Nyugat · / · 1908 · / · 1908. 9. szám

HATVANY LAJOS: ZOLA-LEVELEK

"Ha sárban vájkálsz, mindig rátapad a kezedre valami; ha hajnal hasadtakor elbolyongasz a berekben, virágtól és harmattól átillatozva térsz haza..."

"Soha nem volnék képes rá, hogy az emberek bepiszkolására hegyezzem tollamat..."

"A mi materialista korunkban... a költőnek egy szent hivatása van: az embereknek, akik csak a testre gondolnak, mindenütt és mindig a lelket mutatni..."

"Az igazság szomorú, az igazság borzalmas, fedjük be virággal..."

"A szemétdombról rózsákra fordítom tekintetemet; nem mintha tagadnám a szemétdomb hasznos voltát, hiszen ő fakasztja az én virágaimat, hanem mivel a rózsákat, akármilyen hiábavalók is, jobban szeretem. Így vagyok a valósággal és ideállal is..."

"Ary Schaeffer szenvedelmesen szerelmes volt az ideálba, minden típusa tisztán éteri, csaknem átlátszó. Valódi költő volt, aki soha nem festette a realitást... Schaeffer, a spiritualista viszi rá gondolataimat a realistákra. Ezeket az urakat sohasem értettem meg. Megragadom a legrealisztikusabb tárgyat a világon: ...egy majorság udvarát. Trágyadomb, ludak, amelyek a vízben fecselődnek, jobbról egy fa... olyan kép, amelyben nincs semmi költészet. De essék rá egy napsugár, amely a szalmát aranyosra festi, a pocsolyát megragyogtatja, amely belopódzkodik a fa levelei közé, ott megtörik és mint fénykéve ömlik ki belőle; és haladjon el a háttérben egy kecses leányalak, Greuze egy parasztleánya, aki baromfinépségének eleséget szór: nem kapja-e meg rögtön ez a kép is a maga költészetét? Nem áll-e meg az ember itt elbűvölten, nem gondol-e egy olyan majorságra, ahol valaha nyomasztóan forró napon enyhületet kapott egy pohár friss tejtől?"

A tisztaságnak, szűziességnek, az ideálnak ez a szerelmese, ez a Greuze-ért, Lamatrine-ért, friss tejért és napsugárért rajongó, ez az ekloga-lélek, ez a Párizsba tévedt Gessner, akinek a leveleiből idézek, 1858/59-ben és 60-ban írt egy kis padlásszobában, véletlenül éppen abban, amelyben hajdan Bernardin de Saint-Pierre álmodott Pálról és Virginiáról. Nem úgy tetszik-e, mintha azoknak liliomfehér szelleme szállt volna át a fiatal idealistára? És nem meglepő-e, hogy ezt az álmodozót, ezt a rajongót, ezt az idealistát: Zola Emilnek hívták?

És ellenére e sok rajongásnak, vagy talán éppen miattuk: ha Baille és Cézanne urak megmutatták volna nekem barátjuknak Zolának rettenetesen hosszú és rettenetesen unalmas leveleit, megvallom, hogy nem jósoltam volna ennek az ifjúnak irodalmi jövőt. Élesen látó jövendő mondásom bizonyára így szólt volna: "Zola úr ma, ifjúságától ragadva azt írja ugyan: le az irodai élettel, le ezzel a pocsolyával! és szinte hallja is e kiáltására a felelet gúnyos visszhangját... De néhány év múlva szíve e sikoltását már tompítani fogja, attól félve, hogy meghallja az irodafőnök... azután elmúlik egy évtized, maga Zola úr is hivatalfőnökké lesz és ha akkor valamelyik fiatal hivatalnok a zendülésnek hasonló kiáltását hallatja: hamarosan ki fogja dobni."

Így beszéltem volna abban az időben. Most már könnyebb a dolgom. A hátrafelé néző próféta mesterségét gyakorolhatom és pszichológiai szimattal födözhetem fel a kicsiny Zolában a nagyot. De a feladat még így sem éppen könnyű - a jövő Zolája még egészen benne rejtőzködik a burokban.

