Nyugat · / · 1908 · / · 1908. 11. szám · / · FIGYELŐ

ELEK ARTÚR: Henry Bataille

Henry Bataille a fiatal francia drámaírók között körülbelül a legérdekesebb egyéniség. A legértékesebb is a maga nemzedékében, sőt, ha Maurice Donnay-t, Georges Porte-Riche-t és François de Curel-t kivesszük, talán az egész modern francia drámaíró-társaságban. Alapjában véve lírikus s írói pályáját lírai verseskötettel kezdte meg, a Chambre blanche-sal, amelyet 1895-ben adott ki. Bataille huszonhárom éves volt akkor s még nem tudta, hogy festőművész lesz-e vagy író. Mert festőnek indult, az École des Beaux-Arts-nak, majd a Jullian-iskolában Jules Lefebvre-nek és Doucet-nek volt tanítványa. Rajzoló tehetségének emlékét a Tętes et Pensées című album őrzi, amelyben huszonkét litográfián író kortársainak torzképét örökítette meg.

A Chambre blanche-ot a szülői ház, a kisvárosi élet, a gyermekkori emlékek melankóliájával töltötte meg Bataille. Sajátságos tikkadt, lankadt levegőjű költemények, amiket sötét borongás ül meg, mintha nem is Provance-ban, hanem Északon született költőben fogamzottak volna meg. Az ősz méla hangulatát fejezi ki megkapóan a "Par les Vitres grises" című költemény. A költő a szürke üvegablakon kitekint és meglátja az őszt. Egy vándor gyalogol az esővízzel megtelt árkok mentén. Ezt az elkésett utast nógatja sietésre, mert:

- Les foyers sont éteints oů tu vas,
Closes les portes au pays que tu regagnes...
La grande route est vide et le bruit des luzernes
Vient de si loin qu'il ferait peur... Dépęche-toi:
Les vieilles carrioles ont soufflé leurs lanternes...
C'est l'automne: ellen s'est assise et dort de froid
Sur la chaise de paille au fond de la cuisine...

Lágyság érzik Bataille költeményeiben, valami szétfolyó érzelmesség, ami egészen meglepő sajátosság francia költő verseiben. A témái mind visszasóhajtások a múlt felé, az emlékei után; nyitva hagyott üres szobákhoz hasonlítja őket, amikbe az ember nem mer belépni, mert vén rokonok haltak meg bennük hajdan. Milyen szépek ezek a sorok:

Les souvenirs, ce sont des chambres sans serrures,
Des chambres vides oů l'on n'ose plus entrer,
Parce que de vieux parents jadis y moururent.

És az ember eléldegél abban a házban, melynek az emlékei a szobái; az újabb emlékeit is elhelyezi bennük s megígéri nekik, hogy ellátogat hozzájuk, és megfeledkezik ígéretéről. Így gyűlnek, gyűlnek az emlékek az ócska lakásban, beletörődnek abba, hogy az emberek elfeledik őket s mi nem nyugtalankodunk miattuk, mert tudjuk, hogy alusznak ők, az utcáról látjuk ablakaikat, és így vagyunk velük mindaddig, amíg meghalunk. De néha mégis valami hideg rémület fogja meg az embert, valami borzadás és nem tudjuk, miből támad ez a fájdalom és megyünk tovább...

Or, chaque fois, c'est un deuil qui se fait.
Un trouble est en secret venu nous avertir
Qu'un souvenir est mort ou qu'il s'en est allé...
On ne distigue pas trčs bien quel souvenir,
Parce qu'on est si vieux, on ne se souvient gučre...
Pourtant, je sens en moi se fermer des paupičres

A Chambre blanche elé a művészlelkű Marcel Schwob írt előszót s a lélektelen dolgok, a néma állatok költőjének mondja benne Bataille-t; "počte des choses inanimées et des bętes muettes," aki Francis Jammes-ra emlékeztetné, ha könyve meg nem előzte volna időrendben ennek a boldogságos idillium-költőnek első igazán jellemző kötetét, az Un jour-t.

Tíz évvel utóbb jelent meg Bataille-nak második s eddig utolsó verseskönyve, a Beau Voyage. Ezek a versek szilárdabb tapintatúak, nem oly morbidusan érzelmesek, mint az ifjúkoriak. De a hangnem még a régi: a fáradt melankólia, a reményefogyottság, a megereszkedett akarat hangja. Finomságokban bővében vannak s olyan költemény, amely művészi ne volna színben, formában, alig akad közöttük. Bataille kedves versidoma a vers libre, a francia szimbolisták műformája, a szabálytalan hosszúságú, a költői gondolatnak, az érzelem lélegzetének tartamához alkalmazkodó sorok, amelyekben nem zakatol a metrum és rím is csak hébe-hóba ha csendül a végükön.

