Nyugat · / · 1908 · / · 1908. 7. szám · / · FIGYELŐ

SZÁSZ ZOLTÁN: Nemzeti Színház

Régóta csaptak akkora zajt egy művészi vagy irodalmi ügy körül, mint most Somló Sándor nemzeti színházi igazgatása és állítólagos megingása körül, de mindenki csak kalapált a szeg körül, fején egy se találta. Kifogásolták azt, hogy túl sok új darabot ad elő, szemére vetették, hogy maradi s így igazi újat nem juttat szóhoz, felrótták neki repertoárjának parvenü voltát, azaz a klasszikus és állítólag végleg bevált régebbi magyar darabok elhanyagolását, továbbá a felettes hatósággal s a sajtóval szemben tanúsított bátortalanságát, jeles drámaírók elidegenítését, egyes színészek mellőzését, mások túlságos szerepeltetését, egyszóval csupa olyan dolgot, mely igazgatói képtelenségének bebizonyítására hivatott. Szerintem eme állítások legtöbbjében van némi igazság, néhányban azonban csak igazságtalanság és elfogultság, mindannyi azonban csak kalapálás a szeg körül s egy se állapítja meg pontosan a Nemzeti Színház mai vezetésének főhibáját.

Pedig, ha ennek a színháznak hivatását és létjogát nézi az ember, lehetetlen hogy erre rá ne jöjjön. Az állam, még a mai magyar osztály-állam se szubvencionálja a Nemzeti Színházat azért, hogy a Vígszínházzal, az operettszínházakkal, a kabarékkal vagy pláne a mozikkal versenyezzen. Anyagi biztosításának ellenkezőleg az a célja, hogy ne kelljen neki azokkal a lefelévonó, de tömegvonzó követelményekkel számolnia, amelyek előtt ezek az intézmények alsórendűségekkel egyenes arányban meghódolnak. A Nemzeti feladata a drámairodalom művelése, irodalom alatt magasabb rendű, lélekfejlesztő hatású termelést s nem tömegmulattató, izgató iparcikkeket értve. Másodsorban pedig feladata a színészet ugyanilyen szellemű fejlesztése. Nos, ha azt persze nem is lehet megállapítani, hogy hol kezdődik a drámairodalom s hol végződik a színműipar, az bizonyos, hogy a Nemzeti Színháznak inkább túl kényesnek kell lennie, semmint kevéssel megelégednie, inkább el kell szalasztania egy esetleg kasszasikerrel kecsegtető, de kétes értékű művet, semmint bekebeleznie egy halom se a finnyás ízlésűeknek, se a tömegnek nem tetsző csinálmányt. Az első szempont, melyből tehát a Nemzeti Színház igazgatójának mindent nézni kell, a magas, minél magasabb irodalmi színvonalé. Ehhez viszonyítva minden más másodrendű: pénztár, színészi ambíció, sajtódicséret. Egy igazi kategorikus imperatívuszként kell munkálkodnia benne az esztétikai előkelőség parancsának. Alapelve kell hogy legyen ez: a magasrendű, irodalmi tehetség termékeinek okvetlen helyet kell adnia, ellenben akár a vén, akár a fiatal impotenciának, akár a java férfikorban levő rutinnak csak másodízben, ha lehet egyáltalában nem. A Nemzetinek irodalmi színháznak kell lennie. Ne a pénztári mérleg kedvező volta, hanem az irodalmi színvonal magassága irányítsa az igazgatót minden cselekvésében.

