Nyugat · / · 1908 · / · 1908. 11. szám

KEMÉNY SIMON: CELLÓN

(Apánk, aki korán eltávozott,
szegény életünk legjobb és leghívebb barátja...)

Augusztusi vasárnap délután volt, elviselhetetlen napsütéssel. Tüzes volt Arató Pál alatt a plüssdívány s érzékeny, túl ideges bőrét a ruhán át is szurkálták a szövet finom kis tüskéi. Kábult és megkínzott volt; utálta az augusztus hónapot tűrhetetlen sárga melegéért és a vasárnap délutánok mindig mélységesen leverték. Feküdt a díványon a melegtől megkínzottan s a negyedik emeleti szoba ablakán nagy megaludt darabokban zuhant be a harangszó, amelyet órákig szünet nélkül küldtek a különböző tornyok. Mintha ezek a hangok mind halálosan meg lettek volna sebesítve s mindnyájuknak az ő szobájába kellett volna menekülniük, ott is egyenesen bezuhantak az agyába s ő fizikailag érezte, hogy a távol harangok hangjai az ő szegény meggyötört fejében halnak meg. Kínos tusák után, nehezen. Annyira meggyötört volt ilyenkor mindig, hogy egész csontszerkezetén egy kínos fájdalom térképezett át s míg mozdulatlanul feküdt, úgy érezte, hogy nem más, mint egy élő és szenvedő csontváz. Amikor pedig ezen az augusztusi vasárnap délutánon, ezekkel a kínokkal feküdt a tüzes plüssön, épp abban a pillanatban, mikor a félálomból egyszerre a halállal egyenlő megsemmisítően mély álomba akart belesüllyedni, hirtelen felrémült s hangosan, de egészen idegen fahangon szólott magához.

- Meg kellett volna fordulnom.

Hol kellett volna megfordulnia? Miért kellett volna megfordulnia? Ilyen kérdésekre nem tudott magának megfelelni. Nem is sejtette, hogy mire vonatkozhat ez a kijelentés, de belsejében egy világos meggyőződés élt tovább is és szentül hitte, hogy meg kellett volna fordulnia.

- Miért kellett volna megfordulnom? Hol kellett volna megfordulnom? Hová kellett volna megfordulnom?

Ezer ilyen kérdéssel iparkodott megfejteni a rejtélyt, de teljesen eredménytelenül. És eközben egyszerre minden ok nélkül eszébe jutott a gyermekkora. Először, mintegy madártávlatból, az egész kis Érsás község, aztán az apja hosszú háza és az átellenes kastély az Enetzkyek kastélya. Hároméves korától hatéves koráig élt itten és ezt a távol három évet most - húsz év múlva - csodálatos tisztán látta s úgy érezte, hogy e három év minden napjának történetét meg tudná írni. Egészen frissen érezte gyermekkorának ezt az idejét és most például csalhatatlanul visszajött orrába az a tavaszi földszag, amit egy nagy zápor után érzett, mikor kiment az udvarra délután fél hat órakor, tizenkilenc esztendővel ezelőtt. Minden aprólékosságával feltámadt benne az a jelenet, mikor egy szép reggel felébredve, nem a rendes ruháit adták rá, hanem apró csikós ruhába bújtatták, kicsiny fokost adtak a kezébe s felállították a halvány rózsaszínnel leterített reggeliző asztal közepére a porcelán cukortartó mellé, a nagy sokkarú lámpa alá és a nagyanyja tapsolva járta körül az asztalt. Egyszerre kinyílt a folyosó nagy üvegajtaja és fehér lovagló nadrágban, fekete zsakettben megjelent az apja, a szeme ragyogott, nevetett, mikor reá nézett és most nagyszerűen emlékszik rá, hogy az egész dologban az apja szép fekete szakálla tetszett neki a legjobban.

Ezután egy másik jelenet ugrott elébe. Látta, amint - a neki akkor oly óriási - piactéren siet keresztül a nagy magtárba, ahol búzát rostáltak. A rosta elfogta az ajtót, messze fújta magából a finom fullasztó port és nagy lármát csapott. Ezen a zakatoláson át kiabálta be apjának vékony gyermekhangján.

- Apuska, meghalt az anyus!

