Nyugat · / · 1908 · / · 1908. 7. szám · / · ELEK ARTÚR: D'ANNUNZIO DRÁMÁI

ELEK ARTÚR: D'ANNUNZIO DRÁMÁI
VIII.

A Nave meglehetősen összefoglalja D'Annunzio költői egyéniségét, erényeit és fogyatékosságait. Azt a nagy remekművet, amire vállalkozott, nem alkotta meg benne. De egy nagy cél megközelítésének puszta akarata is becsületté válik minden művésznek. Ennek a művének megalkotásába akkora fölszereléssel fogott, hogy művészetének majd minden eszközét szemügyre vehetjük benne.

D'Annunzio patetikus költő. A pátosza mint a szócső emberfölötti erőt ad hősei hangjának. Pátoszának ereje és színe van, csak melegsége nincsen. Melegség azonban D'Annunzio kedélyében sincsen. A világ jelenségei csak mint szép külsőségek érdeklik. Egyforma gyönyörűsége telik a természetben s az emberben. Csodálja elváltozásaikat, mozgásaikat. Ezeknek okai már kevésbé érdeklik. Az érdeklődése különben is csak esztétikai: érzékszerveinek érdeklődése. A kiomló vérben nem érzi meg az emberi szenvedés szimbólumát, csak a sűrű folyású, meleg pirosságot látja. És gyönyörködik benne. A Jorio leánya talán épp azért a legköltőibb alkotása, mert mintha a kedélye is megnyílnék benne. Ez azonban ritka eset. D'Annunzio lelke legmélyéig esztéta. Wilde Oszkárra emlékeztet, csakhogy ennél kevésbé elfinomult idegzetű művész. D'Annunzio sokkal robusztusabb, azt lehetne mondani, egészségesebb természet. Minthogy a jelenségek külső okai kötik le figyelmét, pszichológiai problémák iránt sem érdeklődik. A regényeiben még nyomát hagyta ilyenféle érdeklődésének, de drámáiban csak a materiális embert figyeli: a csont- és izomszerkezetet. Jellemzései azért nem a lelkét világítják meg alakjainak, hanem a pszichikumát. Patologice jellemzi embereit. Megfigyeli szervezetük elváltozásait és beszámol a tünetekről. A patológiai elem annyira befolyása alá kerítette esze járását, hogy a képzete is megszenved belé. A közkeletűbb metaforákat, amiket a nyelv kész anyagaként forgatunk, D'Annunzio a patológia köréből veszi. Amikor mi az arcunk pirosságáról beszélnénk, ő az izmok véres színét emlegeti; amikor mi lidércnyomásról panaszkodnánk, D'Annunzio az idegek vonaglásáról beszél. Azokat a képzeteket, amiket a nyelvhasználat önkéntelen ízléssel és szemérmességgel metaforába göngyölített, D'Annunzio levetkőzteti meztelenre.

Az ízléséről egyebet is lehetne mondani. Hogy tárgyainak megválasztásában miként érvényesül ízlése, azt láttuk. Kedveli a színeset, a tarkát, a festőit. De mértéket tartani ebben se tud. A Nave cselekménye összeroppan a reája rakott tömérdek díszlet és színpadi kellék alatt. Dekorativusi érzéke van D'Annunziónak, de nem fegyelmezi megbízható ízlés. Jelentéktelen mozzanatokat a túlságig hangsúlyoz, haszontalan cifrasággal terheli meg képeit. A Francesca da Rimini egy-egy felvonása olyan, mint egy rendetlen festő-műterem: szanaszét hevernek benne a tarka rongyok, cél, ok, ízlés nélkül. Ugyanígy megterheli a nyelvét is díszítő elemekkel. A Nave dictiójának valami megkapó zamatot ad az az ódon szókincs, amit D'Annunzio régi szótárakból ásott ki. De ugyanakkor barokká is teszi a szertelenségével.

A gazdagok hibáinak bővében van D'Annunzio. Megvan benne egy nagy művészi pályának egész anyaga. De ő maga még nem eléggé művész ahhoz, hogy anyagát remekművé alakítsa. Gazdag ember, dúsgazdag ember, de egy világot megvásárolni a pénzén nem tud.

(Vége.)