A verseivel készült Bataille a drámára s máig azok közé a kevesek közé tartozik, akik drámaíró létükre is költők. Líraiságát drámáiba is belevitte, de megkeményítette és reálisabbá tette. Maga írja egyik előszavában, hogy "a lélek nyelvét, az akaratnak, a szenvedésnek, a kitöréseknek, a vágyaknak elnyomott, ki nem fejezett lírizmusát" akarja megérzékíteni drámáiban. A lírai igazságra törekszik bennük, de őrizkedik attól, amit a romanticizmus fogyatkozásának vall: az egzaltációtól. Kész program ez s egészben véve helyes jellemzése Bataille drámai oeuvre-jének. Drámáit mintha lírai helyzetek kedvéért írná meg, ezekben fejti ki erejét, de magukat a helyzeteket a realizmus eszközeivel alkotja meg. Így azután darabjai tartalmuknál fogva sok tekintetben romantikusak, de ami külsőleges rajtuk, az mind realisztikus. Poliche című színművének főgondolata például tisztára romantikus. Annyira az, hogy a drámát a victorhugoi Le Roi s'amuse modern változatának mondaná az ember. Ennek hőse Ferenc király udvari bolondja Triboulet (népszerűen: Rigoletto), aki vérző szívvel vágja a fintort; amazé Poliche, aki bohóc szerepet vállal, bár nincsen nála szomorúbb ember a földön. Victor Hugo szerette nagyon az ilyenféle ellentéteket. A Cromwell híres előszavában kifejti, hogy a romantikus dráma egyik legfontosabb ható eleme a torz, a fenségessel elvegyült groteszk. Élt is vele majd minden drámájában: Hernani a haramia és egyben nagylelkű hős, Ruy Blas, lakáj és ugyanakkor szerelmes lovag, Thisbe szenvedélyes hetéra, de aki szerelmének feláldozza életét, Borgia Lucrezia, kegyetlen bosszúálló zsarnoki nő s egyben a gyermekéért mindenre kész anya. A romantikus dráma kátéjának rikító példái. De elhalványultan azóta is előkerülnek ezek a motívumok minden romantikus író műveiben. Bataille drámáiban nem könnyű dolog rájuk ismerni a realisztikus köntösük alatt. Már csak azért se, mivel Bataille szemlátomást küzdelembe bocsátkozik romantikus természetével s legalább a külsőségekben, le is gyűri. Óvatosan kerüli például a kivételes eseteket, a regényes helyzeteket. Annyira óvakodik tőlük, hogy inkább az élet legközönségesebb eseteit szemeli ki drámái tárgyául. Sőt rég elnyűtt cselekményeket sem átall újra színpadra vinni. Amiből az következik, hogy meseépítő képzelete nem igen van. A cselekményei egyáltalán nem eredetiek s mint puszta cselekmények nem is érdekelhetnék a mai embert.

Két darabját magyarra is lefordították: a Marche nuptiale-t s a Maman Colibri-t. Az előbbi hatása meglehetősen tartósnak bizonyult: a Nemzeti Színház műsorán szerepel állandóan. Pedig milyen igénytelen történet a cselekménye. Grâce de Plessans szakított a családjával, hogy Claude Morillot-é lehessen, a félszeg zongoratanítóé, akiben ő a férfiideálját látja. Megszöknek hazulról és fölkerülnek Párizsba. És Párizsban, a nyomorúságban kiábrándul Claude-ból. És ekkor megöli magát. Egyszerű eset ez, bonyodalom nélkül való trame s magát az esetet már sokan megírták Bataille előtt is. Jelentőséget az adhatna neki, ha rendkívüli emberek volnának a szereplői. De Grâce és Claude s a többi alak a mindennapi élet szereplői, egyszerű emberi lények, akiknek élete-halála megindítja a nézőt, de meg nem rázza és sorsuk nem alakul emlékében egyetemes nagy gondolatok szimbólumává.

