Nyugat · / · 1908 · / · 1908. 5. szám · / · JÓB DÁNIEL: LIEGEN EGON FELESÉGE

JÓB DÁNIEL: LIEGEN EGON FELESÉGE
III.

- Az éjjel nem tudtam aludni - mondta másnap, mikor a malom mellett találkoztunk. - Lázam volt - mesélte. - Nem betegségtől, nehogy azt higgye. Nincs semmi bajom. Ez valami más láz volt. Talán életláz; vagy micsoda?

- Hány éves? - kérdeztem.

- Húsz éves vagyok - felelte. - Hát maga?

- Huszonöt vagyok. De két év előtt kellett volna találkoznunk. Akkor még illettem magához. Most már öreg vagyok.

- Miért? Hiszen a különbség nem változott. Én is épp két évvel lettem azóta öregebb.

- Az más, nem erre gondolok. Nem akarna járni egyet?

- Szívesen - mondta. És indultunk. - Hogy meséljek valamit. - De miről? - kérdeztem. - Hát az életemről. Elbeszéltem neki az életemet. Azután azt mondtam, most ő mondjon el magáról valamit. Felelte: Nincs benne semmi érdekes. Csöndes élet az övé. Egy kicsit elhagyatott. Egy kicsit szomorú.

- De miért szomorú? - kérdeztem.

Nem akart felelni.

- Hát nekem, nekem csak elmondhatja?

- Az anyám táncosnő volt - mondta. - Öt éves voltam, mikor az apám elvette anyámat. Még nem voltam egészen hét éves, amikor az anyám meghalt. Az apám szeretőt tart. Nincsen senkim. Hát most tudja.

Szép, szomorú délelőtt volt. - Maga az első ember - mondta -, akivel úgy tudok beszélni, ahogy emberek szoktak. Se gyerek nem vagyok, se korlátolt eszű. Az élet megy, és én meg fogok öregedni, meddőn és boldogtalanul. Vigyázok magára. Vigyázzon rám. Vigyáz majd rám?

- Tudja-e - feleltem -, hogy mikor betörtem a páholyukba, az csalás volt? Nem is kaptam levelet. Nincs is húgom. Ugye ezt nem tudta?

A fejét meghajtotta és azt mondta:

- De tudtam. - És azután hazament.

Több szép, szomorú délelőtt jött. Egyszer azt mondta:

- Ma éjjel magával álmodtam. Hangosan beszélgettem álmomban. Szerencse, hogy a kisasszony a szomszéd szobában alszik, és nem ért magyarul. Átjött, fölkeltett, azt kérdezte: "Nincs-e valami bajom?"

Egy másik délelőtt azt mondta:

- Az ablakban álltam egész éjjel. Nem tudom miért, az volt az érzésem, ma éjjel bemászik a kertünkbe, és beszélgethettünk volna. Miért nem jött?

Minden délelőtt hozott az éjszakájából valami ajándékot. Azután esős napok következtek. Reggeltől estig szakadt az eső. Én azért elmentem a rendes helyekre, hogy hátha egyszer eljön ő is. Két napig nem jött. A harmadik napon nem mentem. A negyedik napon is esett, akkor sem mentem. Fönt hevertem a szobámban, vagy néztem a Tálum földúlt, rohanó vizét. Az ég olyan volt, mint az apácák szomorú ruhája. Délután négykor már sötétedni kezdett a szobám. Az ablakom tele volt gyermek-sírással, nyirkos falak közt gubbasztottam, egyedül, napokig, végig, egészen egyedül. Ötkor lementem a fogadó előcsarnokába, és óraszámra elüldögéltem ott. Az utca kihalt volt. Ember nem jött. Ő sem jelentkezett. És arra gondoltam: mint rohanok én; hogy rohanok; már akkor szerettem, gondoltam, amikor még nem is ismert; amikor megismert, meg tudtam volna halni érte; és most, hogy ő is szeret: hol tartok már? - mily messze futottam? - messze, messze járok már tőle.

És most más zenék következtek.

- Magának nincsen szárnya - mondtam neki, amikor végre kitisztult az idő, és újra találkoztunk. Riadtan hallgatott. Nem értett. Kínoztam és kinevettem. De minden bántást keményen állt. Egyszerűen csak annyit mondott:

- Mást érdemelnék; de így sem baj.

Más zenék következtek. A találkozókra nem jártam már rendesen. Késtem, vagy ok nélkül elsiettem. Egyszer megsértettem, és akkor két napra elkerültem. Harmadik napon elküldte értem a kertészt. Megkerestem.

- Parancsol? - kérdeztem, és a szájam egészen idegen volt.

Sírt. Kinevettem. Hogy talán románcokat vár. Talán apródruhákban járjak. Sírt. Csúnya volt. Azután kitört:

- Maga bolond. Maga nem épelméjű. - És ott akart hagyni.

Utánafutottam:

- Bolond, bolond, hát csak nem veszi komolyan? - Olyan volt, mint egy gyermek, sírt, és megbékélt. Azután elölről kezdődött.

- Mit akar tőlem? - mondtam neki egészen gorombán. - Én ki vagyok fosztva. Nekem nincsen semmim, nincs ajándékozni valóm. Hagyjon engem békén.

Csak ritkán mert felelni. Egyszer azt mondta; de ezt sem haragosan, inkább kíváncsian:

- Ki maga? Mi maga? Miért gyötör?

