Nyugat · / · 1908 · / · 1908. 11. szám · / · KUPCSAY FELICIÁN: EGY KÉZCSÓK

KUPCSAY FELICIÁN: EGY KÉZCSÓK
I.

A Calasantinum-fiúnevelde régense, az én időmben, páter Bagaméri volt; egymás közt csak Baginak hívtuk őt. Viseltes reverendájában, kampós polipos orrával, csupasz nyakával sötétszándékú vén keselyűhöz hasonlított. Járásának vízkóros nehézkessége, arcának és hangjának sajátszerű szigorúsága, az első pillanatban, mindenkire a félelmesség benyomását tették. Azt, hogy apró, szúró tekintetű szemeinek egyikében a szívjóságnak s az irgalomra való hajlandóságnak szelíd fénye csillogott, riasztó külseje miatt alig vette észre valaki. Mintha a keselyű-ember ezt a szemét szelíd galambtól örökölte volna.

Márián Regináld ötödik gimnazista volt, amikor a nála idősebb osztálytársaival: Kaufmes Ádival először került a Bagi szemei elé az intézeti irodában. Láttára összeszorult a szíve, úgy megijedt tőle. - Óh Istenem! Ez tehát az igazgató úr?! Olyan, mint egy sárkány, sóhajtotta s el szeretett volna szaladni e rút ember elől, vissza a faluba, a szülői házba. Sokkal rettenetesebbnek, sokkal zsarnokibb külsejűnek találta Bagit, mint ahogy leírták neki. Valósággal iszonyatot érzett, ha az arcára nézett s a félelemtől remegtek az ajkai, amikor neki kezet csókolt. Talán kezet sem csókolt volna, ha otthon ezt a lelkére nem kötik. - "Alázatos, becsületes és szorgalmas légy kis fiam s ne felejts mindjárt az első találkozásnál kezet csókolni annak a jó igazgató úrnak. Neki köszönheted a stipendiumot. És máskor is, ha erre alkalom nyílik, kezet csókolhatsz neki. A fellebbvalók ezt nagyon szeretik, - s akkor a jó Isten is megsegít." - Most is megcsendültek a füleiben édes atyjának e búcsúszavai, amelyekből egy bölcs parancsot vélt kiérezni a szíve. Majdnem kétszer is kezet csókolt Baginak. Úgy meglapult előtte félelmében, mint pipiske a vércse megpillantásakor. Mintha ez a csúf pap a vérét akarná venni.

Pedig páter Bagaméri igen nyájasan fogadta őt; a többi fiúnál sokkal nyájasabban. Homlokon csókolta; tudakozódott a szülei után; folyton "kedves báránykám"-nak szólította őt s végül a "cubiculumba", a protekciós szobába internálta, az úri gyerekek közé, ami az intézetben kitüntetés számba ment.

Kaufmes Ádi ezalatt zsebretett kezekkel, hetyke fejtartással, szepegés nélkül várta a sorát. Amikor pedig Bagi elé lépett, éppen csak megbiccentette a fejét. Nem csókolt kezet. Egész viselkedésében volt valami kihívó elbizakodottság, kérkedő vásottság. Mintha csak a Bagi szemébe mondaná: - Vén kappan, azt hiszed, hogy megijedek tőled? Nekem ugyan egy cseppet sem imponálsz! De nem is kapott csókot a homlokára. Bagi mindjárt lejómadarazta; tizenhárompróbás gazembernek titulálta s megjövendölte neki, hogy nem sokáig eszi az ingyen friss cipót. Alig bírt szavakat találni, hogy felháborodásának kellő kifejezést adjon. - Te, te utcaneveltje... Tanulj Máriántól illemet - szólt, s Regináldra mutatott, aki a szoba egyik sarkában szerényen meghúzódva hallgatott.

A példákkal való nevelést tartotta Bagi a legjobb pedagógiának s a legnagyobb mohósággal vetette rá magát minden alkalomra, melyből valamely tanulságot kimutathatott... Kaufmesnek azonban nem valami nagyon imponálhatott Márián, mert fitymálólag nézett végig rajta. Végre is Bagi, igazgatói sújtó hatalmának éreztetéseként, a múzeumba dugta őt, az udvari kaszárnyaszobába, a közönséges elemek közé.