De már mozog! A fiatal vidéki ember magánosan érzi magát Párizsban, olyan magánosan, ahogyan csak érezheti magát egy sárgacsőrű költőcske nagyvárosban. Mindenféle kétség gyötri ebben a nagy magánosságban s lassanként bizonyos spleen, valami morális betegség lepi meg. A romantikusok ismerték ezt az állapotot, a század betegségének nevezték és megénekelték mindenféle formában. Most Zola is végigkínlódik rajta; egyetemes, mindent fekete árnyékba vonó levertségről beszél, a kenyérkeresés kínjairól és arról a nagyon is kevés néhány óráról, amelyet ellophat a múzsája számára, az álomról, hogy nevet szerezzen magának, sokféle kétségéről... stb. stb. Csupa tipikus tünet, amelyet ismerünk 1830-iki leírásokból. De Zola még hozzátesz valamit - baja leírását ugyanis így fejezi be: Az emésztőszerveinek nagy zavarai vannak. Valami nyomást érzek a gyomromban; majd azt hiszem, hogy meg tudnék enni egy egész ökröt, majd undorodom a legkisebb falat ételtől is. A testi mivoltomnak ez az állapota visszahat a morálisra is; el sem lehet képzelni nálam undorítóbb fickót olyankor, amikor a gyomrom meg a jövőm egyszerre kezd el nyugtalanítani."

Constant, Chateubriand, Musset és még annyian mások keresték az ég és a föld között mindenütt - a világfájdalomnak mozgó okát egyik se találta meg a saját testében. Ez az emésztésmotívum új hang, amelyet a fiatal, romantikus és idealisztikus hajlandóságú Zola illeszt hozzá a maladie du sičcle fölött zengett panaszokhoz.

A gyomrán kívül Zolának még egy másik szerve is realitásra ébred: az orra, az a veszedelmes Zola-orr, amely majd arra lesz hivatva, hogy felszippantson minden kigőzölgést és minden szagot.

Párizsban lakik egy tehetségtelen fiatal festő, valami Chaillan is, Zolának a földije. A manzárdját - halljuk róla a hírt - valami kellemetlen szag tölti be... "még egyáltalán nem vagyok tisztában, hogy mi az oka ennek a maró párázatnak, ennek a sui generis bűznek? Valami edény? Maga a szoba? Avagy talán éppen...?"

Realista gyomor, realista orr és a távol kékjébe kalandozó idealista szem - ez a kétlaki alak tűnik elénk. Ez a szem csak ritkán kémlel ki egy darabka valóságot úgy ahogy megvan. Egyike ama, sajnos, nagyon is ritka helyeknek, amelyek máris elárulják a könyörtelen megfigyelőt, mindjárt maga az egész Chaillannal való jelenet. A kontár egy rettenetes Rubens-másolatot mutat neki és azt mondja:

- Várhat... csak nagyjából van kidolgozva, majd később befejezem, kijavítom.

"Micsoda ártatlanság! - írja Zola. - Mennyire ismerem ezt a komédiát, amelyet mindnyájan eljátszunk a magunk munkája előtt, ez előtt a nagy vesződséggel csinált munka előtt, amelyet azután egyszerű vázlatnak, pár pillanat alatt a vászonra vetett szimpla skiccnek iparkodunk feltüntetni."

Nagyon vakmerő dolog volna ilyen megfigyelésekben már az Oeuvre szerzőjét szimatolni akarni. Bizonyos, hogy a húsz éves álmodozó gyakran élesen és józanul lát, de leírásai szerte folynak; a levelezésnek egyetlen sora sem jelentkezhetne Zola valamelyik regényében anélkül, hogy halványan ki ne esnék belőle. Egyébként hiányzik is a levélgyűjteményből a legjobb lap. Chaillan ugyanis lefestette Zolát félmeztelenül, a kezében lanttal, mint Amphiont - az egész kötetet megmenthette volna, ha a kiadókban lett volna annyi humor, hogy ezt az illusztrációt eléje teszik a gyűjteménynek.

Kár, hogy a levelekből semmi részletesebbet nem tudunk meg Cézanne-ról, pedig Zola a legbensőbb bizalmasságban él vele és több ízben megkíséreli a jellemzését. A családnak, különösen Cézanne apjának a szemében, úgy látszik, Zola gonosz szellem gyanánt tűnt fel. Az öregúr ugyanis nem tudta belátni, hogy tulajdonképpen miért mázol valaki tarka festéket vászonra, mikor mint vidéki ügyvéd is szép pénzt kereshet. Nem fáradt bele a mondogatásába:

- Édes fiam, édes fiam, gondolj a jövőre. Ha valakinek lángesze van, akkor éhen hal, ellenben ha pénze van, akkor jó falatokat ehetik.

