Nyugat · / · 1908 · / · 1908. 20. szám · / · Lengyel Géza: Az apa

Lengyel Géza: Az apa
I.

- A kerítésen, a bokrok mögül mégis csak beláthatnak - aggodalmaskodott az apa.

A lány nevetett és a vállát rángatta:

- Hadd lássanak. Csak nem kezded szégyellni magadat most, vénségedre.

A sima, sárgás bőr villogott a szabad ég alatt az erős világításban. Mély vörös színű kendő volt rádobva, ez volt minden ruhája. A sötétzöld gyeppadon végigheveredett és próbálta a pózt.

- Jó lesz így, a fejet előre?

- Igen, de kissé lejjebb a bal kart. Most nagyon erőltetett.

- No, most rendben van.

Az apa hátrább lépett és nézett összehúzott szemekkel. Az arca, barnára sült teli arca kipirosodott. Kis házi sipkája alól fehér hajcsomó tolakodott ki és hófehér volt a hegyesre nyírt szakáll is a piros arcon. De a szeme felvillant, tisztán, fiatalon ragyogott. Megfogta az ecsetet, leült, áttekintette a megkezdett képet és még egyszer felpillantott, halkan mondta:

- Milyen szép vagy, Ili!

Ettől megrémült. Soha nem beszélt még így a lányához.

Ili most tizenkilenc éves és tizenöt év óta minden nyarat itt töltött a csendes kertben, a gyeppadon, a fák alatt. Amíg kicsi gyerek volt, a kerítés mellett néha meg-megállt valaki és nézte gyönyörködve, hogyan áll ott az apja vászna előtt a ruhátlan apróság, türelmesen, komolyan, hivatása teljes tudatában. És ahogy nőtt, vele együtt nőttek a kert sűrű bokrai. Áthatlan szövevénnyé váltak, körülvették, eltakarták a modellt, aki soha egy pillanatig sem érzett szégyenkezést ezeken a szeánszokon. Büszke volt. Az apja, Bodó Béni, ez a korán megfehéredett daliás férfi az ő képeivel lett híressé. Egész képtárat tettek ki az Ili-képek. Csupa báj mind és mégis tüzes szabadság. Egy lélek, egy test sok-sok változatban. Amint kivillan a sötét árnyékból, amint végig ömlik rajta a tüzes nap. Előbb kerekszemű, mosolygó gyerek, azután finoman, lassan elmaradoznak a gyerek-arányok, megnyúlik az alak, a derék karcsú marad, de a csípő, a kebel megtelik, a pillák beárnyékolják a szemet. A képek megszaporodtak, híven követték a finom hajtás fejlődését.

És jön egy tél, amikor odahaza pihennek. Mire újra kiviszik a festő-állványt a fák alá, a gyerek eltűnt. Asszonnyá vált.

Második éve, hogy megtörtént ez a változás, Ili nem is vett tudomást róla. Bodót azonban ezen a nyáron egyre foglalkoztatta az a gondolat, hogy aki a szemébe mosolyog, az aranyos bőrű asszony nem a modellje, nem a felesége, nem is a szeretője. A leánya, de mégis asszony.

Elfogulttá vált. A régi tréfák elmaradoztak. Hallgatott, amíg festett és mikor befejezte napi munkáját, idegesen szólt oda:

- Öltözz, gyorsan.

Most pedig önkénytelenül, az akaratától függetlenül, önmagát megrémítve tört ki belőle a sóhajtás:

- Milyen szép vagy, Ili.

Ili lesütötte a szemét. Ettől a hamisítatlan asszonyi mozdulattól még kínosabb zavarba jutott Bodó. Gyorsan festeni kezdett. Egymás után rakta fel a színeket. Negyed óra múlva megnézte a munkáját és összeszorította dühében a fogát.

- Ez a te leányod? Ez egy kiérdemesült sanzonett - sziszegte magának.

Újra nekiült. Levakart egy részt, befestette újra és még kevésbé volt megelégedve vele. Az idegességtől, a dühtől reszketett. Boldogan ugrott fel, mikor valami zajt hallott a háta megett, a villához vezető kis ajtó felől.