Nyugat · / · 1908 · / · 1908. 8. szám · / · FIGYELŐ

HATVANY LAJOS: Hofmannsthal Der Tor und der Tod-ja

Reinhardt, a mindent merő, felújította, illetve színpadilag megteremtette Hofmannsthal fiatalkori, szinte gyermekkori drámáját, melynek címe: Der Tor und der Tod. Nem előadásra termett munka - aki színészek ajkáról először hallja Hoffmann hatalmas periódusait, ugyancsak hegyezze fülét, ha valamit érteni akar! De akinek régi barátja ez a mű, aki vérébe oltotta annak minden sorát, az hálás lesz a berlini igazgatónak, és rendezőinek a művészi kézzel való megjelenítésért. A dráma személyei nem fogják ezentúl testetlen árnyként körülingani, alakot kapnak Moissy, Wegener, Eysoldt, Eibenschütz és Beregi feltüntetésében. Főleg Moissy beszéde, egy-egy mozdulata erőt és értéket ad némely sornak, mely eddig fel se tűnt, s a szavalat imitt-amott váratlanul bukkant fel egy-egy rejtettebb szépséget. Mégis valahányszor ezentúl Hofmannsthal könyve után nyúlok, különösen a sírból felkelő anya sirámának olvasásakor kell majd Eysoldt fátyolozott, éles, igazán szellemi szózatára emlékeznem; az ő hangjának ezüstös dere lepi majd el e csodálatos - főleg Hofmannsthal virtuóz költészetében csodálatos - megkapó, közvetlen, egyszerű és hatalmas sorokat. A színpadi szellemeket mind a mai napig síri mélységű vagy kellemetlenül nyávogó hangjukon lehetett felismerni. Eysoldt új árnyalatot talált. Ez volt csak a temetői hang! Törékeny s mégis átható, fáradt és "hosszú hallgatásban elrekedt"; mint kripták pókfonala úgy vonta be, fonta be Eysoldt beszéde az egész színházat.

Hofmannsthal abban a korban írta darabját, amikor a gyermek csalódva jut reá, arra a nagy igazságra, hogy az élet olyan amilyen, nem jobb, nem rosszabb és nem más:

Warum bemächtigt sich des Kindersinns
So hohe Ahnung von den Lebensdingen
Dass dann die Dinge, wenn sie wirklich sind,
Nur schale Schauer des Erinnerns bringen?

Egészséges organizmusok gyorsan leküzdik a fájdalmas világbetekintés e gyötrő átmeneti állapotát. Elfogadják a dolgok megmásíthatatlan rendjét s goethei megvetéssel tekintenek az éretlen lázongókra. De vannak sokan, akik ez első kételyekbe vesznek; az élet tetszhalottai, akik sápadtan, rezignáltan vonszoltatják be magukat e sorsba.

Hofmannsthal Claudiója egyik fajtába se tartozik. Új érdekes típus! Ő az örök vállvonogató, a mosolyogva félreálló, a részvétnek látszó közönnyel faggató, akiben tulajdonképpen nincs egyéb, mint kíváncsiság, égő, maró, nyugtalanító kíváncsiság. Ő maga nem akar élni, igaz életet élni, de szereti tudni azt, hogy ott kinn miképp történik mások élete. Ezért nézi azt, aki él, aki tesz... és megelégedve veszi tudomásul, hogy mennyi, mekkora, minő szorgalom, tehetség vagy szenvedély kell az alkotáshoz. Sírni ha lát, közeledik feléd, válladra teszi puha kezét, ...már-már azt hiszed, veled érez - pedig csak megfigyel. Ha eltávoztál, megelégedetten konstatálja: így esik az ember búba és így könnyezik utána.

A Claudiók kiképzésében nagyobb szerepe van a könyvnek, mint az életnek. Legalábbis az kell hozzá, hogy az ember első tapasztalata a betű legyen. A leírt mondat, akármily élet rejlik is mögötte - bármily féktelen, nyers és viharzó - már mint hangulatkeltő eszköz, mint puszta játék, kínálja magát nekünk. Az olvasót a könyvekbe tompult életek sikolya juttatja arra a gondolatra, hogy egyenest odamenjen az emberek közé, oda egyenest, ahol feltör e sikoly. Mennyivel ingerlőbb a frissen elhangzott szót ajkon kapni el. Mint a könyvamatőr, ki a polcról levesz egy könyvet, megforgatja, megsimogatja, lapozgat benne s ismét visszateszi s legföljebb még egy negyedórácskát elringatja a könyvbe kélt hangulat, úgy bánik Claudio az emberekkel: megnézi, kihallgatja, kipuhatolja őket s ha már tud mindent, néhány elmélkedést fűzögetve kielégülten odébb áll. Ha emberek közé vegyül is - közte és köztük mindig bizonyos távolság; életükben nem vesz részt: részvétele egy-egy ítéletben merül ki.

És Claudio fölemelt fővel, mosolyogva jár az utcán; minden nap hallja maga körül százszor is: milyen irigylendő ember! Milyen bölcs! Gyakran mondják neki: De boldog ön, tudja-e, hogy milyen boldog? Claudiónak ilyenkor kaján öröme telik benne, ha így felelhet: Tudom!