Ilyen esetekben rendesen bűnbakot keresnek, aki a fiatal és a nyárspolgárvilág kínai falától körülvett fils de famillet teletömi művészettel s más efféle üres haszontalansággal. Cézanne-ék gyanúja Zolára esik! Joggal. Ha mentegetőzik is egy levelében, hogy nem tett semmit, amivel eljátszhatta volna a Cézanne-család becsülését, az mégsem tagadható, hogy az öreg Cézanne leggonoszabb ellensége az a veszedelmes párizsi író volt, aki olyan szorgalmasan levelezett a fiával. Cézanne még jogot tanul és csak a szabad idejét használja festésre, amikor Zola már inti, hogy ne fenje be a tógát festékkel, hanem vagy fessen, vagy komolyan készüljön neki az ügyvédi pályának. És persze nem hiányzik a szó művészetről, irodalomról, Párizsról, sikerekről, kudarcokról stb. Semmi sem hiányzik a csábításból. Miután Cézanne a maga sorsát a válaszúton álló Herkulesről szóló költeményben szimbolizálja, végre győz a festészet. Sovány kis zsebpénzt kap az apjától és Párizsba utazik. Hiába szidja az apja Zolát: Pálban ott rejlik a menthetetlen bohém, akinek nem lett volna szüksége semmiféle Zolára, hogy előbb-utóbb áttörje a korlátait. Sőt bizonyos tekintetekben felülmúlja az okos, számító Zolát, azaz még könnyelműbb, a maga személyével még kevesebbet törődik, még sokkal kevésbé meggondolt, mint Zola. Valahányszor Cézanne hazulról pénzt kap, egy nap alatt elveri és amikor Zola emiatt kifejezi felháborodását, Cézanne mennyei nyugalommal feleli neki:

- Mit gondolsz, hátha ma éjjel meghalok, akkor szüleim örököljenek utánam?

Mit használ a jó család, a jó nevelés, mit ér még maga a jó vidék is, amikor valakinek a vérében ott van a romlás?

A jó Bernardin de Saint-Pierre kamrácskája a legsűrűbb füstfelleggel van tele, az új festészet és az új irodalom beszélgetnek benne; sőt Európa művészi jövendője ugyanezen a megszentelt helyen gyakran alaposan hozzálát mindenféle italhoz is. Egyébként a két ifjúról egyáltalán nem látszik le az a forradalom, amelyek magukban hordanak. Még tiszteletet éreznek a hagyományok iránt, kettőjük közül egyik sem sejti az igazi utat, Cézanne kijelenti, hogy csak bizonyos hajlandóságot érez a festészet iránt, de alkotni valamit nem tudna ebben a művészetben; el akarja dobni a palettát és az ecsetet, hogy visszatérjen Aix-be és derék pénzkeresővé változzék át - Zola is kizártnak tartja a siker lehetőségét.

De mégsem lehet megbízni Zola leveleiben, nagyon is lehetséges, hogy kettőjük beszélgetései bátrabbak, kihívóbbak, fiatalosabbak voltak, mint aminőknek Zola tudósításaiból látszanak. Zola levelei ugyanis tisztára stílusgyakorlatok, olyan iskolaféléi a stílus folyékonyságának. Ennek az oka az ő elmélete a levélről, amelyet ekként formulázott meg: Ragadd meg az első kínálkozó tárgyat: a vallást, az erényt, a részegeskedést, a játékszenvedélyt, a tudományt és írjál róla négy oldalt, nyolc oldalt, írjál egy egész magyarázatot, hogy a kezedet belegyakorold az írásba.

Így keletkezik aztán az olyan levél, amely a cikktől csak a megszólítás által különbözik, mint a régi görögök és latinok retorikus levelei. Zola hajlama a felvett tárgy szép kifejtésére annyira megy, hogy nem engedi magát eltéríttetni, közben kapott levelek által sem; makacsul folytatja a litániáját. Ha pedig valamelyik levélnek egy szakasza különösen sikerültnek tetszik előtte, akkor hűségesen leírja még egyszer Baille barátja számára is ugyanazt, amit egyszer már megírt Cézanne-nak, vagy vice versa. Még a szerelmi ügyeket is különös általánosításokban tárgyalja.

