Nyugat · / · 1908 · / · 1908. 9. szám · / · FIGYELŐ

LENGYEL GÉZA: Goya

Francisco Goya tündöklő rézkarc-sorozatához, a Caprichos-hoz címlapnak készült ez a rajz: egy férfi, asztalra hajolva, arcát kezeibe temetve álmodik és feje körül az éjjel, az álomvilág szárnyasai, baglyok, denevérek, kimeresztett, sötétbe látó szemű szörnyek röpködnek. A művész megértéséhez nincs szükség tudósan botor, erőszakolt magyarázatokra, esetlenek és visszások is többnyire ezek az idegen lélekből való kommentárok, de Goya maga jegyezte fel a szemlélő számára a maga vonal-nyelvén, hogy amit a rézlapok tömegébe vésett, mindaz egy álomvilág. Alapja az eleven valóság, megnövesztve, eltorzítva, félelmessé dagasztva az álom szabad fantáziájától. Az az ember, aki karjaiba temetkezve álmodik, nagyon sokat élt, nagyon sok mindent nézett meg olyan homályt körösztül fúró denevér-szemekkel. Ezért tarkák, izgalmasak, forrók, nyugtalanok az álmai. Mint az élete.

Álomvilág: nem kell töprengeni, nem kell okoskodni, történet-könyveket bújni a lapjai előtt. Mindez csak annyit ér, amennyit az álomfejtés. És a valósághoz, a korhoz csak annyi közük van e lapok úgynevezett eszmei tartalmának, mint a napi eseményeknek az álmokhoz, amikről sohase lehet megállapítani, mikor másolják csodálatos hűséggel az átélt izgalmakat, mikor csapnak át a szertelen fantázia, a képtelenségek, a rémek, a szörnyek birodalmába. Igaz, minden költő álomvilágban jár. De nem mind vallja be. És vannak enyhe, szelíd, vannak csendes, sivár, nyárspolgárian unalmas álmok. Goya a legizgalmasabban csapongó álmodók közül való.

A Szépművészeti Múzeum rejtett kincsei közé tartozik a rézkarcoló, litografáló Goya csaknem teljes gyűjteménye. Ez a múzeum még Esterházy-képtár korában szerezte meg Goya három olajképét, abban az elmúlt időben, amikor kevesen figyeltek a tizennyolcadik század termékeny spanyol festőjére, egyikére ama legelsőknek, akik nem túlságosan tisztelték a testarányokról, a színelosztásról szóló szabályokat, de meg tudták örökíteni a leghevesebb akciót, a legillanóbb fényt, egyetlen pillanat adta minden hatást. Ahogyan később az utódok nevezték: a színek és formák friss impresszióját. Ilyen ősiség révén lett halála után száz esztendővel divatossá Goya. Nem megbélyegző értelmű ez a divatosság, hiszen csaknem egyértelmű a természetes ízlésváltozással. A divat fogalma a stílushoz csupán azt a kis túlzást foglalja, amely természetes, amikor nem csupán közvetlen szükséglet, hanem fejlett irodalom, újság, a vele járó - egészen impresszionista fajtájú - torzítás, nagyítás alakítja az idők ízlését. A festők minden agitáció nélkül is siettek műtermükből a szabad ég alá, nekik nem kellett előd, ők tiltakoznak a legszembeötlőbb rokonság ellen is, de az irodalom felfedezte az összecsengő akkordot, az életében nagyrabecsült, de hamar elfelejtett spanyol friss, forrongó, meglepetésekben gazdag, fényt és levegőt lehelő képeit. Felfedezte a Goya-rézkarcok izgalmakkal teli világát és ma, amikor a l'art pour l'art elvét újra ráncigálják a trónjáról, fanatikusabban esküszik reá, mint valaha. Amilyen közel állanak ugyanis ezek a rajzok a mi pillanatképeket és túlzásokat kereső szemünkhöz, amilyen becsesek szóval a festői tulajdonságaik, annyira alkalmasak arra, hogy a mögöttük rejlő gondolatra, a tendenciára, ama bizonyos álomra figyelmeztessenek. Keresik mögöttük a való hátteret. Keresik a rejtett célzásokat, keresik még a morált is, amelynek érdekében rajzolt állítólag olyan maró karikatúrákat Goya. Ez a forróvérű spanyol azonban, szerelmi kalandjaival, zaklatott életével sehogysem tetszik moralistának. Ha volt morálja, ma mások az erkölcsök. A szociális hegy, ha létezett, eltompult és a döfés nem fáj senkinek. Mégis, mégis csak olyan dúsak a lapok, csak olyan bizarrak a Caprichos rajz-szikrái, olyan elevenek az indulatok, olyan mélyek az árnyak a Los Desastres de la Guerra halálsorozatában, olyan szívszorongatóak a Suenos misztikus rémei.

