Nyugat · / · 1908 · / · 1908. 9. szám

BALÁZS BÉLA: DIALÓGUS A NÉMET ROMANTIKÁRÓL

Mottó:
Vagy bolondok vagyunk s elveszünk egy szálig
Vagy ez a mi hitünk valósággá válik.
Ady Endre

(Kis hónapos szoba. Az íróasztalon ernyős petróleumlámpa ég. B. B. 23 éves, nyugtalan; a kályhának vetve a hátát, szenvedélyesen beszél. A. A. öregebb, csendesen beszél és türelmes. A pamlagon hever pipázva és szkeptikus mosolygás mögé rejti komolyságát és érdeklődését. A dohányfüst hosszú sávokban megállt a barnavörös levegőben és olyan, mintha erős ecsetvonások látszanának a ködlőszínű komoly képen.)

A. A.: Ami pedig az eljövendő nagy magyar drámát illeti... Hiszen "vagy bolondok vagyunk..." Én azt hiszem bolondok vagyunk. Ne mérgelődj! Magunkra magyarokra akár ne is gondoljak, egészen általában véve is van egy lehetetlenség abban, amit a minap a drámáról beszéltél.

B. B.: De hiszen az egészet képzeletjátéknak mondtad. Mit hozakodsz megint elő vele?

A. A. (mosolyog): No azért csak beszéljünk még egy kicsit róla. Hanem majd én elmondom, hogyan értettem. Hát. A drámának pszichológiai forrása: az embereknek eszmékben való közösülése, eszmékben való egyetélése, elvonatkozván minden anyagi érdektől. A dráma hát az emberiség kultúrájának azok közé a jelenségei közé tartozik, ahova a vallás. És ha irodalomtörténetekben meg esztétikákban beszélünk róla, akkor olyan joggal mítoszokról, vallásokról, babonákról meg állameszmékről is beszélhetnénk bennük. Az antik drámának is, meg a modernnek is vallásos szertartásokban van az eredete.

B. B.: Csapj fel akármilyen etnográfiát, ahol csak valami vad népeknél nyomait találod szimbolikus táncokban a drámának, mindenütt népünnep és vallásos szertartás! Mifajta eszmében egyesülhetnek emberek minden érdektől elfordulva? Hiszen minden ember magányosan megtakaríthatja azt a bizonyos "erőfölösleget" a fajfenntartás munkájában, amivel körülnézhet és minden magános százféleképpen érezheti magát szemben emberekben, dolgokban a világgal! De a szövetségei az embereknek mind anyagi érdekekért keletkeznek, hiszen a lelkeink száz mérföldre vannak egymástól. Száz mérföldre és mégis! Az emberiség lélektörténetének legszentebb egyetlen tüneménye, hogy egyesülhetünk eszmében. De a dolog természete szerint csak egyről lehet szó. Mindegyikünk magányosan körülnézvén, hajón érzi magát, utazónak időben-térben, parttalan tengeren. De ha egymásra nézünk szent megdöbbenéssel, mondván, egy nagy hajó utasai vagyunk, akkor ott csak erről, a közös nagy hajóról lehet szó. Ez vallás, vallás. Ez az egyetlen látható transzcendens esemény!

A. A.: Mégis egyes emberek írják a drámákat.

B. B.: Semmi sem születik több ember agyában egyszerre! Vallások se, állameszmék se! A lényeges az, hogy több ember együtt tud benne élni. Csak a témáknak és motívumoknak egy folytonossága hiányzik ma a drámában (nem mindig hiányzott!), amit a mélyében hord, világnézet és világérzés, az épp olyan ősrégi fejlődés eredménye, épp úgy a miliőből nőtt ki, mint a vallás. Ha végig futsz az emberiség történetén, egy pillantással nagy kultúrák helyén, mint óriás jelzőpiramisok állnak a nagy drámák. Minden nagy kultúrának kritériuma, végeredménye és koronája. Utána hanyatlás jött, mert nincsen nagyobb kifejeződéslehetőség. És hogy mégis dögrovásra juthatott, annak az az oka, hogy nem él az emberekben mindennek a tudata. Mint ahogy nem tud a vallásról a babonaságokat mesélő cigányasszony!