Sok szomorú realitás rohanja meg az ifjúságot - köztük, véli Zola, az első a szerelmi csalódás és hogy azt elkerülhessük, ezt a kérdést kell feltenni magunknak: Melyik nőben tudom megtalálni a kedvesemet? A kéjleányban vagy az özvegyben, avagy a szűzben? Ezután nagyon módszeres összehasonlítása következik a nők eme három fajtájának. Zolát a saját tapasztalata idáig még csak a lorette-tel hozta össze s ennél a szegény jó fiú, úgy látszik, a cocotte-térítgető hálátlan szerepét vette magára, hogy azután szomorúan konstatálja, hogy az ember ezen a módon a szerelemnek valóságos kincseit pazarolja el anélkül, hogy visszhangra találna. Az özvegyről egyelőre még nem tud semmit, azért képzeletbeli özvegyet állít maga elé és nagy mértékben kellemetlen tulajdonságokat aggat rá, hogy oda lyukadhasson ki, hogy a nőknek erről a fajtájáról tudni sem akarna. Marad a szűz, az ideál, a szerelem virága - itt Zola végre arra a következtetésre jut, hogy olyan szűz, aminőt ő magának kíván és képzel, nincs is a világon.

De amidőn egy este a Jardin des Plantes-ban bolyong a húsz éves mizogin, aki alapos vizsgálódás után elvetett mindent ami női: fiatal leányt lát. Megszólítani nem meri a bájos jelenséget, de eszébe jut a regényfrázis: Meglátták egymást, kipattant a szikra, megértették, hogy egymás számára vannak teremtve és megszerették egymást. Nem csoda, elmélkedik Zola, hogy az így támadt szerelemből nem fakad boldogság. Mert vagy az érzékek puszta vágyát gondolja ilyenkor az ember szerelemnek - és ez infámia - vagy pedig ment a testi vágyaktól, de akkor olyan lényt szeret, amelyet nem ismer, amelyet csak képzeletében ékesít fel mindenféle szép tulajdonsággal. Ezen segíteni kellene. Az ember egyszerűen levelet ír annak a hölgynek, körülbelül a következő tartalommal: "Kisasszony, e sorokat nem szerető, hanem testvér írja önnek. Olyan elhagyatottnak érzem magamat e világon, hogy a szükségét érzem egy fiatal szívnek, amely értem dobog, amely támogat s bírálatot mond rólam. A szerelmét kérni nem merem, profanálása volna az érzésnek azt hinni róla, hogy feltámadhat két olyan emberben is, akik még nem ismerik egymást. Minden, amit kérhetek, a barátsága, olyan barátság, amely a jellemünk kölcsönös megismerése által növekedni fog. Ha valamikor azután más érzésre is méltatna, kezdhetjük az életnek más módját is. De odáig kezem az önét csak mint nővérét fogja érinteni, ajakam csak akkor csókolja meg az önét, ha már biztos lehetek róla, hogy viszonozza a csókomat...!" "Ez a levél - így fejezi be fejtegetését az irodalom gyermeke - ügyesen megírva kétségtelenül hatást csinál."

Nem Don Juan a derék Zola! Semmi tűz - semmi férfiasság, fiatalság, Goethe-szerűség - de kerubínszerűség sem, talán valami lágy nőiesség s éppen ezért minden nőt vonzó vonás a fiatal Musset-éből - ravaszságról, a Stendhal vagy Sainte-Beuve hálót kivető szerelmi machiavellizmusából sincs benne semmi. Igaz! Hiszen még gyermek. A gyermek minden naivságával. De naivsága nem a bájos fajtából való. Valami fakóság, ráncosság, oktatásszag jellemzi ezt a gyermekkort, legalább amennyire a levelekből következtetni lehet. Nem csoda, hogy a szegény fiú néma imádása tárgyául egy bolti leányt választott ki, aki reggel és este ott ment el az ablaka alatt.

Végre megjön a tapasztalás, amely Párizsban még a legügyetlenebbnek is a nyakára tolja magát. Ama nevezetes tapasztalat után összekuporodva ül hideg szobájában és ezt írja Cézanne-nak: "...az egésznek az egyetlen eredménye az, hogy most már ismerem az utat és barátaimat biztosan vezethetem rajta. A másik eredmény az, hogy más nézeteket nyertem a szerelemről s ezek javamra fognak válni abban a munkában, amelyet írni szándékozom."

Nem lett volna igazam, ha a saját érzelmei eme fiatal kettős könyvelőjének irodai pályafutást jövendölök?

