Nyugat · / · 1908 · / · 1908. 12-13. szám

IGNOTUS: BELGRÁD

Béka brekeg, kutya ugat, kacsa hápog, liba gágog, tehén bőg, kecske mekeg, bárány béget, sertés röfög, gólya kelepel, fecske csipog és kakas kukorékol. Mindez a hang a hajó fedélzetére hat fel hozzám, part felől, víz felől, ahogy éjjel, reggelig, Belgrád előtt vesztegelvén, egy tábori székben elnyújtózkodva keresem az álmomat. Hiába. A szúnyogok csípése és zümmögése elől még valahogy a felöltőm alá bújhatok, de ezek a rettenetes hangok áttörnek minden posztón és szöveten. S mindez a hangzavar, a mocsári és hetivásári faunának ez az egész állati bőgedelme meghódol az állatok királya, az ember előtt. Tudniillik: a hajó ebédlőjében egy, egyetlenegy darab ember alszik. Igaz, hogy nagy darab ember; szőke, kövér; cipőjét, kabátját, mellényét levetette, gallérja ott piszkollik mellette az asztalon, a pamlagpárnát feje alá tette és horkol. Horkol, horkol, horkol - vagy, ha úgy tetszik, hortyog. Hortyog olyan erővel és hatalommal, hogy a hajó vele rezeg, remeg és meginog; ablakai megcsörrennek, ajtajai megrázkódnak, palánkjai megrendülnek; a hálófülkékből sápadtan támolyognak fel az emberek s rémülten állnak meg az ebédlő ajtajánál, hogy félve bekukkantsanak. A köröskörül sikoltozó állati hangok, melyek mintegy programzene gyanánt jelentik Szerbia külkereskedelmét, úgy semmiségbe szégyenülnek e horkolás előtt, mint a belgrádi földvár, mikor alatta megjelenik a Szamos és a Maros osztrák-magyar monitor. Visszakúszom a fedélzetre - alvásról szó sincs. Mellettem egy szerzetes próbált elpihenni - ő is fölfohászkodik, s a partról felható villamos fény mellett dúlt ábrázattal olvasgat breviáriumában. Lenézek a partra: a legszomorúbb elhagyatottságra, melyet Kis-Ázsia óta látnom adatott. Hajnalodik, megkezdődik a másnap, tegnap egész nap lenn jártam a városban, bejártam várát, ligetét, sétahelyeit, este elmentem mulató kertjébe - azt hiszem, van némi külső képem róla. Szomorú, szomorú, szomorú. Nyilván bolondság; lenn a part mentén s felfelé a város hepehupáin a házakban pihenő emberek alkalmasint vidámak és gondtalanok vagy legalábbis nem boldogtalanabbak maguk érzésében, mint akármelyik angol vagy francia vagy amerikai polgár; - mondom, nyilván bolondság, hogy nekem elfacsarodik a szívem, de elfacsarodik. Valami tragikomikum bánata nehezedik rám, s nem tudom pontosan megmondani, miféle. De olyas, mint mikor forró vasárnap délután elmegyek a Valeró-kaszárnya előtt, s lehallom a magyar bakák nótáját - a parasztét, akit itt komisz városi életre fogtak, üres munkába, céltalan fegyelembe, mely egy harapás kenyérrel, egy ital borral többet nem termel a világnak. Mily rettenetes ez a mai világ, melyben, hogy egy nemzet disznót makkoltathasson s a hízót eladhassa: álladalomnak kell lennie, hadsereggel, minisztériummal, parlamenttel és királyi családdal, az embereinek kőházakban kell lakniok, az utcáknak rendeseknek kell lenniök, kell világítás, vízvezeték, utcaseprés, főiskola és miniszteri felelősség, kell külön óvatosság és felelősség, hogy az átkozott idegen kémeket, a követeket és konzulokat valaki le ne találja ütni, mint ahogy megérdemelnék. Nem szabad sem úgy gyilkolni, sem úgy szeretni, sem úgy élni, sem úgy halni, mint az embernek jól esnék, mint ahogy ezen az ősi földön helyes, természetes, hagyományos, megfelelő, egyedül ideillő volna.