A. A.: Jól van no. A fontos ebben az, hogy olyan lehetőségei vannak a drámának, mint a vallásnak, hogy elgondolható.

B. B.: Hogy lesz!

A. A. (mosolyog): Hogy elgondolható olyan kultúra, melyben akkora a művészi életöntudat, hogy az egyetlen Élet-istent ábrázolván drámákban, azok akik írják, játsszák és nézik: próféták, papok és hitközség áhítatával egyesülnek. Vagyis, hogy megint tudatosan vallásos ceremónia lesz. Igaz-e, így gondoltad? Hanem itt valami hiba van. Mert ilyen formán a nagy dráma feltétele olyan kultúra volna, melynek a társadalma vallásos életáhítattal, egységes, mély és mindig eleven világnézettel teljes. Ne firtassuk, hogyan volt az indusoknál, görögöknél, spanyoloknál, angoloknál stb. De el bírod te képzelni, hogy ma vagy holnap egy filozófia - (hagyjuk a "vallás" szót. Hiszen itt egyet jelent, de a "filozófiá"-val pozitívabb képek asszociálódnak, pl. az egyetemi tanár, aki hirdeti) - szóval, hogy egy filozófia annyira elterjedjen és oly mély gyökereket verjen a társadalomban, hogy gondolatot és cselekvést irányító termékeny világnézetté váljon. Értsd meg jól. A nagy vallásalapítók nem vitatkoztak, hanem csodákat műveltek. Tudsz te példát rá, hogy tisztán intellektuális úton terjedt eszmék beszivárogtak a tudat alá, az ösztönbe, a vérbe, a lélek termőföldébe? Hogy száz helyen és száz formában, mégis mint egységes flóra nőjenek ki? Tudsz példát rá?

B. B.: Tudok. A német romantika.

A. A.: A német romantika?

B. B.: Nagy drámát nem teremtett, de teremtett egy teóriát és annak ugyanott a forrása. És éppen az ösztönükbe és vérükbe szívódott világnézetük és mindig eleven intellektuális lelkiismeretük teremtette mindazokat a problémákat, amiken még ma is élősködünk. Valami kultúra annál nagyobb, minél több a problémája. Látod-e a drámának és problémának összetartozását?

A. A.: Hát majd beszélünk azokról a problémákról. De lassabban kicsikét.

Szóval a XIX. század első felebeli német romantikus társadalomnak volt irányító, termékeny világnézete? Tudom, hogy még a dühös Schopenhauer is elismerte, hogy soha kor érettebb a filozófiára nem volt, azt is tudom, hogy soha poéták annyit nem filozofáltak, filozófusok nem költöttek, mint akkor Németországban, azt is tudom, hogy általában divatja volt a bölcselkedésnek... Dehát éppen azért, ahol annyi iskola volt és annyi vitatkozás, ott mindeneket átható egységes világnézet...

B. B.: Az idealista monizmus volt.

A. A.: Hm. Az igaz, hogy a romantikus filozófusok, Fichte, Schelling, Hegel, Schopenhauer stb. mindmáig idealista monisták...

B. B.: Nemcsak. Hanem panteisták! Értem alatta, hogy a minden egy monast a környékező életben közvetlenül tudták látni és érezni. Bizonyíték rá a művészetfilozófiájuk, hogy az egyszerűen életet ábrázoló művészetben a "filozófia organon"-ját tekintették. Már Fichte megmondta: "Die Kunst macht den transcendentalen Gesichtspunkt zum gemeinen". És ez a panteisztikus érzés szivárgott bele az öntudat alá, a lélek termőföldébe, ez volt a világérzése a német romantikának!

A. A.: Vagyis az a sokféle keresztül-kasul szellemi áramlat, azok az egymásba botló ellentétes szélsőségek egy egységes világnézetből volnának megmagyarázhatók?

B. B.: A panteizmusból...

A. A.: No, ezt már csak úgy játékból is érdemes volna kisütni. Ne mérgelődj.

B. B.: Azok az egymásba botló ellentétes szélsőségek, melyeknek óriás őstípusai mint szimbolikus jelek a kapu felett állanak a német XIX. század bejáratánál. Kettő közülük francia.

