Nyugat · / · 1908 · / · 1908. 4. szám · / · FIGYELŐ

LENGYEL GÉZA: Rákóczi síremléke

Pályázat... szoborpályázat... ismerjük a szót, ismerjük ezt a fogalmat. Nagyon sivár emlékeket kelt életre. Pályázat: ez a szabad verseny, a tiszta, a jeligés marakodás. Számtalan művészeti botrány szülőanyja. Termelője - példának okáért - Budapest rémítő szobor-társaságának.

Az egyik szobrásznak apró bronzformák járnak a fejében, a másik rugalmas női aktokról álmodik - a márvány azonban drága, az öntést sem adják ingyen, ellenben pályadíj minden évben három, négy is integet a magyar szobrászok felé. Máshol kevesebb a hivatalos konkurencia és több az intim művészet. A mi furcsa, szegény világunk eloltogatja a merész, egyéni álmokat. Nagyon sivár sors várna reájuk. A magyar szobrász előszedi a pályázati feltételeket és - "megfelel" a szigorú kívánalmaknak. Nem érdekli a téma, nem ihleti meg az eszme, de pályáz. Egy-egy elintézett művészi verseny - emlékezzünk csak a Munkácsy-szobor sorsára - valóságos temető. Elpazarolt energia, kárbaveszett munka, siralmas csalódás - romok, hullák hevernek a földön. Ezek a balvégzetű pályázatok forgácsolják el a magyar plasztika erejének legjavát.

Minden emberi számítás ellenére megtörténik olykor, hogy valami életképes gyerek születik ebből a szörnyű vajúdásból. A Rákóczi-síremlék pályázatánál is megtörtént. Ilyenkor egyenesen kötelességének érzi a zsűri, a művészi rögtönítélő bíróság, hogy az ifjat nyakánál fogja, visszadobja a sötétbe, ahonnan jött. Ez történt a Rákóczy-emlékkel is. Balga, aki felháborodik. Botor, aki a zsűrit szidalmazza, aki igazságot követel. Mit keres ott az igazság, mit keres ott a megértés, ahol művészi teremtés fölött sommás eljárás szerint, paragrafusok szerint ítélkeznek?

Rákóczi síremlékét a kassai ősi székesegyházban akarják felállítani. Pályázatot hirdettek annak eldöntésére, milyen legyen az emlék. Beérkezett vagy tíz minta. Többnyire egyszerűen rossz minták. Aki egyetlen egyszer elsétál előttük, már felmérte, értékelte mindet, már meg is állott Beck Ö. Fülöp modellje előtt. Vitáról nem lehet szó. Ennek a fölénye eminens és közérthető. Ez a legjobb, ez magában véve amaz alkotás, amely megingatja a pályázatok rossz hírébe vetett hitünket. Mi történt? A hivatalos feltételek kellőképpen fellelkesítették a művészt? Valami szorgalmas ember hozzáfogott a leckéhez és pontosan, szorgalmasan, jelesen elvégezte? Nem. Beck Ö. Fülöp a csendes melankólia szobrász-költője. Filozófus, akinek fantáziáját régóta foglalkoztatja az élet, a maga drámai hátterével, a nem élettel. Sok régi szobrán, plakettjén, vázlatán felbukkan az ősi probléma. Az agyában, a vésőjében nyilván számtalan változatban él ez a formákba öntött töprengés. A pályázat durva kívánsága összetalálkozott a művész legfinomabb terveivel. Az élet és a halál körül gomolygó plasztikai gondolatok közül csupán formába kellett önteni egyet. Megszületett az emlék, a hősi emlék, amelynek okozója nem program, nem papiros, nem utasítás. A gondolatmenetében lágy líra és drámai erő. Nemcsak a tömege egységes: a lelke is, az a láthatatlan valami, amit a lelkének képzelünk. A gipsz, az intim hatásoknak ez az irigy ellensége is tisztán mutatja plasztikai kvalitásait. Minden alak, minden tömeg a maga helyén. Nem szegényes, de még sokkal kevésbé túlzsúfolt. Architektúra - ez Hikisch Rezső munkája - amilyen kevés, épp olyan nemes. Vonalai puritán egyszerűséggel sorakoznak. A dór oszlopok hatalmas ritmusára emlékeztet a megépített rész, modern - amennyiben semmiféle archeológiát nem utánoz, ám ezek a rusztikus tömegek, szimpla síkok aligha fogják a modernség szecesszióval kompromittált képzetét előidézni.

