Nyugat · / · 1908 · / · 1908. 6. szám · / · ELEK ARTÚR: D'ANNUNZIO DRÁMÁI

ELEK ARTÚR: D'ANNUNZIO DRÁMÁI
V.

"Poema di sangue e di lussuria": ezt írta D'Annunzio Francesca da Rimini című tragédiája alá. A vér és bujaság költeménye: ez a meghatározás körülbelül minden művére ráillik. Marlowe sem ontott drámáiban több vért, mint D'Annunzio. Nemcsak a hősei kegyetlenkednek: ő maga is lehántott állapotukban mutatja be alakjait, emberi formájukból kiforgatottan, véres izmok és vonagló idegek tömegeként. A modern ember irtózását a vértől nem ismeri ez a költő. A vér neki az erőnek a színe s az erő a legkívánatosabb java az embernek. Minthogy nem pszichológusi természet, azért az erőt csak animális nyilvánulásaiban becsüli meg. Ezért szomjazik vérre s ezért keres cselekvényei számára olyan környezetet, amelyben a vérontás ne csak hogy anakronizmusnak ne hasson, de sőt jellemezze a kort. Ezért fordul a históriához. A messze múltban keresi a meztelen szenvedélyeket, az erkölcsi törvényen fölül álló ösztönembereket.

Voltaképpen két embertípushoz van D'Annunziónak belső köze: a hatalommal telhetetlen és a kéjjel telhetetlen ember típusához. Az előbbit még bele tudta valahogyan kényszeríteni a ma környezetébe. Az utóbbinak megjelenítésére a históriában keresett cselekvényt és miliőt. A voluttuoso már a regényeiben is főszemély, de egész bestiális mivoltában csak a drámáiban jelenik meg. A történeti környezet itt megengedi, hogy ösztöneiket szabadjukra hagyhassák. Francesca da Rimini-je csakugyan a bujaság költeménye. A tragédia a harmadik felvonás kedvéért készült, amelyikben Lancelot és Ginevra példája bűnbe sodorja a két szerelmest. Az előző felvonások mind ezt a jelenetet készítik elő. Bűntudat, lelkifurdalás, félelem nélkül, ujjongó vad vággyal borul egymásra Francesca és Paolo. Az erkölcs külsőségeiből kivetkőzött szerelmet, ezt a szenvedélyt pusztára állati nyilvánulásában aligha elevenítette meg valaki akkora erővel és oly pompázó színesen mint D'Annunzio.

D'Annunzio költészete motívumokban s ezek árnyéklatai dolgában nem éppen gazdag, de az erotikus szerelem motívumára több változatot talál. Ha a Francesca da Rimini-ben két ifjú teremtés érzékiességét rajzolta meg, az Őszalkonyi álom-ban (Sogno d'un tramonto d'autunno), az elvirágzott nő dühöngő bujaságát érzékíti meg. Gradeniga, az elhunyt doge özvegye, Brenta-menti villájában sóvárog jajgatva és átkozódva fiatal szeretője iránt, akit elcsábított tőle egy hetéra. A fiatalember képét és a vele töltött kéjes órák emlékét ezekkel a szavakkal idézi föl.

- ...Úgy fogja be burokba ifjúsága, mint a gyümölcsöt az édes héja. Egész testén, a körme gyökeréig végig lüktet a szerelmes vér, mint valami dühös vadban. Olykor úgy tetszett, hogy párduc; hajlékony és izmos, és kegyetlen fogaim foltossá marták föl testét. Úgy tetszett, mintha ereimet is oly egyenként szétválasztanák cirógató ujjai, akár a hajam szálait... Óh! akárkit cirógass ujjaiddal, amik lágyabbak a virágnál, mégis én vagyok az, aki elsőnek bírtalak! Az enyém után fog rád tapadni mások ajaka! Én bírtam elsőnek szerelmedet és erődet... Bárki legyen a második, bárki legyen az utolsó: az első én voltam! És nem bánom, ha szép lesz-e, ha szebb-e nálam! Mégis én voltam az első! És ha akadsz is az enyémnél pirosabb ajakra, ha megölel is az enyémnél mohóbb kar... Ah, mit bánom! Mit bánom! Senki se fog úgy bírni, ahogy én bírtalak, soha senki sem érez majd úgy reszketni, mint ahogy én éreztem reszketésedet.

A Tavaszreggeli álom Isabellája is az erotikus frenesia példája. Karjában ölik meg szeretőjét. A leány beleőrül ebbe a látványba és nem akar elszakadni a halottól.

A borzalmat nem ismerik D'Annunzio idegei. Az undort sem. A bomlás szaga lebegi körül erotikus látomásait. Ő éppen ezt keresi. Szereti a feloszló félben lévő kultúrákat, azokat a históriai korokat, amelyekben birodalmak összedőltek, civilizált emberek visszavadultak ősi állapotukba s fölszabadultak féken tartott szenvedélyeik. A Nave tragédiája ilyen korban játszódik le. Bomlás, feloszlás, vér, bujaság... Csupa szuperlatívusz. De D'Annunzio a szuperlatívuszok költője. Jóban, rosszban a legszélsőbbet keresi. Sokszor rámondták már, hogy dekadens a költészete. A vád igaz lehet, de bizonyos, hogy az erőnek, vagyis az egészségnek kultusza kevés költőben élt oly félelmes szilajsággal mint D'Annunzióban.

(Vége következik.)