Nyugat · / · 1908 · / · 1908. 10. szám

LENGYEL GÉZA: GRAFIKA

A halvány vonalak, egyszínű foltok művészetét nem is élvezi igazán, aki valami elfogultsággal nem áll előtte. Elfogultsággal, előlegezett szeretettel és jól-rosszul titkolt ellenszenvvel a nagyművészet, az olajfestmény iránt. Századok óta az olaj és a vászon a közvetítője a legjobb festői törekvéseknek. Mennyi ellentét, mennyi gonosz inkompatibilitás a szárnyaló ötletek és a zsíros, tapadó, rosszindulatú anyag között. Milyen megbízhatatlan raktára ez a reápazarolt kincseknek. Az arany, amikor ezer évig hever a vasajtók mögött, valami tompa, megbabonázó fényt kap; a csipke elefántcsonttá nemesül, a régi tölgyfa mélységes sötét tónust szerez: minden nemes anyagot még vonzóbbá, még bájosabbá tesz az idő, a patina. De Leonardo da Vinci olajjal falra festett utolsó vacsorája tönkrement, a legszebb vásznak kontár restaurátorokra szorulnak, színeiket megbontja a levegő, legszebb vonalaikat pókhálós repedések teszik tönkre, repedezik, pattog, zsugorodik a becstelen olajmassza: gyűlöletes anyag.

Elfogultság biz ez, de hogyan magyarázzam elfogultság nélkül, hogy az a kis fehér lap, amelyre finom réztáblával nyomtattak kusza vonalakat, hozzám közelebb áll, nekem többet mond, mint a teljes fegyverzettel megszerkesztett nagy kép? A grafikusok és a grafika méltányolói szerény mentegetőzéssel szokták kezdeni: ez is művészet; ez is hordozhat kvalitásokat; ez is érdemes a szeretetre. Valamint, hogy a zsidó is ember.

Nem, nem: nyilván a zsidón kívül is vannak emberek, a litografált, edzett, nyomtatott tónuson túl is megnézni való, de ez a fajta, ez a papirosra írt műfaj, az intim falak és a kedves albumok lakói, ez már maga teljes fegyverzetű hadserege az ábrázoló művészetnek, befejezett, egész világ.

*

A Nemzeti Szalon grafikus kiállítását ezzel a kis megbocsátható egyoldalúsággal kellene nézni, ha nem tiltakoznék ellene maga a rendezőség, amely persze, hogy közéjük vegyít egy csomó olajképet is, mert hátha tárlatnak sem fogadja máskülönben a nagyigényű publikum. Tavaszi és grafikai kiállítás: ez a hivatalos címe. A tavaszi képek azonban számban és értékben egyformán kicsik, ellenben a grafika bámulatosan terjedelmes skálájú, sokoldalú, finoman érző művészvilág bemutatkozása.

Bámulatos és furcsa ez a gazdagság. Nagy szegénység a visszája. Nyilvánvaló, hogy a Szalon ismeri a maga népét, tudja, mit követel, mit vár, tudja, hogy vastag rámák és nagy méretek híján az ajkát biggyeszti és a grafikát csak éppen annyira veszi be, mint a nemzeti kaszinó a zsidót. Közönség tehát nincs, megbecsülés nincs, biztatás nincs és mégis, mégis csak odahajol ez a sereg a rézlap, a litografáló kő, a papiros fölé és osztja a kincseket, mintha döngetnék értük az ajtót.

Nem döngetik. Ki hajlandó kész képszámba venni Vadász Miklós ceruzarajzát; belenyugodni, hogy a Vacsora után szürke vonalai - színesek, mozgalmasak, beszédesek? - Pompás terem, hatalmas asztalok, amelyek két órával előbb teljes díszben ragyogtak. Most összekeveredik rajtuk a szétdobott edény, a maradék pezsgő gőze, a nagy ebéd utáni pára, a jóllakás lankadtsága. Ha van valami hibája, hát a túlságos befejezettség, a mindent elmondás, a halvány vonalai ellenére is teljes képszerűség ez a hiba.

Arról, hogy a kiállítás legjobb darabja volna, szó sincs. De egyike a legjellemzőbbnek. Képviselője annak a fajtának, amely a művész kéznyomával - nem sokszorosítás útján - teljes, kerek művet ad. Másfajta a hirtelen született, készülő művek előhírnöke gyanánt szolgáló vázlatok csoportja, más a szintén egész, szintén befejezett, de megismételhető, reprodukálható műveké. Talán ez az igazi.

A vázlatok között vannak - nagyon érdekes szélhámosság ez - amolyan művázlatok. Rajzok, amik gondos, sőt kínos megfontolás után készültek, imitálják a friss megtalálást, művileg idézik elő a zsenialitást. Csalnak, akár Budapest üres gipszből készült márványpalotái. Csúf szélhámosság, de vele szemben annyi a tündöklő márvány.

Itt csak Csók István Évája. Szénrajz, egy parasztleányról. Vázlatnak indult. De a formás, egészséges alakon, a kerek szoknyatömegen egyre több színt, vonalat, foltot látott meg, frissen biztosan vetette papírra mindet és most befejezett valami, életet lehelő, színeket szuggeráló. Van egy festőnk, aki évtizedek óta festi ezt a típust, jobban mondva modellül használja. De soha nem látott lélektelen modelljein annyi bájt, annyi szépséget, mint amennyit Csók ezen a szénrajzon ki tud befejezni. Ugyanez a művész az akvarelljeivel szerez még meglepetést. Egy tarka, világító, első ecsetvonásra festett csendélete, egy Tolna megyei leánya, az Éva motívuma, színekben fürdő, napsugaras kép.