A zsűri, a mérővesszővel felfegyverezett, csak két más társával együtt tette első helyre. Örök titok, hogy miért. Örök titok, hogy akár az akadémikus szem is, a puritán, nemes egyszerűség, a diszkrét gyász e klasszikus monumentumán mi kivetni valót talált, mi botránkoztatta, mit remél az új pályázattól? Mindegy. A sommás bíróság akárhogyan ítél, ez a pályázat, minden várakozás, ősi tapasztalat ellenére nem volt meddő. Rákóczi síremlékét szebbnek, tökéletesebbnek mi nem próbáljuk elképzelni. Ez az igazi Rákóczi emlék, ez a jó szobor.

Tessék megnézni a többit. Tessék megfigyelni, miért rosszak, hogyan rosszak. A távolság, amely kivétel nélkül mindet elválasztja Beck modelljétől, szinte rémületes. Oszlopok, balkonok, baldachinok. Rajtuk szobrok jobbról-balról, ha lehet, lovas szobor is, azután koporsó és lepel és minden, minden ősi, ásatag rekvizitum. A részletek ezer darabba esnek szét. Hihetetlen, milyen kevés nyoma az egységes elgondolásnak, az alakok, tömegek, formák együtthatásának.

A síremlék helyét középkori gót templomban jelölték ki. A síremléket nemcsak faragni kell. Meg is kell építeni. Ez a feladat a mai építész-generációnak szokatlan. Holott nem művészietlen. Kétfelől lehet hozzáfogni. A gyengébbek beilleszkednének a középkori keretbe, az erősebbek a mai formákat bátran odaraknák a csúcsíves ablak alá. Hiszen a művészet minden jó idejében az új, mondjuk a divatos formák szerint toldották meg a szűkké vált épületet. Nos, ezek a síremlékgyártók megpróbálják a lehetetlent, szuverén megvetéssel tagadják le a mát, kényeskedve húzódoznak a gótika másolásától és kopírozzák - az elfajzott reneszánszt, a legförtelmesebb kinövéseivel, a barokk csigákkal, a görbe ívekkel. Oszlopok, vaskos, ólmos, zsákformák mindenfelé. Rajtuk magyarok, kuruc vitézek, kis angyalkák mászkálnak vad összevisszaságban, minden pillanatban lepottyanással fenyegetve bennünket... Nem, ne említsünk neveket. Ugye nem érdekli önöket túlságosan, kik nem tudnak, kik nem tudnak végképp, visszavonhatatlanul szobrot faragni. Avagy - hiszen pályázatról van szó - kik kergették magukat erőnek erejével olyan leckébe, amelyhez a lelküknek semmi köze.

Botor hajsza ez, botor és elszomorító. De még egyszer: felháborodni annál kevésbé szabad, mert ha a zsűri bevallotta volna, hogy Beck jó szobrot csinált, hát ez lett volna nékünk az igazi meglepetés. Hogy letagadta, hogy kertel és botránkoztat, ez a természetes. Nem baj. A művészi alkotás tisztelete nevében csupán az ellen kell tiltakozni, hogy új versenyfutásba, új vesszőfutásba hajszolják akár Becket, akár a többi, honorált művészt. Ez a kétszeres, sőt háromszoros pályázat nálunk szokásos. Visszataszító, förtelmes szokás. Ruhát szabatnak, cipőt csináltatnak így, nem szobrot. Ez megcsúfolása az intellektusnak, ez a teremtő erők kirablása. Mi nagyon szépnek, mi meghatónak és elragadónak tartjuk a Beck művét. De úgy véljük, hogy ha másodszor, utasítások nyomán megcsinálja, csak ronthat rajta. Semmi új pályázat. Stróblnak, Zalának, vagy más kiválasztottnak végre egyenes, őszinte megbízatás útján is oda lehet adni ezt a koncot.