Nyugat · / · 1908 · / · 1908. 8. szám · / · FIGYELŐ

IGNOTUS: A Nemzeti Színház

A Nyugat múlt számában Szász Zoltán barátom a mi Nemzeti Színházunk vergődései kapcsán arra a megállapodásra jut, hogy állami vagy udvari színházak a mai elkülönböződéses időkben csakis arra valók, hogy valamely művészi hagyományt, akár fokbelit, akár felfogásbelit, tartsanak szemmel s tartsanak elevenen, függetlenül a pénztár hullámzásaitól. Ez a megállapítás sokfelé találhat, csak éppen a mi Nemzeti Színházunk felé nem. Sem ennek, sem általában színészetünknek nem volt, nem igen volt valami saját játszó módja vagy felfogása; amiben ilyesmi fejlődésnek indult, a népszínművet e Nemzeti Színház kilökte színpadáról s az azóta el is pusztult; sem Blahánénak, se Tamássynak, de még Ujházinak mint Gonosz Pistának sincsenek epigonjai. Divatokat követőül pedig szintén nem volt sem túlságosan irodalmi, sem túlságosan művészi színház, soha, a Nemzeti; másodvirágzása virágjában, a Paulay legfényesebb napjaiban akkori játék és felfogás szerint egyszerűen jó színház volt (mint ahogy ma a Vígszínház sem egyéb elég jó színdarabjátszó intézetnél) legfeljebb abban lévén különb teszem az akkori gyapjú-utcai német színháznál, hogy tehetségesebb színészek vágták ki, elrendezetlenül, monológjaikat, legjobb esetben dialógjaikat a nézőtér felé. Jó lesz nem felednünk, hogy a nemzeti és udvari színházak csökevények olyan időkből, mikor csak a fejedelmi s nagyúri udvaroknak voltak színházaik, s egyben ez az urak voltak azok az annyira amennyire legműveltebbek, akik művészeti dolgokhoz legjobban értettek, akiknek élete az aznapi művészetre hatott s akik az aznapi művészettel leginkább együtt éreztek. Ma a művészetbe száz másféle rétegnek és pénznek van belebeszélése, mint a királyinak s az államinak; az állam s akik benne első helyen állanak, természet szerint ha nem hívatlanok, mindenesetre maradiak és lelkiismeretlenek művészi dolgokban, s versenytől nem kellvén tartaniuk, s pénzzel nem kellvén törődniük, meg is állhatnak makacsságaik s megátalkodottságaik mellett. Ezért mindenütt, ahol nincs valami megőrizni való régi nemes művészet, kerékkötők az állam színi és műiskolai vállalkozásai, de semmiben annyira, mint a drámában, mely az új törekvésekkel együtt újul meg, az új törekvések pedig természet szerint nem olyanok, hogy az állam ellátói gyönyörködjenek bennük és segítségére legyenek terjeszkedésüknek. Általában ki kéne mondani, hogy az állam csak olyan művészi intézményt állíthat s vállalkozást vezethet, melynek érdeklődése végképp megállapodott és közönségesen egy vélemény alatt álló dolgokat gondoz, aminő mondjuk a klasszikus vagy az etnográfiai múzeum. De már a modern képtárak körül nevetségesen sok baj van az állammal, színházak körül nem kevésbé, különösen, ahol, mint minálunk, nemcsak a színpadnak, de a közönség s az állam előkelőinek sincs művészi hagyományuk, ellenben van rettenetes elhittségük és túlkapó avatatlanságuk. A mi Nemzeti Színházunkon csak egy segíthet: ha bérbe adják magánembernek, aki kikötheti, hogy az ő színháza személyi és művészi dolgaiba pedig semmiféle teremtett miniszter, titkár, asszonyság, főispán vagy gyóntató nem ütheti bele az orrát. Addig mindegy, hogy melyik Somló viszi ad absurdum ezt a boldogtalan intézetet.