Sejtelme sem volt a közölt dolog fontosságáról és értelméről. Az a tény, hogy az anyja nincs többé, mindössze annyiban érintette, hogy ezentúl kiabálhatott a lakásban amennyit akart, senki nem követelte tőle, hogy csöndben legyen. Attól fogva, hogy az anyja meghalt, mindenütt fokozott szeretet fogadta, ha szóltak hozzá ellágyultak a hangok és eleinte nedvesek voltak a tekintetek. A házban semmi nem változott; csak a legutolsó szoba ajtaját is kinyitották, amely míg az anyja benne feküdt, mindig csukva volt. A verandára nyíló ebédlő asztalán tél kivételével nagy virágcsokor állott sötétkék üvegvázában, de a többi szobákban is mindenütt volt néhány szál virág. Mindez igen egyszerű és természetes volt. Rejtelmesnek és csodálatosnak csak az Enetzkyék kastélyát találta. És Arató Pál most is bizonyos szorongó érzéssel gondolt erre a kastélyra és gazdáira.

Nagy kert közepén feküdt a kastély és egyemeletes volt. Az épület középső része kiugrott s kétoldalt hosszú szárnyai voltak. Előtte szökőkutas nagy kerek gyepágy zöldellt piros, sárga, fehér és kék virágokkal. A vaskerítés kis rácsos ajtajától kettéágazó sárga kavicsos út vitt a kastélyhoz s a kavics ropogott a lépések alatt. Mindenfelé ribizlibokrok szegélyezték az utat és e bokrok gyönyörűek voltak sárga virágzásukban és mesések gazdag piros termésük idején. Férfi a kastélyban nem lakott, csak a cselédség között volt három. Enetzky Sándorné már rég özvegy volt, egyik fia elzüllött, a másik huszártiszt volt Bécsben, csak a két leány volt még az anyja mellett.

Az idősebbik Sári volt; magas, telt idomú leány, dús fekete hajjal. A másik, Ida, karcsú volt, fél fejjel alacsonyabb a nénjénél. Arcán a gyermekkori himlő nyomot hagyott, szája hosszúkás volt s keskeny ajkak díszítették. Haja olyan finom, olyan barna és olyan ragyogó volt, mint az épp most tisztított és még egészen meg nem érett vadgesztenye. A szeme kékje egészen különös szín volt s belenézte magát a lélekbe; jó, nemes, okos, földöntúli volt ez a szem, Arató Pál meghatottan érezte, hogy húsz esztendő temérdek esője, viharja, könnye és pora nem tudta benne megfakítani ezt a drága kék színt, mint ahogy a nemes porcelán színei sem kopnak meg soha. Haját középütt kettéválasztva viselte s a választék vakítóan ragyogott a kisfiú szemeiben. Különös: ha beszélt, mély és telt volt a hangja, de ha énekelt, vékony és fényes, mint a kicsiny leányoké; olyan volt ez, mintha egy meghalt kis leánynak, aki szenvedett, énekelni kezdene a szíve.

Arató Pál négy éves volt, mikor az anyja meghalt; minden délelőtt tisztán felöltözve megjelent a kastélyban és délig járkált a kertben Idával. Imádta ezt a leányt és most, hogy eszébe jutott, könnyek futottak a szemébe. Ősszel, mikor már ért a szőlő, bementek a tőkék közé és a leány kikereste neki a legszebb érett fürtöt. Mikor odanyúlt a hamvas, csöppet sárgás nemes gyümölcshöz, látni lehetett, hogy a keze épp olyan színű, anyagában épp oly finom, mint a gyümölcs.

A kert után a szalonba vezette fel Ida. A fiú ezt tartotta a világ legszebb, legcsodálatosabb helyének. A plafon faragott barna keményfából volt, ilyenek voltak a bútorok is. Nagy karos ezüst gyertyatartók álltak a szekrényeken; kovácsolt vasból készült csillár lógott a plafon közepéről és a csillárban rengeteg sok sárga viaszgyertya. Mindennél érdekesebb, izgatóbb és rejtelmesebb volt azonban egy kis üvegszekrény, amely tele volt ezüst, arany és porcelán nippekkel. Mindenféle bábuk, állatok és virágok voltak ebben a kis szekrényben. Ó, csodálatos volt ez a szekrény. Mindig hűvös volt a szalonban nyáron és langyos télen. Egy sötétzöld selyemfotelbe ülve nézte a csodálatos szekrényt és közben Enetzky Ida a haját simogatta. Egyszerre aztán a leány járatni kezdte a másik csudát, a zenélő órát, amely egy nagy csataképpel volt összeköttetésben. Finoman pengette ki az óra az akkor divatos valcerokat, négyet egymás után. Mikor az óramű dolgozni kezdett, a csatakép várkapuja kipattant és állig felfegyverzett török katonák sora forgott ki rajta lassan és forgott be a vár másik kapuján. Milyen nagyszerű volt ez!

Az apja igen jó viszonyban élt Enetzkyékkel, de mióta anyja meghalt, soha sem mentek át hozzájuk. Az idősebb Arató délben az asztalnál mindig megkérdezte a fiát.