Egy leendő embert kihámozni valakinek az irodalmi fejtegetéseiből, amint már mondtam, hamisság, mert csak akkor lehetséges, ha azt a jövendő embert már egyébként is jól ismerjük. Gondoljanak csak Zolára, aki Sand George egyik regényét nagyonis szenvedélyesnek, az érzéki gondolatokat nagyon felkavarónak mondja. Ez után az olvasmány után éjszakákon keresztül lidércnyomás kínozza.

De viszonylag korán jut arra a meggyőződésre, hogy minden történeti módon való tanultság, minden mintakeresés elhalványul szemben egy egészséges, a kort, sőt az órát magába foglaló alkotással. 1860-ban teljesen tisztában van azzal, hogy a romantikának már befellegzett - miért visszatérni Ossiántól megint Homérhoz? A visszatérés a klasszicizmusra tiszta őrültség volna. André Chenier kísérlete, hogy új gondolatokat régi versekben mondjon el, elhibázott dolog. Csak egy elvnek van jogosultsága. Új gondolatokat új művekbe vésni bele.

Az új költő tehát ne legyen se romantikus, se klasszikus, de akkor milyen legyen az új forma? Zola ezt még nem tudja. Csak egy dologról van meggyőződve... senkinek a nyomdokaiba lépni nem szabad. Érzi, hogy az idő tele van új törekvésekkel. Az az ember, aki e törekvéseknek egy hatalmas eposzban (az eposzt itt természetesen nem szabad az antik értelmében érteni), alakot adna, joggal érné el a legnagyobb hírnevet. Nem kell az új iskolát alapítani - nem törekszik olyan gyorsan arra, hogy elnyerje az iskolafő címét - az ilyen ember nagyon is rendszeres volna - az újat ösztönszerűen kell megtalálni.

Zola mindent akar, vagy pedig semmit: "érzem, hogy a sötétben hatalmas alak mozdul, a vonásait még nem bírom látni. De mindegy, nem esem kétségbe - eljön a nap, amikor meglátom a világosságot."

Igen, ez a nap immár elkövetkezett, a világosság oly sokáig áramlott oda - a hatalmas alak előlépett a sötétből - a világosság oly sokáig ömlött oda, de nem oly tisztán és ragyogóan, mint ahogy az ifjú kívánta. Megszületett ugyan a Rougon-Maquartok megálmodott eposza, de nem pusztán mint a lángelme műve, hanem mint bizonyos rendszeré is. Zola megalapította új irányát - az iskolafő minden szisztematikus egyoldalúságával.

Érdekes, hogy jövendő eszméit gyakran hogy érinti, hogy azután megint elforduljon tőlük.

A költő, vélte az ifjú Zola, olyan, mint a pap, mint a próféta - az erény felé kell vezetnie az emberiséget. A fődolog ez az eszme, ez a tendencia. Az alak egészen mellékes. Ha valaki előtt ez a nemes cél ott lebeg, akkor egészen közömbös, hogy himnuszt vagy szatírát akarunk-e, hogy a gonoszat festjük minden durvaságában a megborzadt emberiségnek, vagy hogy a lelket tiszta szférákba emeljük fel. Íme Zola felfogásában a realizmus és az idealizmus most már egyenjogúan állnak egymás mellett. Elvben először az utóbbi mellett dönt. De amikor a Labradé kontemplatív, tiszta, teljesen szenvedélytelen költeményei a kezébe jutnak, ez a testtelen költészet már untatja. Az érzékeket nem szabad megtagadni. A szenvedélytelenség ugyan reakció a romanticizmus ellen, de nem az igazi. Ő maga is kísérletet tett egy költeménnyel e nemben, de nem akarná újra megkísérelni. Lénye őt a szilajhoz, a mértéktelenhez, a gigászihoz vonzza. Amikor olvassa Hugo Viktortól az Egy elítélt utolsó napjai-t, helyesnek és jogosnak mondja, hogy a költő merészelte a halálbüntetés kegyetlenségét az olvasó borzalmára is megfesteni. Hugo egyszerűen belátta, hogy az ilyesmit nem lehet egy idillben megmutatni, azért a legrövidebb utat választja, amikor a közönség haját az égre mereszti. "A kegyetlenség vádja dicséret." Mert mentül borzalmasabb a kép, annál biztosabban megnyerheti a költő a maga ügyét, amely pedig tagadhatatlanul szép és jó ügy. Ha a költő rejtett sebet vett észre, az orvos szent jogával kíméletlenül vághat és égethet. A képzelet nem bírja túlhaladni a borzalmas valóságot, az olvasó megreszket a leírás előtt, mi lenne, ha hallaná a meggyötröttnek a sikoltását is?