Feleltem:

- Én egy bolond vagyok. Szép asszonyok bolondja, ha úgy tetszik. ha jobban tetszik: rútaké, csúf, bandzsa asszonyoké. És még csak nem is asszony, csak leány. Menjen, menjen. Hordja el magát.

Az út közepén ott hagyott. Hagytam. Majd visszajön, gondoltam, ha akar; ha nem akar, az sem baj. Napokig nem láttam. Új vendégek jöttek Lótumba, és lakott a fogadómban egy fekete leány, színésznő, és kezdtem azzal járni. Egy délután találkoztam vele az utcán. Valamit vásárolhatott, épp kijött egy boltból, majdnem nekem jött. Ránéztem, és nem köszöntem neki. Nevetve néztem utána. Estére ott találtam a szobámban a levelét - a kertész hozta, és két órája várt már odalenn reám. A levélben csak ennyi volt: "Kérem, küldje vissza a kertésszel a gyűrűmet." Mosolyogtam. A gyűrűt lehúztam az ujjamról, borítékba tettem, odaadtam a kertésznek. A kertész indult. Mikor kint volt, megbántam. Egy szolgát utánaszalajtottam, visszahívtam.

- Adja vissza - mondtam. - És mondja meg a grófnőnek: majd személyesen. Csak ennyit mondjon: Majd személyesen. Holnap. El ne felejtse.

És másnap nem mentem el. A hét végén újra írt. Egy vasárnapi napon volt, megint esett. Azt írta, beszélnie kell velem, azonnal. Halálosan fontos, szó szerint ezt írta. A Felleni-út alatt vár. Kocsiban van, rögtön jöjjek.

A nyakamba borult, és sírt. Telesírta a szememet, az arcomat, a galléromat, és a kabátomat. Hogy mit akarok tőle? - Eltoltam magamtól. A kocsi fölhajtott ernyője alól kinéztem. Szép szomorú volt az út. - Hogy azt akarom-e, hogy megőrüljön? - Az arcomat nem látta, mosolyogtam. Mosolyogva mondtam:

- Azt. Azt akarom.

Talán egy óra hosszat vitt a kocsi. Mikor visszafelé jöttünk, a vége felé, már nem volt az eszénél. Azt mondta: hát miért nem köpöm le, hiszen minden egyebet már megtettem vele?

Feleltem:

- Ha parancsolja, azt is megtehetem.

És inkább tréfásan, és inkább csak jelezve, megtettem. Odavontam magam elé vizes, fáradt, megkínzott arcát, és megtettem. Fölugrott, az arca sötétvörösre vált és ütésre emelte a kezét. Csuklóban elkaptam a kezét, megszorítottam, és visszanyomtam az ülésre. Rárivalltam:

- Ostoba, ostoba. Hát mit akar?

Zengve, föltépve, fuldokolva sírt.

- Nem - mondta -, ez már túlmegy mindenen.

- Franciska - mondtam -, hát legyen esze. Nem akartam. Hiszen nem gondoltam komolyan. Csak nem veszi komolyan.

És most két komoly perc következett.

- Mit akar tőlem? - kérdezte, de szinte fenyegetően.

- Komolyan akarja tudni? - mondtam. - Mert akkor megmondhatom. Azt akarom, hogy legyen szárnya. Hogy tudjon velem szállni. Hogy velem jöjjön. - És megcsókoltam.

- Akar engem feleségül venni? - mondta, és nem nézett rám.

- Talán. Nem akarom. Nem is ez a fontos. Hanem, hogy szeretem-e. Még szeretem. De meg kell egy kicsit tanulnia - megtanulni a röpülést.

Két nappal később azt mondta:

- Írt az apám. Holnap ideérkezik, este. Azért jön, hogy elvigyen Bihácsra, a nagybátyámhoz. Be fogom mutatni az apámnak. Nem volna kedve utánunk jönni? Meghívathatnám. Ha megtenné, ha akarná.

Augusztus második felét ott töltöttem a bihácsi pusztán. A nap lekúszott a házfödelek szélére, és szétöntötte gyulladt folyamát. Égett fűszag érzett. Pattogtak a házfalak. A fák perzselt rozsdaszínben álltak. Már nem tudtam szólni hozzá. Nem tudtam már a szemébe nézni. És augusztus huszonhetedikén, délután három órakor azt mondtam neki:

- Most én fölmegyek a szobámba. Esti hét óráig várom magát. Ha hétig nem jön, nyolc órakor elutazom. És akkor többé nem lát. Sohasem lát, érti?

Mentem. Fölmentem a szobámba. Leheveredtem. Olvastam. Föl-alá járkáltam. Fütyülgettem. Az ablakba álltam, kibámultam. Estig vártam odafönn. Valamivel hét óra előtt levelet hoztak tőle. Fölbiggyesztettem a szájamat, el se akartam olvasni. A bőröndömet kinyitottam. Azután mégis fölbontottam a levelet.

- Nem bírom megtenni - írta. - Ma folyton az anyámra gondolok, nem bírom. Ne utazzék el. Ha elutazik, nem látjuk többé egymást. Soha többé, nem is akarom.

Tíz perc alatt a csomagolással elkészültem. A házbeliektől sietve elbúcsúztam; tőle nem búcsúztam, a szobájában maradt. A hintó már ott állt a kastély előtt. A csomagomat föltették, s a kocsi azután kivitt a vasútra. Nyolc órakor már vitt a vonat. - Így mentünk szét. Nehéz utam volt; pedig máskor szeretem az utazást.

Kimondhatatlanul szerettem Atala Franciskát.