Nyugat · / · 1908 · / · 1908. 4. szám · / · FIGYELŐ

I-s.: Utóirat
(A perzekutor-esztétikáról)

A fentebbi sorok már nyomtatásban állottak, mikor Beöthy Zsoltnak Kisfaludy-társaságbeli s mai irodalmunkban a nemzeti lélek híját panaszló megnyitója elhangzott. Amit erről mondani kell, ha kell, annyira beletartozik a fentebb kifejtettekbe, hogy legjobb ezekhez fűzni.

Hiszen, igaz, lehetne e dolgot elmélkedés nélkül is, csak jobb vagy rosszabb elméskedéssel elütni. Lehetne, teszem, megállapítani, hogy akik a magyar s a nemzeti bélyeg ordószerű osztogatását királyi jogul maguknak rezerválják, fejedelmi gondtalansággal maradnak adósak annak meghatározásával, hogy mik hát azok a sajátos vonások, melyekről valamely írásnak vagy gondolkodó módnak magyar és nemzeti volta megismerszik, s melyik magyar réteg vagy csoport vagy család az, mellyel egy gondolkozásúnak s egy érzésűnek kell lenni, hogy az embert magyarnak és nemzetinek ismerjék meg? Enélkül a boldogtalan epigon, akit kizavartak abbeli ártatlan hitéből, hogy eo ipso magyar és nemzeti minden, amit ő, magyar vagy magyarrá lett ember, a lelke s az egyénisége kifejezéseképpen magyar nyelven ír, s aki most jóhiszeműen keres az elvesztett helyett új hitet, mélyet érzése számára kötelezőnek ismerjen, csak a durva empíriára és indukcióra van utalva - ez empíria rendjén pedig olyasmi is kiderülhet, hogy az embernek vagy, mint Kiss Józsefnek, túl kell érnie a hatvanon, vagy, mint Molnár Ferencnek, a darabjának sikert kell aratnia Turinban, hogy hirtelen megismerjék munkáján úgy a tehetség, mint a magyarság bélyegét azok, akik addig mind a kettőt elvitatták tőle.

Mondom, ilyesféléket lehetne mondani, de ez épp olyan vita el nem döntő ízetlenkedés volna, mint a másik részen a kávéházi irodalomról való példálózgatások. Kétségtelen, hogy éppen a művészetnek igazán szükségszerű bélyege a nemzetiség, sőt a fajiság, csakhogy nem parancs vagy kötelesség, hanem következésképpen, nem finalitásul, hanem kauzalitásul, éppen az igazi művészi munkának egyéni, az egyéniségnek pedig (mondjuk hamarjában, bár bizonyára nem pontosan és kimerítően, Taine-nel) az örökletességtől s a környezettől meghatározott volta következtében. Már most: valóság az, hogy a nemrég még kis számú magyarság ma megüti a tíz milliót, s a nemrég még fejletlen Magyarország ma már fogyatkozásaiban s elmaradtságaiban is modern kultúrország. A nemzet emberanyagának e növekedése jórészt idegen elemek beolvadása útján ment végbe, s a mai Magyarország kifejlődésében idegen mozgatóknak (teszem idegen tőkének) ugyanannyi része volt, mint az autochtonoknak. Lehetséges-e, elgondolható-e, várható-e, követelhető-e, hogy e sokféle elemből elvegyült amalgám teljesen olyan kémiai összetételű legyen, mint annak egyik, bármennyire értékes, túlnyomó és uralkodó adaléka? S ha nem: lehetséges-e, hogy megnyilvánulásai ugyanolyanok legyenek, mint a hajdani kevésbé összetetté voltak? (És, tegyük hozzá, hogy a ma ugyanazon vonásokkal ütközzék ki irodalomban és művészetben, mint a tegnap?) Látnivaló, hogy teljesen elfogadva, jóhiszeműnek ítélve és jogosnak megállapítva a nacionalista esztétikát (mely különben legalábbis oly kevéssé magyar s legalábbis annyira német és francia, mint amit művészi termést minálunk nemzetietlennek bélyegez meg): akkor is belekeveredünk abba a dilemmába, amelyet éppen fentebb, a Baloghy könyvéről írván, pécéztem ki. Vagy uniformist szabunk az író gondolkodása, érzése, érdeklődése és kifejezése elé, s akkor rákényszerítjük, hogy hazudjék, vagyis mindenesetre rossz dolgot írjon. Vagy elfogadjuk magyarnak és irodalomnak azt, amit magyarok de facto írnak, s akkor le kell tennünk a perzekutor-esztétikáról s az írók írói értékének politikai mérlegen való megállapításáról. A politikának azért marad dolga az irodalom nemzeti volta körül, csakhogy médiumon keresztül. Mert bizonyára annál fenségesebb a költői munka, mentül nagyobb együttérző közösség leglelkéből ütközik ki sajátosságainak egyéni bélyege, már pedig csak arravaló politika útján lehet elérnünk és reméllenünk, hogy akik e hazában együtt élünk s a nemzetnek politikai tagjai vagyunk, ha lehet: nyelvben, s mindenesetre érzésben, gondolkodásban, világnézetben, kedvteléseinkben, törekvéseinkben, a dolgok sajátos felfogásában s egyéniségünk sajátos vonásaiban egyek legyünk. E politikához azonban türelem kell, sőt e politikának türelmen kell kezdődnie, sőt a türelem ez a politika. Mert nem igaz, hogy a türelem a birkák erénye, inkább az okosaké, a fölötteseké, a nemesen ravaszoké, a nagy célok felé kitartóan igyekvőké. De igenis a farkas az, aki türelmetlen, aki elérheti, hogy együtt üvöltsenek, de soha, hogy együtt énekeljenek, még kevésbé, hogy együtt érezzenek vele.