A. A.: Majd minden nagy német mozgalom Franciaországban kezdődött a zenén kívül. Még a filozófiájuk is Descarte-tal.

B. B.: A nagy francia forradalom és Napóleon állanak a német XIX. század bejáratánál a legszélső ellentétek, a minden és az egy. És Goethe áll ott a legarisztokratikusabb, a legöntudatosabban kifejlett óriás egyéniség, aki a legnagyobb spinozista: az én és az egész hirdetője egy személyben. És ezek az ellentétes szélsőségek vonulnak végig az egész német romantikán.

A. A.: Azt akarod ezzel mondani, hogy valamennyi szellemi áramlatát az egy individualizmus problémájára lehet visszavezetni?

B. B.: Azt. Egy társadalom problémái akármilyen mély világnézetből fakadnak is, csak etikaiak lehetnek. A metafizikai értékekhez csak személyes viszonya van az embernek. És egy panteista kultúra társadalmának alapproblémája: milyen viszonyban vagyok én, az Én, az egésszel, az ősmindeggyel, ha ugyanegy vagyok vele.

A. A.: Tudod mit? Beszéljünk magukról a dolgokról. Ott jobban eligazodik az én paraszteszem. Igaz-e, az ő egész elméleti individualizmusuk Fichtével, az első filozófusukkal kezdődik. Kidobta a világból Kant magánvalóját, mondván: nincsen tőlem független tétel. Nincsen más, mint az én tudatom és annak képzetei és érzései.

B. B.: Más szóval: csak Én vagyok. Minden egy és az az egy én vagyok. Hát ez nem panteizmus? És azok a poéták: Tieck és Novalis és mind valahány nem úgy írnak, mintha Fichte Wissenschaftslehrejét tanulmányozták volna elébb. Hogy magyarázod te azt a misztikus, részeg mese- és álomirodalmat, egy vagy két évtizeddel a felvilágosodás kora után? Ha a világ csak a tudatomban létezik, akár egy vízió, egy álomkép, akkor mi különbség van közte és víziók, álomképek között. Egyik annyira, illetve oly kevéssé reális, mint a másik. Emlékszel még Tiecknek azokra a verseire a William Lovell-ben? Hiszen meg is mondja: "Die Wesen sind weil wir sie dachten - In früber Ferne liegt die Welt - Es fällt in ihre dunkeln Schatten - Ein Schimmer, den wir mit uns brachten - Wir sind das Schicksal, dass sie auferhält" - Meg aztán, hogy: "Die Tugend is nur weil ich selber bin - Was kümmern mich Gestalten, deren matten Lichtglanz ich selbst hervorgebracht?!...

Így írnak a poéták! Itt van az egyik véglet: a maga istenségétől mámoros szuverén Én - és a forrása panteisztikus világérzés. Hát a másik két terméke az első romantika irodalmának? A híres romantikus irónia (ez a legsajátságosabb), és a kritika (ez a legtökéletesebb)?! Hiszen ha jól tudom, Schlegel Frigyes meg Solger, a megteremtői még hivatkoznak is Fichtére: "Ami van, énem által van, ami pedig énem által van, azt én el is pusztíthatom." Hiszen ismered azokat a drámákat, melyeknek minden második felvonása a "kulisszák mögött" játszik, hogy elpusztítsa a maga teremtette illúziót. Miért? A játékban való fölényérzés kedvéért. Ami pedig a kritikát illeti, Madame Staël megmondta, hogy a Schlegel testvérek teremtették a modern kritikát. Hogyan? Úgy, hogy nem esztétikai kritériumokat kerestek Lessing módjára, hanem jellemeztek. A szuverén egyéniség költészetét hogy is lehetett volna más kritikával megközelíteni?... Ez mind, mindegy! Panteisztikusan vallásos kultusza az egyéniségnek. Például az ő eszeveszettségekre hajló zseniimádásuk! mennyivel mélyebb volt az a 40-es 50-es évek titánkodásánál. Az ő hitüket Schelling hirdette, mondván, hogy minden egy és az ember csak öntudata a természetnek. Az ember öntudata pedig a művészet. A zseniális művész hát az egy-isten legmagasabb inkarnációja. Vallásos kultusza az egyéniségnek. Nem tűnt még fel neked a történelem egy sajátságos konfidenciája, hogy annak a romantikus társadalomnak híres asszonyait csak a keresztnevükön ismeri és nevezi mindenki: Caroline-ről, Rahelről, Henriette-ről szoktak beszélni és írni. Ennél jellemzőbb emléke a személykultuszuknak nincs is.