- Bánom is én! - vetette oda Kaufmes gúnyosan. De ugyanakkor haragtól szikrázó szemei azt is mondták Máriánnak: - Hízelgő, nyomorult. Majd kitúrlak a cubiculumból. Várj csak! Csak úgy félvállról köszönt Baginak s kifelé indult...

Bagi azonban, mintha hirtelen egy jó ötlete támadt volna, még az ajtó küszöbétől visszahívta őt. - Kemény, nyers legényke. Talán ilyen a lelke is. Rendőrnek, kémnek való anyag. Jól kellene vele tartanom; még hasznát vehetem - tűnődött magában, még egyszer végigmustrálván Kaufmest... Olyan nehéz is volt a fiúnevelde kormányzása! Hatvan vásott, neveletlen kölyökre felügyelni nem kis feladat. Egy öreg, vízkóros páternek pedig valóságos mártírium. Nem csoda, ha súlyos munkájához, a nevelés magasztos célja érdekében, segítőtársakat keresett.

Regináld hamarjában nem is tudta kellően értékelni azt, hogy a cubiculumba került. Hogy a cubiculum egy barátságos, csinos, utcai szoba, amelyben csak négyen laktak s valamennyien jó családbeli, úri gyerekek - míg a múzeum egy ódon, szürke udvari helyiség, melyben vagy negyvenen, a "csizmaszagúak" szorongtak, nem is vette észre. Ez is szoba volt, az is. Egymástól csak a közös hálóterem, a dormitorium választotta el. A cubiculisták is tanulók, a múzeumbeliek is; egy cipón, egy koszton élnek; egy levegőt szívnak. Mi tehát a különbség közöttük? Semmi... A múzeumba is éppen olyan szívesen ment volna. - A fő, hogy jól tanuljak, hogy becsületes legyek s ne feledkezzem meg a nagyságos igazgató úrnak tartozó tiszteletről - gondolta magában.

Annál jobban érezte Kaufmes a történt megkülönbözetést. Alig várta, hogy Regináldot képzelt örömében megzavarja, enyhítvén ezzel szívének izzó irigység szülte keserűségét.

- Nos Ragály úr, hogy esett a kézcsók? - támadt rá mindjárt első nap a refektóriumban, a többiek előtt. - Egy százasért sem csókoltam volna meg azt a büdös, nagy kezét. Pfuj! Máris behízelegted magad. Jól kezded; nagyon jól; mondhatom. Még meg fog tenni spiclijének. Meglátjátok... Úgy vigyázzatok!

Valamennyien hangosan kacagtak Regináld elkeresztelésén... Ragály! Ragály! Ilyen pompás gúnynevet csak szellemes agy szülhet. Hiába, csak nincsen párja Kaufmes Ádinak! - s vidáman fecsegve ünnepelték őt, a "mester"-t, a vezért, amivé őt e percben csaknem közös érzéssel kinevezték. Az egész ebéd alatt csak reá figyeltek; az ő szavait lesték, bámulták a vicceit és szójátékait. Szörnyen imponált nekik, már csak azért is, mert megtudták róla, hogy egy más intézetből, ahol egyik tanárával "önérzetesen" szembeszállt, mint ismétlő diák került a Calasantinumba. Már tapasztalt legény! Ismeri a fiúneveldék titkait, a tanárok és igazgatók gyengéit s erő, bátorság van benne, akinek védőszárnyai alá jó lesz behúzódni a járatlan, a szülői várból a nyílt életbe most először kikerült félénk csecsemőknek. Ösztönszerűleg bámulatteljes respektussal néztek fel reá, míg Regináldot, aki az asztal végére került, csak sajnálkozva emlegették. Alig törődtek vele. Anélkül, hogy alapos okuk lett volna rá, máris gyanús embert láttak benne, akitől Kaufmes szerint, már kezdettől fogva jó lesz óvakodni. Ebéd végével teljesen megfeledkeztek róla. Mindnyájan Kaufmes köré csoportosultak s úgy vonultak ki az intézeti kertbe, a hatalmas tölgyek s százados fenyőfák alá, labdarúgósdit játszani, amíg szilenciumra harangozni fognak.

Regináldot senki sem hívta. Pedig de szívesen ment volna ő is játszani! Egyedül magára hagyták a fehérre meszelt árkádos folyosó nyirkos árnyékában...