A Masque című dráma időrendben megelőzte a kettőt. A meséje megmosolyognivalóan ócska. André Demieulle, aki drámaíró, mint afféle homme "ŕ femme, lépten-nyomon megcsalja a feleségét. Ez mindent megtud, de mindent megbocsát, mert nagyon szereti az urát. Amikor azonban Demieulle egészen szemérmetlen lesz, szakít vele. Azt mondja neki, amit Francillon. Demieulle ezután ráun a szeretőire és visszatér feleségéhez. Bataille legújabb drámáinak cselekménye nem sokkal eredetibb. A Poliche-é csak ennyi: egy férfi reménytelenül szeret egy nőt. Amíg a maga igazi mivoltában akarja megközelíteni, addig szóba sem áll vele a kacér; de egészen jól megtűri, mikor a férfi felcsap polichinelle-nek. Végre mégis megtudja, hogy a vaskos tréfájú és állatian jókedvű Poliche alapjában érzelmes szívű ember. S ekkor meglágyul és meghallgatja a szerencsétlent. Azután ráun és vidámabb barátot keres. Ennyi. Mese igazán nincsen több ebben a darabban. A Femme nue-ben, a Bataille legújabb és legnagyobb sikerű színművében még ennyi sincsen. Bernier festő megkapja a grand prix-t s boldog örömében megesküszik szeretőjével, aki modellül állt volt neki pályadíjas képéhez. A dicsőséggel megjönnek a drága megrendelések s az előkelő ismeretségek. És Bernier elidegenedik kicsi feleségétől, akit mód nélkül szeretett addig. Egy nagyvilági dáma kedvéért szakít is vele. A téma szinte gyermekes és közönséges; mint puszta téma érdektelen.

De közönséges történeteinek hétköznapi embereit csodálatosan ki tudja dolgozni Bataille. Olyan finomságokat kalapál ki belőlük, aminőket senki se sejtett volna bennük. Kitűnő jellemrajzoló. A Femme nue Lolette-je és hercegnéje, aki eltántorítja a festőt hitvesétől, alapjában eléggé értéktelen emberi lények; Poliche is az, barátnője, Rosine, nemkülönben; Bataille minden drámájának szereplője az. Nem olyan kaliberű emberek, akik valami nagyra képesek volnának, vagy olyanra bár csak gondolnának is. De amit Bataille meglátott s megmutat bennük, az olyan gazdagság, hogy láttára az, aki különbséget szokott tenni értékes és értéktelen emberek között, elgondolkozva hallgat el.

És az eszköze a legbecsületesebb és a legművészibb. A dialógussal fejti ki mindazt a sok finomságot, ami jellemeiben lakozik. Elmésebben, ötletesebben, kedvesebben Dumas fils sem tudta szereplőit beszéltetni. S Bataille darabjaiban a párbeszéd igazán nem egyéb a jellemzés eszközénél. Szereplői a maguk nevében beszélnek, nem a szerző nevében. Viszont a szerző azzal kárpótolja magát, hogy olyan lelki helyzetekbe viszi bele hőseit, amelyek neki magának különösen kedvesek. A lemondó, a mélabúvá fogyó szerelem, a lappangó s ki sohase törő szenvedély rajzára szorítkozik a drámaíró Bataille-ban, az ami lírai benne. Ezeken a helyeken a költeményei jutnak az ember eszébe:

Des larmes sont en nous et c'est un grand mystčre.
Coeur d'enfant, coeur d'enfant, que tu me fais de peine
"ŕ les voir prodiguer ainsi et t'en défaire
"ŕ tout venant, sans peur de tarir le derničre

A verseit juttatja eszünkbe az a mód is, ahogyan darabjait befejezi. A verseit, meg egy kissé Porto-Riche-t, aki elsőnek mert olyan lelki helyzeteket színpadra vinni, amelyek megoldhatatlanok. Az én érzésem szerint bántó az, és műfajához nem méltó, hogy utolsó jelenetével a drámának vége ne legyen, hogy be ne záródjék ott a mese és az emberek sorsa. De Bataille megoldás helyett inkább elhalatja cselekményeit. A Poliche is, amely legkiválóbb alkotása, így végződik. Rosine szereti Polichet és Poliche szereti Rosinet. Ez mégis elhagyja barátját, mert ez idő szerint vidámabb szeretőt keres. Ez idő szerint. Akkor azután megint Polichera kerül majd talán a sor. Perspektíva, de nem drámai megoldás.

Az erő az, ami Bataille egyéniségéből hiányzik. Nincsen szíve hozzá, hogy egymásnak ugrassa az embereit, hogy belemarkoljon a sorsukba és véget vessen nekik egy szorítással. Ezért éri be a félmegoldásokkal. A goethei Egmont befejezésében ezt értette Schiller az "opernmässig"-en. A hangulatba fojtását annak, amit határozott szóval meg kellene mondani.