkise, hogy Csiky idejében mindenki proletár volt abban a bizonyos osztályban!

Hogy művészi munka is ez a kultúrkép! Talán az. Nekem még nem. Talán fordul most a művészet, talán áthelyezkedőben van a művészi szép súlypontja. Az élet lüktetése megelevenedett, többet fogyasztunk testileg, szellemileg. Sietünk és lélegzetünk kurtul. Regény helyett elbeszélést, aztán apró verset, Friss Újságot olvasunk. Talán kiveszőben van a nyugodtság az irodalomból, ki tudja? Azt előre meg lehet jósolni, hogyha újságírók fogják csak csinálni a szépirodalmat, bekövetkezik.

Garvayn is megérzik, hogy újságíró. Gyorsan fut a tolla, alakjai gyorsan beszélnek; nagy érzékkel állít elénk életünkből egy-egy sivár költőiségű jelenetet, mint például Salzer halála hírét. Szereti a színpadi hatást is: Friedmann anyja képviseli az idillt, Salzerné a Magdolna-féle népdrámát.

Nagy a nyugtalanság az egész darabban, pedig a művészet szobor, az igaz, hogy élő szobor. Ha nem feszítette volna meg annyira idegeimet, szó nélkül művészi alkotásnak venném. Az izgatószer nem lélekgyönyörűség.

A darabnak nincs meséje. Wimmer magával cipelve agy- és szívrendítő útjait komitenseit is, "ŕ la baisse operál a börzén. Végső szükség esetén számít Zentmayer bárónő-V. Haraszti H. pénzére, amit azonban Wimmer nevében sógora, Leó, "az a csirkefogó", mint a cég diszponense, Wimmer vesztét okozó üzletekben leköt. Teszi ezt kevés pénzért, amit a bankár féltékeny felesége, Leó testvére, Márta-Varsányi ígér neki, mert féltékeny a bárónőre. Kitűnik, hogy Wimmer nem tud fizetni. Öngyilkosságra készül. Jön ekkor jajgatva a bankár kezére bízott pénzéért Hámory-Fenyvesi államtitkár, akit elszédít ígéreteivel s aki csekket ír alá neki nagy összegről. Ez megmenti. A búcsúlevél írása közben letett cigarettát megkönnyebbülten folytatja tovább.

Jellemek nincsenek benne. Wimmer azonban új, érdekes alak, színpadon ilyen kevés forgott; Hegedűs megdöbbentően tökéletesen játssza. Hanem legjobb szerepe mégis Tapolczaynak van. A szegény Friedmann jelleme, amint kibontakozik, határozottan meglep. Cinikus a gazdag csaló iránt, erős a megpróbáltatásokban, a csaló pénzét megvédi, becsületét is, mert ez a hivatása, de szerény havi bérét mégis elkéri a végképp elbukottnak látszó Wimmertől. Őt fizetik, ő szolgál; de fizessék is meg. A többi csak sakkfigura; csak azért vannak ott parasztoknak, hogy kitűnjék, melyik a király és a vezér.

Ez majd csak akkor fog kiviláglani, majd ha vidéken megnézi valaki a darabot. A Vígszínház egyszerűségig szédítő összjátéka az írói gyöngeségek mindent megjavító toalett-eszköze.

Hanem van benne emelkedés, akár tragikai, akár se. Esemény, érdeklődés párhuzamosan tágul, feszül egészen a vasfüggöny lezuhanásáig, amikor gondolkozva kérdem magamtól, szenzáció vagy művészet?

Hanem belemarkolt társadalmunkba Garvay; példa rá a napokban lezajlott nagyúri bukás.