Az indulatokat, igaz, felzaklatja ez az ember és a szívekbe belémarkol. De nem az úgynevezett tartalommal. Állatfejű szörnyeket rajzol a gyermek is és nincs fantázia híján az a derék piktor sem, aki Petőfit a csatatéren önvérével íratja, hogy ne mondjuk költeti. A fantázia és az érzés ilyetén megnyilvánulása mosolyra késztet. A festői megdöbbenésnek, a kép útján való léleksebzésnek az az alapja, hogy a borzalmak való képét borzasztó élesen lássa a művész. Olyan, mint a bagolyszemű Goya. A véres valóság, a kissé kompromittált puszta realizmus, ez a veleje Goya minden rézkarcának. Ott van nyersen, brutálisan és nem is túlságosan érdekesen a bikaviadal-sorozatban, de ott van a legfantasztikusabb szörnyek között is. Megtorzul, megdagad, elváltozik, de meg nem semmisül. Bizonyos fajtája ez a véres karikatúrának. A Caprichos, az ötletek híres lapjain még enyhe is itt-ott, még szelíd, bájos, vagy vidám. De jönnek a háború borzalmai, csupa gyilkos valóság, ki-kicsapó túlzásokkal, alakok, arcok, izmok, amiket egyetlen indulat mozgat, a brutális vérszomjúság és a hősi álarc nélkül való állati halál-remegés. Mindez szánalmas nyafogás volna, ha a vonalakat nem vezetné tökéletes biztosságú kéz, nem irányítaná csalhatatlan megfigyelése a fontos részleteknek, elhagyása, elnagyolása, akár elrontása is a mellékes formáknak.

A képekből nem tudni, a háború ellen beszélt-e általában Goya, vagy csak az háborította fel, hogy Napóleon katonái gyilkolták a spanyolokat - holott megfordítva is történhetett volna. Csupán az bizonyos, hogy az utcai harc, a szuronyos gyilkosság, a félelemben és fájdalomban vonagló test, a haláltól merev forma, a rohanó, menekülő tömeg, mind ott forrong, él, tülekedik, nyugszik a lapjain. Való, hogy amilyen hevesek és forróak, amilyen rémítő igazságúak, agitációs szónoklatokkal vetekszenek. És való, hogy a festő, a rokonlélek, az impressziók kutatója megáll előttük és címről, eszméről, vérről megfeledkezve bámulja a mozdulatok elevenségét, a fény játékait, a mély árnyakat, a grafikában is felcsillanó színeket, a hatások fölött való szuverén-uralkodást. A Suenos sorozat a legnyugtalanabb álmok szülötte, csupa misztikus, rémítőkép csupa megdöbbentő szörnyalak, de egyúttal a legbiztosabb forma és mozdulat-ábrázolás gyűjteménye. A nem szigorúan festő-szem akár rokonságot állapíthat meg a fantáziának e formákban való bujálkodása és a ma költőinek forró, véres sorai közt.

Szinte bámulni kell, hogy a szertelenség, a túláradó erő ilyen megtestesítője hivatalos védőszárnyak alatt kerülhet nálunk a közönség elé. Igaz, hogy Goya száz éve halott és a holtaknak szabad babért kapniuk olyan dicső bűnökért, amik miatt az eleveneket kilöki a Műcsarnok és megbélyegzi az akadémia. A mai Magyarországban Goya okvetlenül átok alatt, kitagadva nyögne. Szerencsére halott. Ennek következtében rézkarcainak gyönyörű, csaknem csorbátlan gyűjteményével rendelkezik a Szépművészeti Múzeum. A rézkarcok a nemrég megnyílt kiállításon világos, élvezetes rendben sorakoznak. Térey Gábor kitűnő katalógusa kalauzolja a nézőt a rézbevésett forma-álmok és álom-formák buja birodalmában.