A. A. (mosolyog): Nekem róluk az jut eszembe, amit elfelejtettél említeni, hogy az egyéniség szuverén jogát, a teljes kiélés elvet az erkölcsiségben is ugyan megvalósították - és nagyon tudhatták a Tieck versét: "Die Tugend ist nur weil ich selber bin." Azt hiszem, hogy Caroline Böhme-, Ritter-, Schlegel-, Schelling stb.-nek vagy tíz szeretőjét számlálta eddig össze az irodalomtörténet. De tekintve, hogy tőlük tanult, még mindig nem áll arányban az ő csodálatos nagy tudása ezzel a kis számmal.

B. B.: Bizonyos az, hogy a világ legmonumentálisabb, szigorú mély filozófia történetében a Fischer Kunóéban egy könyvnyi nagy fejezetnek az a címe: Caroline. Csak így kedvesen, szimplán: Caroline. És szól egy asszonyról, aki soha egy könyvet sem írt, akinek a puszta személye olyan hatással volt, hogy helyet kapott a nyugat-európai gondolatkolosszusok sorában Leibnitz, Kant, Schelling, Hegel, Schopenhauer között, a halhatatlanságban. Mintha egy óriási egyiptomi sziklatemplom mogorva bazalt bálványai között csipkesuhogás és ibolyaillat csapná meg az embert. Ez a személyiség legnagyobb diadala.

A. A.: Hiszen ha az individualizmus problémája csak ebben az egy formájában létezett volna! De ezekkel a szellemi irányokkal homlokegyenest ellenkezők is ugyanannyian voltak, ha nem többen. Hiszen azt beszélem, hogy épp egység nincsen. Gondolj például a vallás problémájára. Igaz, hogy az első romantikának Schleiermacher volt a papja, aki Kanttal és Schillerrel száll szembe, hogy az egyéniség jogát védje az erkölcsiségben.

B. B.: És gondolj a könyve címére! "Monologok"-at írt!

A. A.: Az is igaz, hogy az érzésvallást prédikálta, mely úgymond a szubjektív énnek inspirált Istennelteltsége, a mindenség megsejtése. Mindenkinek saját vallása van. És Schelling és Schlegel Frigyes az új természetfilozófiához új mitológiát követelnek. És Novalis a nagy misztikusuk. De hiszen mindez magában hordja már a legelső időben is a legszélső ellentétét. Ugyanaz a Schleiermacher Spinoza-ért rajong, a legnagyobb antiindividualistáért. Aztán Kanttal szemben determinista lett és megmondja híres definícióját: "Religion ist das Gefühl schlechtsinniger Abhängigkeit". Ugyanaz a büszke, egyéniséghirdető Schleiermacher. És ugyanannak a többinek a szabad, személyes érzésvallásából a legfanatikusabb dogmatikus katolicizmus lesz, fegyverhordozója a híres romantikus reakciónak. És mindnyájan ők a szenvedélyes prédikátorai az isteni egyéniségnek, akik ifjú korukban mint tübingai diákok a forradalom szabadságfája körül táncoltak, végül megtérnek ország-világ előtt meakulpázva, klastromi regényeket és katolikus vallásfilozófiát írva. Még a nagy Schelling is! Hiszen van egynéhány köztük, aki négyszer változtatott vallást.

B. B.: Ez csak azt jelenti, hogy nem volt közömbös nekik a kérdés. Lelkiismeretük komolyságára vall és arra, hogy milyen mélyen járták át meg át azt a társadalmi eszmék.

A. A.: Hiszen ezt nem tagadtam. Csak azt, hogy egységes világnézet volna az alapja ezeknek a szélső ellentéteknek.

B. B.: Pedig hát egyformán panteizmus mind a két véglet. Panteizmus az ő katolikusságuk is. Éppen azért, mert panteisták voltak, az individualizmus problémájának csak ez a két szélső megoldása volt lehetséges számukra. Az Én vagy minden, vagy semmi. Ha a Minden egy is velem egy, akkor a hozzá való viszonyom csak kétféle lehet: vagy minden ÉN vagyok, vagy én Minden vagyok.