A mai irodalmi törekvésű drámaíró, bár ritkán ír régi stílű tragédiát, önmaga egy igazi, iskolaszabály szerint való tragikus hős. Van benne egy olyan ösztön, egy olyan hajlam, mely folyton, minden megérzése, minden elgondolása, egész alkotása közben összeütközteti őt a külvilággal. Ez a hajlam az irodalmi törekvés s ez a külvilág a színház, úgy hogy a mai nagyvárosi életben kifejlődött, minden üzleti jellegével, csőcselék-szellemével, mulatóhely-feltételeivel s más alsórendű tulajdonságaival. Az irodalmi törekvésnek, amely abban áll, hogy az írásmű nem csak mulattatni vagy izgatni, hanem magasabbrendűsítő, szellemileg és érzelmileg gazdagító hatást gyakorolni is igyekszik a durva, prózai vagy egyszerűen lealjasító feltételek kásahegyén kell magát átfúrnia, hogy végre az igazi irodalmi siker tündéri világát elérje. A legtöbb író persze nem is igen erőlködik s szívesen megmarad a kásahegyen innen, a kabaré-barlangokban vagy drámai iparcikkeket kimérő színházakban.

S ez érthető is. Irodalmi értékű drámát írni egyike a legnehezebb dolgoknak. Nem mintha a legmagasabbrendű tehetség volna hozzá szükséges, mintha az emberi szellem legnemesebb működéseinek szülötte volna ez, hanem azért, mivel az összes érvényesülési feltételek, melyek itt számba jönnek, éppen arra alkalmasak, hogy az irodalmiságot könyörtelenül elfojtsák. Csak tessék megnézni egy nagyvárosi színház közönségét s gondolkozni azon, hogy milyen lelkiállapotban és milyen céllal jöttek ide az emberek. A legnagyobbrészt a napi szellemi munkától fáradt emberek ülnek a padsorokban. Ezek éppúgy nem vágynak nemesebb szellemi megtermékenyülésre s érzelmi megtisztulásra, amiképpen egy kérődző tehén nem kíváncsi a napfoltok nagyságára. Egy kisebb rész, mely a premiereken a nagyobb és vezető szerepet játssza, az uralkodó osztály felső rétegének keveset dolgozó, ernyedt idegzetű, egyoldalú drámaműveltségű nő- és hímnemű sznobjaiból telik ki, akik az írótól rafinált izgalmakat, de szintén nem nemesítő hatásokat várnak. Az eltompult és túlizgult öntudatok ama tengerére, ami a nézőközönség kollektív lelke, hogyan merészkedjék a szegény nagyot, mélyet, nemeset akaró író hajója? Valóban csak arra gondolhat, hogy dugáru gyanánt átcsempészi az igazi értékeket. Csak arra, hogy a nemtelenítő feltételek közt járt tojástánc formájában halad ama nemesebb cél felé, amely mégiscsak egy irodalmi pretenziójú drámának fő jellemvonása. Nem egy persze elbukik s szabályszerű tragikus hősként irodalmilag tönkremegy. Ami gyakran úgy történik meg, hogy meg se írja irodalmi értékű darabját. Mert mit is mutat az európai drámai termelés? Az iparosok, a bohócok, a kabarészellemek érvényesülését s az irodalmi értékek kimaradását.

