Nyugat · / · 1908 · / · 1908. 12-13. szám · / · KUPCSAY FELICIÁN: EGY KÉZCSÓK

KUPCSAY FELICIÁN: EGY KÉZCSÓK
VII.

A fiúk türelmetlenül várták azt a percet, amelyben harangkongás fogja jelezni, hogy indulhatnak már a karácsonyfához. Hét órára volt kitűzve az indulás; de az óra már elütötte a hetet s még mindig semmi harangkongás... Pedig a karácsonyfa már percek óta fényben úszik. A kis gyertyák lángjai átcsillognak a lombtalan fák száraz ágai között s a bokrokon. Mindezt látni lehet a "múzeum" ablakaiból.

Végre, már negyed nyolc is lehetett, kinyílt a "múzeum" ajtaja; Bagi lépett a szobába. Az arca halovány volt; az ajkai reszkettek; megdöbbenés és ijedtség ült a homlokán. - Jertek, kövessetek - szólt szakadozva, mintha levegő után kapkodott volna. - Csengetés helyett én magam hívlak. Csak semmi lárma. Csendesek legyetek... mehetünk; - mire a fiúk kettős rendekbe sorakozva, követték Bagit le a lépcsőn, az udvaron, a kerten át a tisztára sepert utakon. Szent, ünnepi érzések járták át mindannyiukat. Szívük repesett az örömtől annak elgondolásánál, hogy mi minden szép, drága és jó dolog vár reájuk a karácsonyfa alatt. Az Úr Jézus jól tudja: mit szeretnek az emberek. Az Úr Jézus szeretete végtelen. Ő mindenkinek csak örömet szerez. Igyekezni fogok Hozzá hasonlóvá lenni.

Ezer jó szándék fogant meg bennük, amíg a karácsonyfához értek. A gyertyák csillogása majdnem elkápráztatta őket. Az első pillanatban alig láthattak a feldíszített fánál egyebet. Csak a csudálkozás és a káprázat elmúltával tört ki ajkaik közül egy tompa ah! kiáltás s valamennyiük tekintete az ajándéktárgyaktól elfordulva, egyszerre egyetlen tárgy felé irányult: Regináld holttestére, mely előttük feküdt a letaposott hóban, a fényben úszó fa alatt. A csomagoskötélnek fele még a nyakán lógott; másik fele egy lépésnyire a karácsonyfától, egy tölgyfaágon ide-oda lengett. Már késő volt, már meg volt halva, amikor az illuminátorok szörnyű tettét észrevették s kettévágták a kötelet.

- Látjátok, a hazugság az akasztófára vezet - szólt Bagi, erősen fékezve felindulását, nehogy elérzékenyülése gyengeségnek lássék. E szomorú percben is úgy érezte, hogy rámutatva a példára, nevelnie, tanítania kell az ifjúságot szemléltető módon. Szinte belekábult attól a gondolattól: minő hatással lehetnek a zsenge lelkekre eme szavai, amelyek talán üresen konganak a megrendítő példa hiányában. - Igen, a hazugság az akasztófára vezet - ismételte. - Ez legyen a ti legbecsesebb karácsonyi ajándékotok - s akaratlanul is Kaufmesre nézett, mintha tőle szavainak helyeslését várná. És Kaufmes kétszer is igenlőleg intett s olyan arcot vágott, mintha e tanulság valóban megszívlelendő volna. Szempillái alól azonban titkon megfigyelte a társait, vajon nem vonatkoztatja-e valaki csakis ő reá a Bagi figyelmeztetését?...

De az arcok e pillanatban nem árultak el egyebet mélységes bánatnál, elszörnyedésnél, megdöbbenésnél. Gyanakodni, vonatkozásokkal bíbelődni nem érnek rá a megrendült szívek. A kis Montaldó Vili arcát sűrű könnyek árja mosta. Kezében reményvesztetten tartotta a Regináldot ábrázoló képet. Kinek adja azt most? Kinek?... Félhangosan, keservesen zokogott. Lehulló forró könnyei sötét kis sírokat ástak a hóba. Nagyokat sóhajtva hol a holttestre, hol a képre nézett. Szerelme tárgya feküdt előtte élettelenül, az első, a legtisztább, a legszüzebb szerelemé, amelynél tisztább és önzetlenebb talán sohasem fog többé lobogni benne.

Vége.