A. A.: Nem értem.

B. B.: Tudom.

A. A. (mosolyog).

B. B.: Hiszen mondok én neked még egynéhány ilyen egymást kizáró ellentétet, mely egyszerre és karöltve támadt a romantikus eszmeáramlatok között. Ott az állameszméjük! Antihistorikus rombolók a forradalom hívei voltak eleinte mindnyájan. És lám, szent organizmusnak (nem mechanizmusnak) mondják később az államot és "Makroanthropos"-nak nevezi Novalis. Az egyén az egésznek csak egy érverése. Jönnek a nagy antiindividualisták: Hegel és Müller Ádám. Az én vagy minden, vagy semmi, nincsen átmenet. A német XIX. század minden szellemi áramlata ennek a problémának egyik megoldása. Hegel uralkodik még és tanítványai Marx és Lasalle és Engels megírják a szocializmus bibliáit. Feltámadnak az államszocializmus, a kommunizmus, a Falanszter-elmélet, a legkegyetlenebbül antiindividualisztikus áramlatok. És ugyanakkor 1845-ben jelenik meg Stirner könyve "Der Einzige uns sein Eigentum." Ugyanakkor hangzik fel az egyetlen Én feltétlen jogának ez az anarchista prédikációja. Apropos anarchizmus! Hiszen még ma is sokan a szocializmus egy fajtájának tekintik ezt a legegyenesebb ellentétét. (Csak 1872-ben zárták ki a szocializmus nemzetközi szövetségéből.) És te is A., nem tudom tudnál-e felelni rá, ha nagyon megkérdeznélek, mi is a szocializmus alapeszméje: valamennyi individuumot felszabadítani, vagy valamennyit megkötni? Az Én vagy az Egész?! Minden panteisztikus világnézetből fakadó eszmének egyik vagy másik formát kell öltenie. Nincsen átmenet és nincsen középút. Aki nem tér ki a kérdés elől, egyik vagy másik szélsőségbe kell essen. Márpedig az a társadalom nem tért ki előle, mert a vérébe szívódott és mindig eleven volt a világnézete.

Hiszen ezeknek az egymagból nőtt ellentéteknek az összeütközése a német romantika tragédiája. Minden nagy kultúra tragikus. Nem emlékszel Hölderlin Empedoklész tragédiájára? Abban tudatossá lesz az egész processzus. "Zug Magd ist mir die herrenbedürftige Natur geworden". Így kezdi a büszke Empedoklész. "Und hat sie Ehre noch, so ist's von mir." (Emlékszel Tiedkre?) Was wäre denn der Himmel und das Meer und was vor Augen der Menschen alles liegt, gäb ich ihm Ton und Sprache nicht?!" De Empedoklész elbukik és haldokolva kiáltja az embereknek: "Oh gebt euch der Natur eh' sie euch nimmt". Hölderlin Empedoklésze a német romantika tragédiája.

De ezek az ellentétek egy magból nőttek (azért tragédia): a monizmusból. Az egység után való vágy hajtotta azokat az embereket szélsőségből szélsőségbe. Schlegel Frigyes még a világforradalomról álmodik, mikor legjobb barátja Novalis a világegyházért rajong. Mélységes panteizmus volt az ő hitük a katolicizmus divatja dacára. Monisták voltak csakúgy, mint a késői romantika materialistái. Ha pedig a világ egy egyetlen szubsztancia és az Én nem külön való tőle, akkor csak két lehetőség van, vagy minden Én vagyok, vagy én Minden vagyok. Ne mosolyogj! Értsd meg végre, hogy ez nem szójáték. Ha az egész, velem együtt, egy szubsztancia, akkor az a kérdés, hol a centrum: bennem-e, vagy kívülem? Akkor az a kérdés, hogy minden Én vagyok-e, hogy az egész világ csak az én tudatom képzete-e, lelkem effulgurációja-e. Ha bennem van a centrum, minden csak Én vagyok és rajtam kívül semmi valóság nincsen - ez a szélső individualizmus. De ha rajtam kívül van a centrum, ha én csak a Minden vagyok, külön valóság nélkül, az ősmindenegyen felcsillanó pillanatnyi színjáték csupán, és a személyes öntudatom csak optikai csalódás?!... Ez a szélső antiindividualizmus.

