Nyugat · / · 1908 · / · 1908. 6. szám · / · ELEK ARTÚR: D'ANNUNZIO DRÁMÁI

ELEK ARTÚR: D'ANNUNZIO DRÁMÁI
II.

Jellemző az nagyon, hogy D'Annunzio drámáit olvasván az ember, szükségét érzi annak, hogy kutassa, mért választotta D'Annunzio bizonyos mondanivalóinak megjelenítésére a dráma formáját. Tudjuk, hogy aránylag későn adta magát a drámaírásra. Már híres ember volt, verseskötetei, amikkel otthon nevet szerzett, nagy regényei, amikkel a külföld figyelmét keltette föl, már mind megjelentek, amikor első drámai munkáját (Sogno di un mattino di primavera - Tavaszreggeli álom) kiadta. És ettől fogva össze-vissza egy regényt s néhány kötetnyi költeményt írt mindmáig, mert alkotóerejét a dráma és csak a dráma foglalkoztatta ez idő alatt.

Miért a dráma, amikor nyilvánvaló, hogy D'Annunzio nem drámaköltő tehetség? Az az anyag, amit ő drámává kényszerít, költeményeknek, elbeszéléseknek született. Drámáiról elmondhatni, hogy nem anyagszerűek; cselekvényük a természeténél fogva más foglalványban szabadabban játszathatta volna minden rejtett tüzét. A dráma szerkezeti törvényeiről, mintha fogalma sem volna D'Annunziónak. Drámái olvasmányok, nem színpadi művek. S ezt ő maga is tudja, sőt vallja is. Egy alkalommal így nyilatkozott róla Joseph Galtier-nek: "Igen, azt hiszem én is, hogy darabjaimat helyesebb olvasni. Ajánlom is ezt igazi barátaimnak, a szívem és lelkem szerint valóknak."

És mégis belső szükség volt az, ami a dráma felé vitte D'Annunziót. A lírai tehetségek, amikor nem magukról dalolnak is, a maguk életideálját, a maguk emberideálját igyekeznek megérzékíteni. D'Annunzio tehetségének lényege szerint lírikus. Lírikus még olyankor is, amikor látszólag objektív, amikor a maga egyéniségére nem emlékeztető embereket szerepeltet. Az ő emberei sohasem élik a maguk önálló életét; ha tetteik, ha érzelmeik nem D'Annunzióé is, a szavuk, a látomásuk, a tulajdonképpeni lelkük még akkor is az övé. D'Annunzio életideálja: a heroizmus, emberideálja: a hős. Már akkor is ez volt, amikor még csak költeményeket és regényeket írt. Az epikáról éppen azért tért át a drámára, mert mivoltánál fogva a dráma a hősi műfaj. A dráma a hősök bölcsője és koporsója. A dráma a függőleges méreteknek, az emelkedés irányának műfaja, amelyben minden egy valakiért, s az az egy valaki egy valamiért való. Egész embersokadalmak elférnek a drámában, de az a sok ember mind fölfelé néz, egy mindannyiok közül kiemelkedő emberre.

A hősnek a magasság dimenziójára van szüksége, hogy kibontakozhassék csírájából, hogy belenőhessen a maga determinált arányaiba. D'Annunzio csak sokára jutott ennek tudatára. Minden regényébe bele van fojtva az ő emberideálja: kibontani ott, az epopeia vízszintes kiterjedésében, nem bírta. Regényeinek főalakjai azért nem is ütik meg a d'annunziói hős méreteit. Regényei, és első drámái is, nem annyira hősök, inkább csak individualista egyéniségek körül forognak. Kivételes ember már első regényének, a Piaceré-nek főalakja, Andrea Sperelli s még inkább az a Trionfo della morte Giorgio Aurispá-ja, majd a Vergini delle rocce Claudio Cantelmó-ja. Individualisták, fia-übermenschek, akik minden ember fölött valóságukat érzik, jogaikat számon tartják, s azokkal szemben másnak jogát el nem ismerik. De akarni még nem tudnak ezek az emberek. Szunnyad bennük még a hős. Nietzschét nem ismerte D'Annunzio, amikor első individualista alakjait megalkotta. Ezt a típust magából fejlesztette, a tulajdon egyéniségéből. Csak évek múltán akadt rá Nietzsche érveire, amikkel az az ő emberideáljának jogosultságát igazolni törekedett. És D'Annunzio sietve kölcsön vette a baseli bölcs elméletét s megalapozta vele a maga önállóan megteremtett embertípusát. Már a Trionfo della morte ajánlásában "Zarathustra szava felé fordítja fülét" s tudatosan Nietzsche hatása alatt áll a Vergini delle rocce, meg a Fuoco. Ezután következnek az első drámai kísérletek, a Citt"ŕ morte, a Gioconda. A hősi típus, amelynek megalkotása D'Annunzio életcéljának készül, még rejtőzködik ezekben. Igazi kiterjedésében először a La Gloria című drámában jelenik meg.