Pedig ez csak félig igaz: még félig se! Mert a játék csak addig játék, míg másokon űzheti; de az élet játékosa önnön lelkével is játszik. Önmagának is nézője, érzésének ízekre szedője, számon tartója, néven nevezője. S minden életlehetőségek és formák átélvezése után, Claudio egyszerre csak önmaga előtt áll s iszonyodva ébred arra a tudatra, hogy holtak szemén át nézi a napot, holtak fülével hallja a lét zaját, hogy saját életét, kora életét nem élte soha, hogy az egész "életet úgy élte át, ahogy egy könyvet szokás". Ő aki mindent ismert - nem ismeri az öntudatlanságot, nem ismeri az emberiség sorsok terhével terhes egyszerű szavait:

Sie können sich mit einfachen Worten
Was nötig zum Weinen und Lachen, sagen
Müssen nicht an sieben vernagelte Pforten
Mit blutigen Fingern schlagen...

Ez az a pont, ahol megakad az élvezés művészete. Önnön vergődését nem tudja többé látvánnyá változtatni. Ezért menekül, ha csak szerét ejtheti, könyvek és emberek közé... menekül magából mások felé. Az eszmélésre csak egy óra jut... a halál előtti, rettenetes magános óra, melybe több élet sűrűsödik össze, mint amennyit a hosszú egész lét adott.

Hofmannsthal a halált az elmúlás barátságos szellemének mutatja ki, a halálra szánt Claudio előtt, föltámasztja sírjukból mindazokat, akik beletévedtek az ő életébe s kivesztek belőle, anélkül, hogy ez az ember valaha tudta volna, mit bír általuk. Sorra elvonulnak: az anya, a menyasszony, a barát és felfedik előtte az anyaság, a szerelem, a barátság titkait. Mikor a barát is elsuhant, Claudióban feltör az elnyomott, hosszú élete során elnyomott emberi érzés... undorral néz vissza a keze közt elsikkadt életbe, s ő, aki igazán sose élt, igazi, komoly, nagy halált akar halni. Az elmúlás lesz az első komoly tette:

Erst da ich sterbe spür' ich, dass ich bin
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
So wach' ich jetzt im Fühlensübermass
Vom Legenstraum wohl auf in Todeswachen.

A dilettantizmus veszedelmének ily korai felismerése, azt hozhatta volna meg Hofmannsthalnak, amit Goethe-nek a Werther; egy kezdetleges életfelfogás írásban lezárását és lerázását. De Hofmannsthal megmaradt Claudiónak. Legegyénibb lírai versében is azokról a mélyszemű gyermekekről énekel, akik úgy nőnek fel és úgy halnak meg, hogy semmiről se tudnak s nem éreznek egyebet, mint a madártávlatból a világba tekintés lélegzetelfojtó szédületét:

Und Strassen laufen durch das Gras, und Orte
Sind da und dort, voll Fackeln, Bäumen, Teichen
Und drohende, und totenhaft verdorrte
Wozu sind diese aufgebaut? und gleichen
Einander nie? und sind unzählig viele?
Was wechselt Lachen, Weinen und Erbleichen?
Was frommt das alles uns und diese Spiele,
Die wir doch gross und ewig einsam sind
Und wandernd nimmer suchen irgend Ziele

Ily gőgösen csak Claudio beszél... és Claudio egyszerű élet utáni, egyszerű szavak utáni vágya, irigysége zokog fel a következő két sorban:

Und dennoch sagt der viel der "Abend" sagt
Ein Wort, daraus Tiefsinn und Trauer rinnt...

Ez a Hofmannsthal érzésköre... ezek azok az idegszálak, melyeket előtte senki se rezegtetett meg. Ő a műveltség tehetetlen világfájdalmának költője; bonyolult, beteges költészet ez! boldogak, erősek és egészségesek azok, akiknek nem volt szükségük reá. De hol van az a mai ember, aki elmondhatja magáról, hogy sose nyomta el a századok reásúlyosuló műveltsége? Ki az, akit - ha tán futó spleen-kép is - el ne fogott volna az életet játszva mulasztó dilettantizmus kísértése? Ezért bosszantó az a felületes és annyiszor ismételt ítélet, mely Hofmannsthal költészetét fölösleges, hideg játéknak bélyegzi. Ily nagyszabású költemény, mely a maga órájában jelenik meg, mindig hivatást teljesít. Hofmannsthalon csak az ő segítségével lehetett felülemelkednünk; amit neki magának meg nem adott eddig a kidallás, megadja nekünk az a tény, hogy akadt köztünk bizonyos lélekállapotnak oly elsőrangú kifejezője és feltüntetője, mint ő.

Hofmannsthal egyelőre még áldozata az első, nagyon is sikerült művének. Második korszaka még nem következett el. A formák, a mesterien kezelt: keleti, görög, reneszánsz, rokokóformák, melyekben a Tor und der Tod óta annyi drámában, néha sikerrel megjelent, még mindig csak az álarcokat váltogató Claudio játékai. Claudióra vall, a játékosra, a virtuózra, hogy Hofmannsthal nem talált eddigelé neuraszténiájához illő nyelvet s Goethe németségével űzi káprázatos mutatványait; versében alig-alig egy-egy ideges rezzenés egyéni.

Tán első művének a felújítása hozza meg azt, amit a megírás annak idején meg nem hozott... a csodagyermek, a varázslatos ügyességű ifjú után, a férfi Hofmannsthal megrázó szavát várjuk!