Hogy pedig ezek nemcsak körmönfont szobaspekulációk, hogy ezen a kétféle megoldáson múlott a német nagy romantikus kultúra minden problémája, életformája, azt az előbb segítetted nekem megmutatni. Persze, hogy nem tudatos fogalmi megoldás volt az, hanem egy mély ösztönné vált világérzés megnyilatkozása. Láttad a költészetükben, vallásukban, politikájukban, láttad a moralitásukban, a társas életük stílusában, láthatod mindenütt, ha figyeled. A német romantika egy panteisztikus mély világérzés kultúrája volt.

A. A.: No, hagyjuk ezt egyelőre.

B. B.: Majd egy hét múlva, ha mindezeket már rég elfelejtettem, elő fogsz hozakodni a hibákkal, amiket találtál?

A. A. (Nem felel).

B. B.: Min elmélkedsz?

A. A.: Hogy az a sok burkus tudós sose nézi a dolgot így.

B. B.: A szegény éhes embernek jobb a szeme értékek meglátására. Kerek egészébe meglátni talán csak a másét lehet.

A. A.: Megállj csak! Hiszen a dráma kedvéért kóboroltuk be az egész német romantikát, de drámáról még nem esett szó. Mi nagyot termett ott a panteizmusuk?

B. B.: Teóriát!

A. A.: No, csak mondd tovább.

B. B.: Monizmus, panteizmus egyértelmű a determinizmussal. Ha az Énemnek nincs független valósága, akkor szabad akaratja sincsen. Most gondold el a determinista világnézetben született tragédiát!

A. A.: Teóriát!

B. B.: Mindegy! Feltámadt az eredendő bűn gondolata. Schelling filozófiájában is. A lélek praeexisztenciája, sorsának előre meghatározottsága. A bűn nem véletlen, hanem az emberben és emberrel együtt van. Hogy megnőnek ebben a világításban események és alakok!

A. A.: Teóriában!

B. B.: Nem csak! Ide tartozik a Faust. Ide tartozik Hebbel, Kleist és Otto Ludwig. Ide tartozik még Wagner is! És ha nem teremtett volna ez az eszme egyebet, mint Hegel és Schopenhauer művészetfilozófiáját, mint ideál és követelés akkor is korszakot jelentene.

Ha én csak része vagyok az ősmindenegy Istenségnek, akkor cselekvésem az Istenség cselekvése, akkor magam csak szócső vagyok és a személyem senki, de annál több, amit jelentek - Istent! Hiszen ez a vallásos tragédia ideálja. A kényszerűséget meglátni a szabadságban, a muszájt az akarom mögött, ez az új nagy művészi ideál. Különben Wagner is megmondta: "Das Leben ist die unbewusste Nothwendigkeit, die Kunst, die Erkannte".

A. A.: Ha-ha-ha. Tudod mi jut erről eszembe? A romantikus sorstragédia. "Die verhängnissvolle Gabel". Haha! Hiszen csakugyan itt a példája annak, amit mondasz. Azokban a rettenetes, sötét tragédiákban az emberek csakugyan akaratuk ellen, muszájból cselekszenek, mint az álomjárók. Lóg a falon egy tőr és meg vagyon mondva, hogy az egész famíliának általa kell elvesznie. Mindnyájan tudják, félnek tőle és elkerülik. De hiába, a tőr vonzza őket és viharos éjszakákon egy szálig legyilkolják egymást azzal a tőrrel, minden ok nélkül. Hát ez nyilván a predesztináció tragédiája. Ha-ha-ha. Pedig kétségtelen, hogy ez a drámafajta a legjellemzőbb romantikus termékek közé tartozik, még Heine is írt ilyeneket, Grillparzer is azzal kezdte.

