Nyugat · / · 1908 · / · 1908. 21. szám · / · Hegedűs Gyula: Az elátkozott ház

Hegedűs Gyula: Az elátkozott ház
III.

Két nap múlva már teljesen rendben volt a lakás. Az udvari szoba lett a hálószoba s délelőtt, amikor takarították, az asszonyok benézhettek s újra láthatták az egyik képet, a kagylóban álló mezítelen nőt, amely ott függött az ággyal szemben. Az új lakó délelőtt tíz óra tájban kelt föl, legkorábban fél órával tíz előtt s ezen háborodtak föl legjobban az asszonyok.

- Az a legcsúnyább dolog, amikor egy fiatal nő lusta - mondotta a házmesterné s egy asszony sem volt, aki ne helyeselte volna szavait.

Az új lakó még mindig nem szólt senkihez a házban s így éppen olyan titokzatosnak látszott, mint azelőtt. A takarítónője, aki minden délelőtt bejárt hozzá, szintén nem tudott róla semmit. Azután nagyot is hallott a szegény asszony és versenyt kellett kiabálni, míg végre megértett valamit. De abban sem volt köszönet, mert majdnem mindig az volt a felelete:

- Én csak délelőtt vagyok itt, amíg takarítok, nem tudok én semmit. Nagyon szép holmija van minden, csak azt mondhatom, mást nem...

Az asszonyok néhány nap alatt rájöttek, hogy a takarítónő a süketségén kívül meglehetősen korlátolt asszony, akivel nem érdemes szóba állani. Nem is kísérelték meg többé a lehetetlent és ha valami kérdésük támadt, inkább maguk találgatták rá a választ.

De titokzatos volt előttük a férfi is, aki mindennap meglátogatta az új lakót. És erről a férfiről mondott csak egyszer valamit a takarítónő:

- Nagyon finom, nagyon gazdag úr, a Lili kisasszony roppantul szereti...

Azt tudták a házban, hogy minden délután ott van a Lili kisasszonynál, este együtt mentek el, együtt jöttek haza és sokszor megtörtént, hogy a férfi ott töltötte az éjszaka felét Lili kisasszonynál. És ez volt az, amin a házmesterné gondolkozni kezdett. A lakóknak kapukulcsuk volt s így az új lakó is megkapta a kulcsot. Ha pedig a férfi elmegy éjszaka, mivel nyitja ki a kaput? És ha tíz óra után jön - mert ez is megtörtént - hogy nyílik ki előtte a kapu? Valószínű, hogy elveszi a kapukulcsot, amely nem az övé, mert nem ő lakik a házban. És a kapukulcs egy idegen ember kezében... Ki tudja, nem jöhet-e be más a házba s a lakók nem alhatnak nyugodtan, mert félniök kell, hogy Isten tudja, ki jelenik meg a házban. Wildné ezt annyira fontos dolognak tartotta, hogy menten fölkereste a háziurat. Természetesen nem az öreg háziurat - azzal tíz esztendeje nem beszélt senki -, de az ifjabbik Hammerschmidt Mihály mosolygott Wild Péterné aggodalmas szavain.

- Ezért nem volt érdemes eljönnie - mondta -, nincsen semmi okuk sem félni, mert úriember kezében van a kulcs. Sőt, ha kényelmetlen volna nekik, hogy csak egy kulcsuk van, szabad nekik egy másikat is csináltatni, de természetesen a saját költségükre.

A házmesterné elképedve hallgatta ifjabb Hammerschmidt Mihály beszédét és fájó szomorúságot érzett a lelkében.

- Nem olyan ember, mint az apja - mondotta magában - az öreg Hammerschmidt úr dehogy engedett volna meg ilyesmit...

Hazament, de a lakók előtt egy szóval sem említette, hogy a háziúrnál járt. És ha szóltak, ha később Barthné és Altbachné is észrevették, hogy a kapukulccsal okvetlenül történik valami, a házmesterné úgy tett, mintha nem venné komolyan a dolgot.

- Ugyan, hogy lehet ilyesmit csak gondolni is? Nem látják, hogy úriember?