Semmit sem szabad - s ez az, amit a nemzetek s az álladalmak szabadságának neveznek, s amiért a hős disznópásztorok tőrt, kardot és puskát ragadtak, amiért a Karagyorgye ágyúja dübörgött, az Obrenovics pisztolya csattant. Ahány hatalma van Európának: mind regulázza ezt a kis országot, mióta a töröktől megszabadult. A legmeghatóbb s legmulatságosabb az a tekintély, mellyel a mi züllött monarchiánk e kis nemzetre ránehezedik. Az embernek eszébe jut az öreg zsidó tőzsér, akinek a fia már magyar úr volt s anno Schmerling vagy főispán volt vagy (nem tudom biztosan) nem akart főispán lenni - elég az hozzá, hogy mikor az öreg úr valami gazdasági dologban audiencián járt a császárnál, dolguk végeztével őfelsége még megállította: Mondja kérem, mi dolog ez a maga Adolf fiával - hiszen az az én kormányomnak komoly kellemetlenséget okoz?! Az öregúr tiszteletteljesen elnevette magát, de nem felelt. A császár egy kicsit megbosszankodva kérdezte, mit nevet. Azon nevetek, felelt az öregúr, hogy micsoda kormány lehet az, amelyiknek az én Adolf fiam komoly kellemetlenségeket tud okozni! A kakas is úr a maga szemétdombján - erre lefelé mintha mi volnánk az urak.

Pedig tulajdonképpen nem is szemétdomb, legalább szó szerint nem - ez a megható benne. Júniusi napon voltam lenn, rekkenő forróságban, s a város ragyogott a rendtől s a tisztaságtól. A rendőrökön s a katonatiszteken a posztónadrág felett vászonzeke és vászonsapka (igen szép és mutatós, gondolom lovastiszteké: fehér sapka és zeke a buggyos meggyszín nadrághoz s fekete csizmához), és bár hétköznap van, rendre aznapi mosású és vasalású. Estefelé is a Kalimegdán sétatéren, ahol hat óra tájt az egész város úri népe megfordul s az udvarlók, kivált a katonatisztek, oldalt álldogálva szegik be a széles sétautat, míg a nők előttük elvonulnak: a katonatisztek zekéi, a nők mostani divatú átlátszó patyolatblúzai és búbos fejkötői (a lingerie kalapok, melyeket valóságos uniformis gyanánt hordanak s fehérlik tőlük a Kalimegdán s a fogadók étkezőudvara s a kocsmák terasza) mind csak úgy havadzanak a frisseségtől s a tisztaságtól - csak az átható nehéz izzadságszag, mely a levegőt elteli, vall rá egy és más hiányosságra, s az is feltűnő, hogy az uszodában ily forró napon mennyire nem kell verekedni fülkéért. Nincs az a gazdasszony, aki úgy kisöprögetné a lakását, mint ahogy fel van söprögetve minden talpalatnyi helye a belgrádi várnak; még valami rettentő mélyre fúrt római kúthoz való lemenet a sziklatalajba bevágott s végét alig érhető hűvös és sötét pincegádor is éppen csakhogy nyirkos, de ahogy a faggyúgyertya megvilágítja: szintén tisztán és rendben tartott. Micsoda Európa ez ahhoz a piszokhoz és életveszedelemhez képest, aminő közepett az ember Konstantinápolyban felmászik a galatai vagy a szeraszkier-toronyba, a szennyes lépcső legfoka felett végül meg egy szál lengő és vásottfokú lajtorjával, mely isten kegyelmére odatámasztva áll a tátongó mélység felett! Katonaság és rendőrség fegyelmezett és tisztességtudó; a vasútnál is ilyen az útlevél- s a vámvizsgálat; a villamoskocsik is jók s rendes rajtuk a szolgálat; éjfél felé homályos utcákon asszonyokkal róttuk a nehézjárású kövezetet, és semmiféle kalandunk nem történt, sem az utcán, sem a Kolarac nevű mulatókertben, mely csöndes unalomra és családias illedelemre vetekszik a gráci sétatérrel. Csak az a hódító tekintet, mellyel a férfiak az asszonyok szemébe néznek: az vall a Balkánra, viszont ez már Budapesten is így szokás s az asszonyok nem esnek tőle kétségbe - annál kevésbé, mert a belgrádi férfiak feltűnő szép emberek; a katonatisztek megtermettek, karcsúak és deliek; lesült cigányképükkel s egy kicsit parasztos vonásaikkal olyasfélék, mint a mi szép kunsági legényeink. Az átszaladó idegen, aki csak legkülsőbb külsőségekből ítélhet, egy pár apró vonásban találja meg azt, amin elmosolyodjék. Teszem abban, hogy a város legelőkelőbb fogadójában két embernek csak egy mosdótálat adnak, s kérésre sem lehet még egyet kapni, vagy hogy a kávéházában reggel hét órakor még csak három-négy vendég lézeng ugyan, de ez a három-négy ember olyan hangos, hogy Londonban egy meeting sem volna zajosabb. Vagy: a sarkon kinn áll a rendőr, gőgösen nézve végig a járókelőkön, különösen a kocsisokat nézi végig olyan szemmel, mint a káplár a bakát. De megy arra olykor egy-egy úri ember, akinek viszont alázatosan szalutál - lehet, hogy miniszterek vagy talán városatyák - s ezek aztán nem köszönnek neki vissza, még csak úgy egy ujjal sem bökik meg a kalapjuk karimáját, mint ahogy nálunk már a Síp utcai háziúr is visszaköszön még a viceházmesternek is. Látnivaló, hogy itt valaha féktelen és lélektelen uraság és szolgaság járhatta, s nálunk már a csendőr kényére adott kolompár cigánynak sincs olyan halálfélelmesen alázatos ábrázata, mint aminővel a topcsideri park korcsmájában a tárogatós cigány a dinárokat - azaz dehogy dinárokat, jó ha tízparásokat - betányérozza. Olcsó lehetett itt valaha az élet s keserves a megélhetés! S talán most sem sokkal drágább és sokkal könnyebb. Pascinnak, a zseniális Pascinnak, aki maga is balkáni ember s aki, nem adok neki nagy időt, a világ egyik legünnepeltebb rajzolója lesz: annak a rajzai lehelnek olyan perverzus meggyötröttséget, mint aminek színeit, vonásait, páráit itt mindenen rajta érzem: renden, tisztaságon, mosolyon, vidámságon, kényelmen, gazdagságon, műveltségen, európaiságon - igazán nem tudnám okát adni, miért, igazán nem tudnám egyenként megmutatni, hol és miben. Még a nap is olyan nehéz forrósággal tüzel itt, hogy az izzadság kevés, de kövér zsírcseppekben ül ki az emberek homlokára, mint a halálos verejték.

