Nyugat · / · 1908 · / · 1908. 5. szám · / · JÓB DÁNIEL: LIEGEN EGON FELESÉGE
Úgy lett, ahogy megfogadtuk. Többet nem láttuk egymást. Minek erről tovább? - Két vascölöp, amely nem közeledhetik; - az egyik gőgből és konokságból áll a helyén, tiszteletből a szent kimondott szó iránt, vagy mit tudom, hogy és mint, és miért? - s a másik: mert minden boldogság valamikor úgyis tönkremegy, hát minek akkor egyáltalán elkezdeni? Szép biztosan elterültem. Ah, nem kiábrándulásról szólok. Azt mondom: csak semmi hazug szépítgetés. Más történt velem, egészen más - ennél sokkalta több. A homlokomon mély, vízszintes nyomokat hagytak nehéz éjjeli gondolkozásaim. Az élet hagyott engem abba, nem én az életet. Már nem is töprengtem. Múmia lettem, amely az együgyű múlttal, ostoba emlékekkel, szép nézésekkel, finom szomorúságokkal és meghatódott percekkel bebalzsamozta magát. Belül mély álmot aludtam, fakír-hitre tértem - van, amíg van, és ha vége lesz, hát vége. Hát vége.
- Már nem dalolunk többet? - szólongattam magamat, néha, ritkán, fölébredt órákban, mikor az ablakok különösebben ragyogtak a napban, és belémfújta, egyenesen a szemem közé fújta virágszagát a Reggeli Szél.
Már nem daloltunk. Májusban Atala Franciska eljegyzése hírét hozták, reggel kilenckor, épp akkor, amikor rendesen a másik oldalamra fordulok, és folytatom az alvást. A másik oldalamra feküdtem, tovább aludtam. Hat héttel utóbb az esküvőjük is megvolt, bizonyos Liegen Egon vette el, gróf és katonatiszt. No, gondoltam, ez legalább nem fogja szembeköpni, ahogy én például megtettem. Még csak el se nevettem magam. Ha legalább megtettem volna. Hát mit is tehetett volna? - gondoltam. - Hát persze hogy férjhez kellett mennie. Vagy talán özvegységet vállalt volna, miattam? Huszonhat éves voltam. Huszonhat éves koromban olyan bölcs ember voltam - ah, én voltam a világ legigazságosabb embere.
Azután huszonhét éves lettem. Két éve múlt el akkor éppen, hogy Atala Franciskát utoljára láttam. Nyáron bizonyos pénzügyi dolgaimat kellett rendbehoznom, sokat utaztam. És egyszer, este, Bécsben, a pályaudvaron találkoztunk. Egy idegen hölggyel volt, meg egy úrral, de ezek nem utaztak vele, egyedül ment. Hálókocsin mentem, ő is. A kocsi folyosóján szembekerültünk, és nem ismertük meg egymást. Bizonyosan Lótumba megy, gondoltam, mert az utunk arra vezet el. A vonat még állt. A kísérőivel németül beszélgetett. Eszem ágába se jutott, hogy odafigyeljek. Azután megindultunk. Búcsút intett, beült a fülkéjébe. Az ajtaját nyitva hagyta - láttam, mert végigsétáltam a folyosón. Már ekkor a kalapját letette. Egy másodpercre láttam csak a haját: fekete haját koszorúba fonva hordta, és benne elöl, mintha ékkövek lettek volna, három vörös rózsa. A szívem úgy vert, mint régen. Csöndesség, gondoltam, és beültem a fülkémbe.
Azután jött a kalauz, bement hozzá, megágyazott neki, s amikor kijött, behúzta maga mögött az ajtót. Hozzám is bejött, sorra járta az egész kocsit, s azután jóéjszakát kívánt. Nem voltam álmos. Kiálltam a folyosóra. Kinéztem. Sötét este volt. Szikrák szálltak el előttem, vitte őket a szél. Vörös ablakok látszottak, s azután sokáig semmi, csak a sötét mezők. Kanyarogtunk, zökkentünk, rohantunk, néha megálltunk, az állomásokon rossz petróleumlámpák égtek, s a sötétségben néhány álmos ember motoszkált. Néha sípolást hallottam, s a hangja majdnem emberi volt. Azután az ajtaját néztem. Elsétáltam előtte. Meg is álltam, hallgatództam. Mély csönd volt, azután halk köhögés hangzott - vagy abból a fülkéből, vagy a szomszédosból, nem tudtam. Elsiettem onnan. Az ajtómban megálltam: észrevett-e valaki? Ment a vonat, és rajta minden hallgatott. Nem vett észre senki. Vetkezetlen rádőltem az ágyra. Erősen hűvösödött. Behúztam az ajtót. Szerettem volna aludni, de nem tudtam. Két fülke választ el tőle - gondoltam. Két lépés. Két esztendő. Felkönyököltem. Nem bírtam tovább. Elsírtam magam. Ráborultam az arcomra, sírtam, sírtam. Gondolom, volt miért sírni - vagy nem volt? - nem is tudom. Azután reggeledni kezdett; kialvatlan, puffadt, aludtvérszínű arcát már kezdte föltolni az égre a nap.
Hatkor fölriadtam. Valami neszre riadtam föl. Fölpattantam, fölrántottam az ajtót. A reggel teljes volt, a fénye rámrohant és elkápráztatott. Már ébren volt, az ajtaja nyitva, ott állt az ajtóban. Cigarettázott, és nézte a tájat. A hegyek világos kékítőszínben álltak, zöld vetésföldek, sárga kalásztáblák, legelő csordák és dolgozó parasztok rohantak el az ablakomban. Azután egészen kijött a folyosóra. A kezét rátette az ablak fájára. A kezén nem volt kesztyű. S a gyűrűsujján, ugyanazon, amelyről két éve az én kis, türkizes gyűrűmet húzta le, karikagyűrűt hordott. Néhány perc múlva visszament a szakaszába, felöltözött. Már a Tálum vize mellett robogtunk el. Ezt a tájat már ismertem. Nemsokára Lótumba értünk. Kiszállt, lesegítették a csomagját, s az egyik táskán két nagy betű volt: L. E. Liegen Egon. Egy katonatiszt várta, összecsókolództak. A kalauz intett, megindultunk.
Még huszonnégy óráig vitt a vonat. Akkor a végső állomáshoz értünk, a legvégsőhöz, ahová csak kevesen mennek el - ezen a vonaton például minden utas régen leszállt már, magam voltam, egészen egyedül. Kiszálltam. Az állomástól fél órára állt az erdő, ahová készültem. Nekivágtam az útnak. Az erdő szélén egy Mária-kép állt, ott egy percre megálltam. Az óraláncomról leoldottam a türkizes gyűrűt, és messzire elhajítottam a gazba. Azután megindultam. Fekete erdő volt. Fekete fái sűrűn álltak. A fekete fák azután eltakartak.