Nyugat · / · 1908 · / · 1908. 18. szám · / · Figyelő

Kéri Pál: Temetés

A Nemzeti Színház új rezsimjének vezető emberei között van valaki, Hevesi Sándor, aki már a külsejében is típusa a múlt emberöltőben élt kultúra-apostoloknak; minden ízében keresztülképzett szép lélek és fanatikusa a stílszerűségnek. Talán az ő döntő befolyásának lehet köszönni, hogy az átköltözött Nemzeti Színház új korszakának első előadása a stílszerűségnek olyan gurmanos ünnepe volt, akár valami franciaországi szabad arénában adott görög darab.

Szebb és érdekesebb volt azonban, kevésbé mesterkélt és több érzéssel teli ez az ünnep, mert a hangulatban sok volt a rendezetlen, az akaratlan. Hetven évet töltött a nemzeti színpad abban a házban, amelyet most elhagyott. Gyerekország vagyunk, gyerekek kezdenek nálunk karriert és fiatalemberek visszavonulnak, hogy félre ne lökessenek: hetven esztendő nálunk korszak. Mi minden szorult a Nemzeti Színház e hetven évébe! Félmúltban elmondott, naiv lelkesedéstől reszkető tirádák, büszke tombolás a Tatárok Magyarországon előadása közben, a "Nemzeti Színjátszó Társaság" közügyéért való általános agitáció... egész az ébredésig az önámító álomból, amikor rájöttünk, hogy nincsen semmink és kísérletezünk Materlincktől Pakotsig.

Most váratlan megállóhoz jutottunk az évek sodrában és visszanézünk a magyar monda hétszerjével számlált évtizedekre... A Pártütőket adták. Kisfaludy, a naiv, ügyesen kongó Kisfaludy Károly nékünk van olyan drága, mint a franciáknak Moličre. És a Pártütők játszásában nagyon szép tradíció fejlődött már ki; én legszívesebben mindig ezt a darabot és a hozzá hasonló, még az ő korából való többi "mélység" nélküli vígjátékot néztem a Nemzetiben. A színészkarriert hajszoló direktorok és a privát amatőr passziójukat töltő kultuszminiszterek azonban, majd észrevesznek ilyesmit, mint egy tradíció! Ez a tradíció is, a Nemzeti Színház egyéniségének egyetlen csirázó hajtása, a hetven éves korszaknak egyetlen még lehető lélegzete kimúlt és ott temették ezen a megnyitó előadáson, lágy hegedűszóval.

A régi nagyok mind az ágyból keltek fel, hogy megadják a tisztességet a Nemzeti Színház új palotájának és Kisfaludy Károlynak. Nemlátó szemekkel, roskadozó lábbal és emlékezőtehetséggel mondották el még egyszer Kisfaludy elfeledett, zamatosan magyar fordulatokkal tűzdelt, régi könyvek sárgult lapjaiként töredező szövegét. A replikák után kétszer is megvárták a súgó szavát; az egész színház, a falak mögött még egyre folyó építés munkásai, az egész közönség, mindenki meghatott mosollyal őket segítette, támogatta. Olyan volt az egész előadás, mint amikor az unoka lakodalmán nagypapa, nagyanya még egyszer eljárja a gavottot. És hogy az emlékünnep-hangulat teljes legyen, a Kisfaludy félmúltos, nehézkes szövege úgy hangzott az erőteljes fiatalok nehézkes szájából, mintha jótársaságbeli, lelkes ifjú urak játszanának együtt a nemzeti színjátszás támogatása kedvéért, a nemzet öreg napszámosait megtisztelendő, szüleik rettenetes haragját vonva fejükre...

Az egész előadás alatt Yvette Guilbertnek egy kedves, reszketeg, kérdező-felelő, nagyapó-melódiája csengett a fülemben: Souvenez-vous-en? Souvenez-vous-en!... A Nemzeti hetven éves múltjának egyetlen még pihegő, köztünk élő nyomát vitték sírba. Most már nincs más, csak egy rossz színház.