Nem úgy hangzik-e ez, mint az Assommoir vagy a Germinal apológiája? Zolában is felébred lassanként a nyers, a dolgokat kerülgetés nélkül a maguk nevén nevező szónak a szeretete. Moličre lép Lamartine helyére és megálmodik egy eposzt az orleánsi szűzről, amelyben ez mint parasztleány, minden dicsfény nélkül szerepel.

A romanticizmus ellen való reakció így változik át lassanként realizmussá. De az első benyomások nem engedik magukat kiirtani. Nem hiába emlegeti újból és újból a nevét Hugo Viktornak és Michelet-nek, az auxézisek, a nagy szuperlatívuszok, a szélsőig feszített helyzetek, a nagy hatások eme mestereinek. Általuk lett Zola realizmusa elburkolt romanticizmussá. Kiszámíthatatlan, hogy hogyan fejlődött volna, ha naturalizmusa Stendhaltól, Mčrimée-tól, Flaubert-től indul ki! Így megmaradt a kísértetiesen lelketadó eljárásnál, amelynek segítségével hajdan Hugo Viktornak sikerült a Notre Dame-ot borzalmas eleven alakká tenni. És ezt az eljárást arra használja, hogy a vásárcsarnokot, a börzét, egy bányát... sőt egy csapszéket, egy hentesboltot, egy mosókonyhát emberevő szörnyeteggé növel meg.

Talán a saját tapasztalatából vonta ezt a következtetést - mert őt magát a dolgozószobája, a papirosa, a tintája, a tolla a szó szoros értelmében szőröstől-bőröstől elnyelte. Zola azok közé a jelenségek közé tartozik, amelyek felolvadtak a munkájukban. Ezért az élet és a maga személye számára nagyon kevés marad. Nem remélhető, hogy a későbbi levelek többet fognak mondani. Goncourt naplójából látható, hogy Zola évei hogy teltek szakadatlan munkában. Valóságosan fél egy-egy új regénytől, amelyet meg kell írnia, mert nyolc hónapi szobafogságot jelent a számára. Léte sok ilyen nyolc hónapból áll.

Egyáltalán nem szabad arra gondolni, hogy valamikor egy alacsony, köpcös úr görcsösen nekiesett, hogy első darabját, amely Marseille-ben volt színre kerülendő, kasszadarabbá tegye. Hogy abban az első drámájában egy papot csak azzal a feltétellel akar a színpadra hozni, hogy az egyházról valami nagyon jót mondhasson, hogy egész sajtóháborút indít, hogy jelszavakat dobál szét a francia irodalom decentralizációjáról és közben gondja van rá, hogy a vidéki lapok közöljék ám, hogy a dolgot magát hogyan emlegetik a párizsi lapok. Hogy végül ugyanaz a Zola kellemetes tudósításokat ír az első előadás szép közönségéről és arról, hogy a színházat a polgármester is megtisztelte jelenlétével. Mi közünk is van nekünk ahhoz, hogy az öreg Zola soha igazán meg nem valósította a fiatal Zolának azt a szándékát, hogy a történelmet, a nyelvtudományokat, avagy a biológiát alaposan tanulmányozni fogja - hogy éppen ő nem tette ezt, aki a regényből tudományt akart csinálni? Hogy összetévesztette a tanulmányozást azzal, hogy avult népszerűsítő munkákból - amelyeket mellékesen még félre is értett - hirtelenében jegyzeteket csinált? Hogy a tudománya csak külső máz maradt, hogy el sem képzelhető művészietlenebb valami, mint az ő elmélete, hogy az impresszárió mindig versenyzett benne a művésszel, hogy a naturalizmust tulajdonképpen nem vette komolyabban mint ama brutális reklámot az irodalom decentralizációjáról a marseillei premierkor, hogy efféle vakító, csalogató jelszavakkal, amelyeket munkáiban mindig ügyesen előre tudott küldeni, mindig csak humbugot csinált... stb. Mit törődjünk mi mindezzel? Zolának, a magánembernek a becsületessége vagy becstelensége, sőt még az eszméi és érzései, összes levelei - mind ehhez nincs semmi közünk.

Minden eltűnik, mindennek el kell tűnni az előtt a tény előtt, hogy egyszer csak mégis megtörtént a csoda: a Germinal!