- Mit csinál az Ida néni; kezet csókoltál-e neki?

De a leánnyal a fiú sohasem látta beszélni és mikor az udvarukból átköszönt Enetzky Idának, semmit sem szólt, csak kalapját emelte meg mélyen.

Március volt ekkor, a gyászév letelte előtt három hónappal. Nagy tél után hirtelen nagy tavasz jött. A ház mögött a kertben kövéren bújtak ki a jácintok és a csupasz rózsabokrok tövében szorgalmas fakó ibolyák nyílottak. A nedves és a termékenység illatával telített szellők a megmosott kék égre hajtották a bárányfelhők nyáját. A parasztleányok tarka ruháin égtek a színek a napsütésben, az utakon fényes bogarak szaladgáltak és a jégverem barna nádtetején csodálatos mohák nőttek. Az ablakok egész nap nyitva voltak, a fehér csipkefüggönyök vakítottak, ha rájuk sütött a nap. Az egész faluban kijavították a házak tetejét és frissen meszelték a falakat. Náluk kirakták a kárpitozott bútorokat az udvarra; az anyja kis szalongarnitúráját is: egy filigrán kis díványt és négy fotelt. Ezek a bútorok napraforgósárga selyemmel voltak bevonva s nagy világos zöld virágok voltak a sárga alapba szőve. A parasztgyerekek irigykedve nézték a kerítésen át. Apja ebben az időben igen hallgatag volt és szomorúnak látszott. Kora reggel kiment a földekre és csak este tért haza. Ez így tartott, amíg a tavaszi földmunkákkal végzett. Akkor aztán megint odahaza volt, sokat szivarozott és sokat olvasott.

Valamelyik napon kézen fogta a fiát és sétált vele az udvaron. A fehér orgonák nagyon virágoztak és apja letört egy ágat, amelyen alig látszott egy-két levél a fehér dísztől.

- Add át az Ida néninek.

A kis fiú elment, de az utcáról visszahívta az apja és elvette tőle a virágot.

- Odaát szebbek vannak...

A gyerek virág nélkül ment át Enetzky Idához, de épp abban a pillanatban, mikor a kis vaskaput kinyitotta, hallotta az apja szavát:

- Gyere a kerítéshez Palika.

Odament és a lécek között apja megint átadta neki az orgonaágat.

- Csak add át.

Ezen a napon igen szomorú volt Enetzky Ida. Hosszan megcsókolta a gyermek lehunyt szemét, úgy hogy szikrákat szórt a tekintete, mikor ismét felnézhetett. Mikor az öreg asszony bejött, valami egészen különös hangon mondta neki.

- Ennek a fiúnak épp olyan szeme van, mint az apjának.

Másnap egy igen kövér, szuszogós, izzadós vendégük volt Enetzkyéknek. Valami vármegyei ügyész volt, sok előnévvel és nagy vagyonnal. Másnap délelőtt ő is ott sétált a kertben, ott szuszogott és izzadt a légies Ida mellett s egy alkalommal finom hosszú kezét az ő zömök, szőrös kezébe fogta. Ez borzasztóan furcsa és kegyetlenül szomorú dolog volt.

Az idősebb Arató ettől fogva egészen különös életet élt. Hetekig mindig csak kártyázott. Éjjel-nappal. Borzasztóan veszített és a partnerei azt mondták, hogy soha nála szebben és elegánsabban nem játszottak még.

Ez három hétig tartott. Azután dorbézolások jöttek. Egész nap barátoktól volt hangos a ház, ittak és éjjel cigány mellett mulattak. A pincében kétszáz üveg mádi bor feküdt hat éve már. A nemes sárga italt most szorgalmasan hordogatták föl és míg az asszony életében kisebb, metszett poharakat adtak hozzá, most vizes pohárból itták. A kis fiú éjjel gyakran riadt fel részeg kiabálásokra. A faluban azt mondták, hogy apja a feleségét felejti.

Eközben Enetzky Ida beteg lett. Az orvos azt mondta, hogy nagyon vérszegény. Mikor Arató Ádám ezt megtudta, lement a pincébe, felhozta a híres mádi boros üvegeket - tizenkettő volt még - és átküldte a betegnek. A fiával azt üzente:

- Kívánom, hogy gyógyuljon meg tőle.