Egy nemzeti színháznak, egy államilag irodalomtermeléssel megbízott intézetnek tehát az a feladata, hogy ezeket az irodalmi értékeket életre csalja s minden kabaré- és mozi-uralom dacára, belevezesse a nagyvárosi esték lelkébe. Ezt úgy lehet elérni, hogy a darabok megválasztásában, legyenek azok külföldiek vagy magyarok a magas irodalmi színvonal elsősorban irányadóvá váljék. Éspedig a sajátos, belső, nemes irodalmiság s nem az, amit egy nemzetközi ügynökszellem az egész napi sajtóban irodalomként igyekszik elfogadtatni. Henry Bernstein szerintem éppoly kevéssé drámaíró, mint nem az a kültelki mozik rémmozgókép-sorozatainak összeállítója. S az a halom angol dráma, amit a Nemzeti oly előszeretettel adott elő, mivel a nyárspolgár-erkölcs bennük diadalmaskodik vagy legalább nagy tiszteletben részesül, szintén kívül esik minden irodalmiságon. S hány magyar darab került színre csökönyös drámaíróktól, akiket a legnagyobb nyugalommal vissza lehetett volna utasítani, azzal az indokolással, hogy alkotásaikban lehet gyakorlat, iparosi gondosság, sőt leleményesség, esetleg tömegvonzó izgató erő is, de hiányzik az irodalmi érték. Nemrég egy úr mondta nekem, hogy egy Nemzetiben megbukott, a sajtó által lehordott darabban egész jól mulatott. "Bár ne mulatott volna egész jól, bár bámult volna kissé elképedten a színpadra vagy borzongott volna meg új megsejtések és új átérzések foganásától" - gondoltam magamban. Mert a Nemzetinek egyáltalában nem feladata, hogy benne az átlagemberek egész jól mulassanak, mivel ezt az operettszínházak s az ezektől lefelé eső mulatóhelyek hasonlíthatatlanul jobban elvégzik, hanem az, hogy új drámairodalmi értékeket termeljen.

Igaz, ez csak a drámaírók fejében jöhet létre s nem az igazgatói irodában. Kétségtelen azonban, hogy ha egy színház minden működése, minden élettünete, egész létezése arra irányul, hogy ezeknek az értékeknek megszületését elősegítse, akkor több valószínűség van az óhajtott eredmény bekövetkezésére, mintha egy csomó más, másodrendű vagy egyenesen elvetendő szempont közt, ez, a legfőbb, elhomályosul. Ellenben, ha ez a szinte mániákus irodalomkeresés és -termelés érvényesülne, akkor az egész színház, mint minden szervezet, mely életfeladatát felismerte és megvalósítani törekszik, egészségesebb, erősebb, összhangzatosabb viszonyok közé jutna. Az irodalmi jellegű műsor valóban versenyen kívül, minden más színház fölé állítaná a Nemzetit. Az esetleg kisebb anyagi jövedelemért kárpótolná az írót az erkölcsi haszon, amely fogalmat egy így vezetett színház megfoszthatná komikus mellékízétől s régi fényébe visszaállíthatná. A színészek számára érdekes, ambíciók kifejtésére alkalmas problémák kínálkoznának. Valószínű, hogy a minisztérium is több respektussal viseltetnék egy magas irodalmi színvonalú színházzal szemben s még a sajtó is méltányolná az így szellemileg megtisztult intézetet. Politikai, nem szorosan irodalmi törekvéseknek is útját zárná az irodalmi szigorúság, mivel az irodalmi érték lényegénél fogva majdnem kizárja, hogy aktuális, pártpolitikai tendenciák nyilatkozzanak meg egy darabban.

"Hol azonban az az irodalmi mérőeszköz, mellyel pontosan meg lehet állapítani egy darab irodalmi színvonalát? A párizsi városház pincéjében őrzik a normál-métert s minden boltban árulják annak másolatait. Hol őrzik és árulják azonban az irodalmi érték pontos mérőeszközeit?" Így kérdezhetné Somló Sándor s kérdése okos volna. A felelet erre azonban ez. Ha nem is lehet oly pontossággal megállapítani egy színház szellemi színvonalmagasságát, mint színpadjának kiemelkedését a zenekar fölé, az ízlés, tudás, a műveltség, egyszóval az igazgatói tehetség esetről esetre eltalálhatja a mértéket. Nem mondom azt, hogy Somló Sándorban ez nincs meg, sőt egyénisége és művei után ítélve, határozottan finom ízlésű, művelt és lelkes ember. Úgy látszik azonban, hogy nem harcos, nem kemény, nem bátor természet, hanem az alkalmazkodás, az eklekticizmus, a leben und leben lassen elvének embere. Azt hiszem: ha megemberelné magát, egész jó igazgató lehetne. Úgy látszik azonban, hogy nem tartja érdemesnek azt, hogy ezt megtegye.