Ez persze nem tipikus grafika, de hát a művészet nem tűr szigorú osztályozást, paragrafusokba szedést. A rajz-, a ceruza- és szénvázlat, a vízfestés, a pasztell, szóval a könnyen kezelhető, a friss technikájú kifejezésmódokkal megrögzített tanulmányokból nőnek ki a sokszorosított motívumok. A művész meglátja, megtalálja, gyorsan papírra veti a foltokat, aztán következik a rendbeszedés, a fametszet, a rézkarc, a litográfia, a linóleum-metszet.

Ez a linóleum új, hogy úgy mondjuk, divatos technika. Könnyen kezelhető, engedelmes anyag, megjelenésében pedig olyan, mint a fametszet. Nem fametszet-hamisítás, hanem becsületes és értékes társa, testvére ennek az ősi nyomtató módnak. Az újabb grafikus tárlatokon egyre sűrűbben tűnik fel. A minősége persze attól függ, hogy kinek a kezébe kerül. Erdőssy Béla Havas út című lapján a festmény teljességével fejezi ki a téli hangulatot. Nagy távlat, széles hómező, erőteljes, dekoráló fák; kész kép amellett, hogy minden foltja megfelel az anyagnak, a nyomtató eljárásnak. Kozma Lajos is tökéletesen bánik ezzel a hangszerrel. Legjobb talán a kőrösfői temploma az ő kedves fejfáival, erős vonalakkal, finom kék tónusú éggel.

Hogy hogyan megy át a rajz, a közvetlen tanulmány a nyomtató anyagra, azt Vészi Margit dolgai magyarázzák pompásan. Előbb néhány rajz: Párizsi kabaré, ceruzavázlatok, egy-egy szín, piros ajak, sárga ruhadarab jelzésével. Csupa kegyetlenül megfigyelt, irgalom nélkül élezett, ha úgy tetszik, karikírozott alak. A litográfiáin még szertelenebb a jellemzőnek, többnyire a jellemző félszegségnek ez a kiemelése és az egyéni, túlhevített alkotásoknak itt kipattan az a hibájuk, hogy még az anyaghoz, a több nyugalmat, mérsékletet, lehiggadást követelő anyaghoz sem akarnak simulni. Az emberről, a szent művészetről szabad olyan mindent kicsúfoló, eltorzító pamfletet írni, amilyen az Atelier "La palette" pompás középső csoportja, hanem a kő, a litografáló kő már nyersnek találja a színekben erős nyári délutánt és nem adja vissza kellőképpen a párizsi bál mondanivalóját.

A rézkarc, ez az örökéletű finom holmi kissé ritkás. Nagyon elzárkózottak a szépségei, csak sok vesződség után férni hozzájuk: ez magyarázza ritkaságát. Régi, nemes művelője, Rauscher Lajos hozott egy szép kollekciót, Lévy Róbert egyebek közt egy forró levegőjű trebinjei képet, Baranski, Székely néhány társukkal vájják, edzik még a rézlapot több-kevesebb sikerrel. A fametszetek közt Conrad Gyula az úr, noha nem hozta el legkifejezőbb dolgait.

*

Minden kissé rendszertelenül, kicsit zavarosan van szétszórva a falakra. A legszebb darabok mellett is vakon halad el a sétáló, holott kiemelni, körülrámázni, talán kikiáltani kellene az olyan holmit, amilyen például Boemm Ritta pontozott technikájú, ragyogó színű akvarellje. Már jobban érvényesülnek Simai rajzai, kerek, befejezett képek, amikből a szobrász, a plasztikus beszél. Somló Lili pasztellje a színfolt és a fényrezgés éles szemű megfigyelőjére vall, Aiglon rajzaiban van originalitás és van affektáció, Remsey Jenő finom dekoratív vonalaiban a szimbólum is érdekes, Bér Dezső népszerű karikatúráin kívül erőteljes színes rajzot is hozott - és vannak persze sokan, akik bár ne hoztak volna semmit. Róluk azonban ne essen szó.

Meg kell nézni Frecskay pasztelljeit, Kaza György színes fametszetét, Székely Andor frissen színezett tollrajzait. Hát a Fényes Adolf pasztelljei? Ezek is olyan szerényen húzódnak meg valamelyik zugban, mintha nem is a leggyönyörűbb, legkészebb darabok volnának. Egész képtár ereje, színe két kis lapon. Tökéletesen csengő akkord, úgy fokozzák, növesztik egymást a színek, mint a jó zenekar instrumentumai.

*

A grafikát kiegészítő, hogy ne mondjuk rontó képekről talán hallgassunk ezúttal. Eljöttek a közönség kedvéért, noha nagyrészt otthon maradhattak volna. Nyilván szükség volt rájuk. Mert az intim, meleg, kicsi és olcsó rajzféléken olyan ritkaságszámba megy a megvételt jelző lapocska, mintha csupa gőgös és tudatlan milliomos élne itt, olyan, aki ár szerint méri az értéket. Ebben a nagy és szűkösen polgári városban, a polgári szobába szánt lap nem kell, itt alig van szeme az aranyráma híján létező képek számára másnak, mint a "Művészet" szerkesztőjének, aki egy csomót összevásárolt belőlük reprodukálás céljaira. Ez a sok érték, ez a sok talentum árva és meg nem értett. Milyen megható, hogy mégis ebben a fagyasztó hidegben is él, kering a vére, a szeme lát és a keze lázasan szalad végig a fehér lapon. Nem kérdezvén, búsan, velünk a régi kérdést: kinek, miért?