Hát persze, hogy látták, de legtöbbnyire a Lili kisasszonnyal ment el és, mi tagadás - a Lili kisasszony sokkal jobban érdekelte őket, mint a férfi. A Lili kisasszonyt nézték, hogy milyen ruhát vett föl és milyen kalapot és hogy fésülte megint a haját. És másnap, hogy egyszer Barth Mariska néhány percig nézte az utcán a kisasszonyt, azt mondta az anyjának:

- Új cipőt szeretnék, mama. De nem ilyen idomtalan széleset, mint a mostani.

- Hát milyet?

- Olyan szép keskenyet, mint a Lili kisasszony cipője.

Barthné maga sem tudta, mért, megdöbbenve nézett a leányára, aki hízelkedve ölelte át:

- És a szoknyám is, meg a blúzom is olyan csúnya. Valami szép ruhát vegyél nekem, mama. Olyat, mint a Lili kisasszony ruhája...

- Jó neked még ez is - felelte komolyan Barthné. - Elégedjél meg azzal, amid van.

De magában mégis úgy gondolta, hogy igaza van a leányának, amikor új ruhát és új cipőt kér tőle. Milyen kedves, szép leány - ezt nem ő, az anyja mondja, hanem mindenki az utcában - és nincs egy szép cipője vagy egy szép ruhája.

- Istenem, milyen feledékeny vagyok - csapta össze a kezét, - hiszen nincs egy hónapraj, hogy vettem neki egy blúzt. Két forintba került a Margit körúton.

- Mariska, vedd föl az új blúzodat. Az nagyon szép, szebbet már nem is kívánhatsz magadnak.

A leány fölvette és Barthné kénytelen volt önmagának bevallani, hogy egy csöppet sem szép és ügyetlen a szabása.

- Furcsa dolog - gondolta -. Emlékszem, egy hónappal ezelőtt nagyon tetszett nekem ez a blúz. Még azt mondtam, hogy ez a blúz volt a legszebb az egész üzletben. Most meg egy csöppet sem tetszik.

De talán elfelejtette volna ezt, ha Wildné nem mondja neki:

- Ugyan Barthné asszony, ha már blúzt vesz a leányának, mért nem vesz szépet?

Barthné megsértődött egy kissé.

- Hiszen egy hónapja, hogy vettem és akkor azt mondta, hogy nagyon szép.

- Nem mondtam bizony én erre a blúzra soha.

- De erre. Isten bizony, hogy mondta...

- Nem én mondtam - jelentette ki még egyszer Wildné és nem is hazudott, mert már nem emlékezett rá, hogy mondta és nem hitte, hogy ez a blúz valaha tetszhetett neki.

Altbachné éppen akkor lépett oda hozzájuk és hallva, hogy blúzról beszélnek, elragadtatással mondta:

- A kisasszonyon láttam ma egy csipkeblúzt, csak egy pillanatig nézhettem, míg elmentek az ablak előtt, de hát olyan szépet még sohasem láttam.

Wildné és Barthné megütközve néztek Altbachnéra. Túlságos elragadtatással beszélt a kisasszonyról, még ha a blúzáról is. Altbachné érezte a súlyos pillantásokat és elmesélte:

- Ma reggel a Schneidernéhez eljött az unokája, az ötéves Pisti, az anyja küldte egy üzenettel. A gyerek itt szaladgált az udvarban, megbotlott egy kőben és elesett. Éppen akkor jött ki a kisasszony, odament a Pistihez, fölemelte és a drága, parfümös zsebkendőjével letörülte a könnyeit.

- Nem sírj, ne sírj, katonadolog - mondta és a kezébe adott egy hatost.

A két asszony oda volt a csodálkozástól.

- Ez igaz? Ez így történt? - kérdezte újra és újra Barthné.

- Úgy, ahogy elmondtam. De kérdezzék meg Schneidernétől. A Pisti rögtön visszaszaladt hozzá és megmutatta neki a hatost.

Schneiderné a konyhában főzött, éppen a rizst kavarta, hogy oda ne égjen.

- Igaz bizony - mondotta és örömtől ragyogtak a szemei.

Odafordult Wildné felé:

- Emlékszik-e, én mondtam egyedül, hogy nem lehet a Lili kisasszony rossz leány. Aki egy gyerekkel így cselekszik, annak aranyos szíve lehet...

Wildné ellenkezett:

- Schneiderné asszony, maga rosszat nézett ki a Lili kisasszony szeméből.