A Kolarác-kert apró színpadja előtt a vedlett hegedűsök a Schubert Ständchenjét játsszák, keservesen és hamisan. A függöny felgördül, s valami szamár német gartenlaubés vígjátékot adnak szórakozottan, szolgálóformájúan, s a súgót jobban hallani, mint a színészeket. Aztán kuplék következnek - ezek már ügyesebbek és élénkebbek, végül pedig valami jelenetféle, melyben egy tatár- vagy törökformájú bíró tesz igazságot zsidó kalmárok között, mégpedig török vagy törökös zsidók lehetnek, mert turbánjuk és hosszú köntösük van. Ezt kitűnő mimikával adják, huncut vidámsággal - hogy szláv beszédjökben mi a zsidózás, azt persze nem értem, de kihallom az éneklést, a gutturális r-hangot, s végén felér a francia vagy az olasz mimikával, ahogy a zsidó imádság kézzel, lábbal, nyakkal és lábujjhegyre állással való kántálását kifigurázzák. Látnivaló, hogy ez közelebb áll hozzájuk, mint a Ständchen s a Gartenlaube, s a két hatás közül, mely körülöttük viaskodott: az osztrák s a török hatás közül a gyűlölt török több talajra talált. Az osztrák hatás csak a kávéházakra rajzolódott le, a milichbrótra és a Thonetszékekre, de a török hatás még mélyen benne van a lelkekben - alkalmasint a testekben is. Szó sincs róla: a keleti nyomás csökkenőben van - igen lassan, de egészen bizonyosan ez a világ is közeledik a nyugat felé. Vergődések és vonaglások közepette megy ez is végbe, mint minden születés, de végbemegy. Nagyon jól el tudom gondolni - s ahogy fenn virrasztottam az osztrák-magyar hajó tiszta és európai fedélzetén, apróra el is gondoltam - hogy a mi monarchiánknak, majd ha a saját problémáival elkészült (mert csak elkészül majd velük) nagy hivatása lesz még e világnak, úgy a magunk, mint a maguk hasznára való kiépítése körül. De sok munka lesz még addig - méltó úgy a mi világunk, mint a szerbség legnemesebb elméinek, legdicsőbb hazafiságának fáradságára s töprengésére. Mi, akik oly közel élünk e világhoz s a múltaknak annyi az övékkel rokon sebétől vérzünk: mi bizonyára ne nézzük e fejlődő és küszködő világot azzal az ostoba dölyffel, melyek a civilizációba végképp beleszokott nemzetek fiai nézik. Végre se feledjük, hogy a műveltség s a polgárosultság csak akkor nagy, természetes, elhagyhatatlan jó, mikor már megvan és megszokták - de amíg hozzájutnak, sok kedves megszokásról kell lemondani, sok drága kényelmet kell feláldozni, sok nehéz terhet kell vállalni. Én fanatikusa vagyok a műveltségnek s a fejlődésnek, s beteg vagyok minden nehézkességtől s elmaradtságtól, de azért, ahogy a belgrádi főutcán a dolgos polgárság déli napsütésben hazafelé sietett, végtelenül meg tudtam érteni egypár okos és kimerült arcot, melyre mintha ez lett volna írva: Mily szép a civilizáció! mennyire szükséges civilizálódni! kell civilizálódni, siessünk civilizálódni - de a fene ette volna meg azt a gazembert, aki a civilizációt kitalálta!