A ház most ismét elcsöndesedett. Arató Pál édesapja az egész májust fák között töltötte. Rózsafák és gyümölcsfák között. Méhest is csináltatott, sok könyvet olvasott a méhekről és különös virágokat vetett el nekik. Június elején apró, zöld gyümölcsök voltak a fákon, mikor Ida megint kijárhatott. Most sokkal jobb színben volt, csodálatos szeme mélyén több ametiszt kéklett és több jóság sugárzott, mint valaha. A gyerekkel nem sétált annyit, mint azelőtt, egy nagy diófa alatt üldögéltek és szomorúan beszélt arról, hogy nemsokára el kell mennie, asszony lesz és a városban fog lakni. Mikor ezt elmondta, halkan sírt és a kisfiú fejét erősen a kebléhez szorította.

Forró nyár volt már és odahaza éjszakára nyitva tartották az ablakokat. Mivel nem volt rajtuk rács, a gyerek félt egyedül aludni, hát az apja maga mellé fektette. Magához ölelve tartotta és részint csendes csókjai altatták el a fiát, részint szívének szabályos verése. A fiú egy éjjel nem tudott elaludni; késő volt már, az apja már régen aludt, mikor még mindig félálomban feküdt az apja karján, mozdulatlanul. Künn erősen világított a hold és a virágzó sáfrányok nehéz illatot leheltek be az ablakon. A szobában egy nagy dongólégy zúgott. A középső ablak nagy csipkefüggönyét egészen elöntötte a holdvilág és most olyan volt, mintha ezüstből, vagy harmatos pókhálóból készült volna. Kimondhatatlan csend volt a faluban. Egyszerre az utolsó ablaknál valami halk nesz támadt. Az ablak alá ültetett bokrok zörögtek. A gyermek rémületében mozdulni sem tudott, kicsiny szíve hallhatóan vert. Szemét félig merte csak kinyitni. Így látta, hogy egy nő áll meg az ágyuk előtt. Hosszú bordó selyem takaróba volt burkolózva, amelyet a keblén kezével tartott össze. A gyerek megismerte ezt a hosszúkás finom kezet. A nő néhány pillanatig mozdulatlanul állt egy helyben, aztán reszketve lehajolt és megcsókolta Arató Ádám lecsukott szemét. Majd két kezébe fogta a fejét és ismét ráhajolt. Kibontott haja dúsan ráomlott az alvó fejére és egy fürt a gyermek arcát érte, aki még egyre mozdulatlan maradt.

Azonban az apja fölébredt. Mélyen aludt és első percben nem tudott magáról, de ösztönszerűen először a gyereket nézte meg, aki jobb karjába zárva aludt. Aztán felnézett és mindent tudott. A leány két kezével a haját simította és egész testében reszketett.

- Nem lehetett tovább kitartani... és a hét végén már megyek.

Egészen elolvadva, halálos bánattal nézett a mozdulatlanul fekvő férfira és két szeméből, drága arcán két patak folyt végig. Nem szepegett, nem fuldokolt, egészen néma volt, már nem is reszketett, de úgy látszott, hogy egész földöntúli lénye menthetetlenül felolvad könnyeiben.

Bal kezével, amely szabad volt, Arató Ádám megfogta Enetzky Ida egyik kezét, ajkához vonta és hosszan csókolta a tenyerét.

- Annyiszor temettem bele a fejemet, hogy nem is tenyér ez már, hanem temető.

A férfi sokáig nem tudott szólni; jó idő múlva mondta csak:

- Férjhez megy?

Hangja mély volt, teli és fényes. Ida válaszolt.

- Sok mindent akarok mondani. Jöjjön át a másik szobába Ádám.

A férfi hirtelen mozdulatot tett, mintha fel akarna kelni. De a gyerek - aki még mindig alvást színlelt -, mintha álmában tenné, görcsösen belekapaszkodott apja karjába. Az apa ránézett.

- A fiam... erősen fogja a karom, a fiam; felébredne.

Ennél a szónál: fiam, zengett a hangja. Valahogy annyira teljes volt ez a hang, hogy úgy érzett belőle, mintha az egész ház fehér márványból lenne, igazi aranyozással. Mindent legyőző, mindennél távolabb sugárzó, mindennél dallamosabb és büszkébb volt ez a hang... ezt most tudta Arató Pál. De miért nem eresztette el akkor az apja karját, miért nem fordult meg, hogy felkelhessen az apja?

Talán fáradt vérének tragikuma volt ez? Későbbi élete számos hajótörésének, bús küzdelmének oka? A cselekvéstől való iszonyodás, az aktivitás gyűlölete, amiért későbbi útjaiban annyiszor betörték a fejét...

Ezt ki tudná? Annyi bizonyos, hogy nem eresztette el az apja karját. Arató Ádám és Enetzky Ida még egyszer erősen megcsókolta egymást. Aztán a leány elment; a férfi az ágyban most már szívtépően sírt. És mivel jött a hajnal, a hold elvonult és sötétebb lett a szobában.