- Én, lelkem, én? - csudálkozott az öreg Schneiderné. - Isten mentsen, hát lehet az rossz, aki így megsegít egy ismeretlen gyereket, akihez semmi köze, aki mellett elmehet úgy, hogy rá se nézzen még csak egy fél pillantással sem...

...A napok múltak, békés csöndességben halkultak el egymás után a reggelek és esték, a Városmajorban virágoztak már az orgonabokrok és a Kis-Svábhegy sziklái alatt piros és sárga virágok ütötték fel a fejüket. Az utcában friss orgonaillat hullámzott és este, amikor olyan csönd volt, mintha megállott volna pihenni a világ, a zsendülő fák, a kipattogó rügyek nyers illata egybeolvadt a kék, lila és fehér orgonavirágok felbujtó illatával. Az asszonyok, akik ilyenkor még kint ültek az udvaron, az új lakó ablakait tartották szemmel, mert a leeresztett függönyön keresztül is sokszor megpillanthattak két árnyat, amelyek szorosan egybefonódtak. Ez a két árnyék volt minden, amit néha láthattak és amin beszélgetni tudtak, egyszerű és világos szavakat mondva egymásután. Legelőször, hogy látták, valamennyien felháborodtak és izgatottan fordultak egymás felé és volt közöttük, aki túlságos indulattal beszélt Lili kisasszonyról. Később, hogy nap-nap után látták - csillagos estén, az illatos udvaron - valami halk sóhaj szakadt fel a keblükből, mintha a ház tövében, a falak mentén, a rügyező diófa ágai közt árnyak jelentek volna meg, remegő, el-ellibbenő árnyai egy megfakult, de csillagsugaras és illatos múltnak. Nem gondoltak már Lili kisasszonyra, a függönyön keresztül látható ölelésre, a lelkük mélyén történt valami, egy édesen fájó gyönyörűség, mint amikor a szeretteink sírján pompázó színű rózsa nyílik, amelynek harmatos levelein szikrázva törnek meg a diadalmas nap sugarai.

- Ők fiatalok - mondta Altbachné és a saját fiatalságára gondolt és egy ódon keringő melódiája csengett a fülébe, egy ódon keringőé, amelyet valaha homályos alkonyatokon játszott a vékonyhúrú citerán.

- Ők boldogok - sóhajtotta Barthné, aki leánykorában jómódban élt, mert két háza volt az apjának Budán. De hozzáment Barthhoz, akit szeretett s az apja, aki büszke, akaratos ember volt, kitagadta és mind a két ház a nővérének jutott.

Sokat elfelejtettek és sokat megbocsátottak Lili kisasszonynak ezeken a csillagsugaras, illatos estéken. Nappal még ellenkezni próbáltak, nappal még kétségek támadtak föl a lelkükben, de nappal a csillagok szelíd fénye helyett a Lili kisasszony fülbevalójának, karperecének és melltűjének kápráztató csillogását látták; ettől féltek és önkéntelen hódolatot éreztek iránta. A büszkeségét már fenségnek látták és hogy nap-nap után vele foglalkoztak, arra a gondolatra jutottak, hogy Lili kisasszonyhoz nem is való az ő társaságuk.

Egyszer a nyitott ablakon keresztül sírni látták Lili kisasszonyt s az öreg Schneiderné szinte kétségbeesve mondotta az asszonynak:

- A Lili kisasszony sír... Olyan könnyei vannak, mint a gyöngyök. Jaj, csak tudnám, mért sír, hogy megvigasztalnám...

Scheiderné nem tudta elfelejteni, hogy Lili kisasszony egyszer az ő síró unokájának letörülte a könnyeit. Azóta szerette Lili kisasszonyt és titokban sokszor gondolta, hogy ha a kisasszony egyszer megszólítaná őt, másodszor és harmadszor és mindig azután, nem törődve azzal, hogy ő öreg asszony, mindig ő köszönne először Lili kisasszonynak... És most, hogy sírni látta, nagy szomorúságot érzett és az asszonyok mind elborult arccal, tűnődve kérdezték:

- Vajon mért sírhat Lili kisasszony?

Egész nap erről beszéltek csak és erről gondolkoztak s másnap reggel, amikor Schneiderné a kapuban találkozott Lili kisasszonnyal, úgy nézett a szemébe, mintha kereste volna benne a könnyeket, melyeket - legalább gondolatban - lecsókolhasson.