B. B.: Csakugyan, a romantikus sorstragédia a legjellemzőbb bizonyíték mindarra, amit mondtam.

A. A.: Annak a kultúrának a mély filozofikus világnézetére?! Hiszen nekem mindig problémám volt, hogy egy-két évtizeddel a felvilágosodás kora után ezek a hülye dajka-rémhistóriák hogyan tudtak művelt publikumot és komoly írókat érdekelni?!

B. B.: Éppen az, éppen az! Csak ennél a kérdésnél állj meg: hogyan lehetségesek ezek az együgyű rémhistóriák a felvilágosodás kora után, a legműveltebb társadalmában az újkornak? Hogy divattá lettek, az probléma, azt nem elég egyszerűen konstatálni. És én a német irodalomtörténészeket bámulom, akiknek ez sose tűnt fel és sose érezték magyarázat szükségét.

A. A.: Hát mi a magyarázatja?

B. B.: A romantikus sorstragédia a panteista determinizmusnak babonája. Úgy nőtt mellette, mint ahogy minden nagy vallás köré babonák nőnek, mikor a vallás élethangulatunkká vált és értelem nélkül és értelem ellen is nyilatkozik! Akaratlan vétkek, előre látott és elkerülhetetlen iszonyúságok sora, melyeknek oka egy régi első bűn, melyért senki sem felelős: ez a sorstragédia. Hát nem rokon ez az Eredendő bűn eszméjével, melyet Schellingtől Schopenhauerig minden nagy gondolkodójuk tanított? A panteista determinizmusnak meg nem értéséből, de élethangulattá vált tompa érzéséből fakadtak azok a furcsa fantáziák. De látod éppen azért, mert értelmetlenek és mégis hatni tudtak, legjellemzőbbek arra, hogy milyen mélyen járta át azt a társadalmat a világnézet. Denique: A sorstragédia a panteizmus babonája.

A. A. (mosolyog).

B. B.: Hát most min mosolyogsz?

A. A.: Csak. Tetszik nekem amit mondtál.

B. B.: Az embereket két csoportra lehetne osztani aszerint, hogy elkomolyodnak-e vagy elmosolyodnak-e ha tetszik nekik valami. Azoknak, akik elmosolyodnak, váratlan meglepetés minden új gondolat, nem várnak rá állandóan.

A. A.: Jól van, no, ne bánts. De hogymint gondolsz ezek után miránk? A mi "eljövendő" magyar reneszánszunkra, az eljövendő nagy magyar drámára? Mert mindenünk volt nekünk már egy kicsit legalább, de filozófusunk, filozófiánk egy kicsit se volt soha... Mit keressz?

B. B.: (Az íróasztalhoz ment és a könyvek közt keresgél.) Egy rég elfelejtett kis könyvecskét, Erdélyi Jánosnak, egyik legnagyobb emberünknek "A hazai bölcsészet jelene" című munkáját. Hogy mit gondolok a mi filozófiai kultúránkról? Azt, amit Erdélyi. Megvan ebben a könyvben mutatva, hogy nyelvünkben és szellemünkben minden hajlandóság megvan. Hallgasd csak, elolvasok néhány sort: (olvas) "Nem, a magyar népet ne féltsük, ne kíméljük. Kimutattuk, mennyire tudunk disztingválni mint alkotmányos testület, mint jogtudós nép... Az ilyen népet kár kímélni; sőt ha lehetséges, erővel is neki kellene verni a gondolkodásnak, mint a nyájat az úsztatónak, hogy ne csak disztingváljon mindig, hanem spekuláljon is. De mi azt tesszük, hogy népszerű okoskodásokkal a felületesség rózsaleveleire csaljuk az értelmiséget, hogy tengjen rajta mint a rászaféreg"... Ezt gondolom A.! És azt gondolom, hogy természeti törvény az, hogy hiányérzés nem támadhat a kielégítés lehetősége nélkül, hogy a szükség öntudata csak a teljesülés közelségén ébredhet. Azt gondolom, szegénységünk érzése nem lehet egyéb, mint lehetőségeink érzése. Hogy csak tudjuk azt, hogy koldusok vagyunk és akarjunk, akarjunk, akarjunk! Azt gondolom, hogy "Felszállott a páva a vármegye házra", hogy:

"Vagy bolondok vagyunk s elveszünk egy szálig,

Vagy ez a mi hitünk valóságra válik".