Nyugat · / · 1908 · / · 1908. 3. szám · / · FIGYELŐ

BÁRDOS ARTÚR: A. Lichtwark: Vom Arbeitsfeld des Dilettantismus

Dilettantizmus... A Köhler Schule der Geläufigkeitje, érzelmesen vibráló cimbalom-mellékzöngék és borízű hangok rezegnek együtt ezzel a szóval. És gyengéd árvácskák sóhajtoznak plüsshátú selyempárnákról és "kézzel festett" fali tányérok rikoltanak hihetetlenül diszharmóniás kékeket és vöröseket... Arra a félszeg, komikus félművészetre kell gondolnunk, az utolsó évtizedek dilettantizmusára, melyet talán a gyári munka, vagy talán az csökkentett ilyen alacsony sorba, hogy a művészetet kezdik megkülönböztetni a szorgalomtól és mindenik művészet a maga külön, szerves metier-törvényeinek felismerésére törekszik, s ezáltal távol tartja magától azokat, akik eddig eltanulható türelemjátéknak vélték a művészetet. Dilettantizmus... Alfred Lichtwark mondja ki ezt a szót: és megtelik tartalommal, komoly célokat mutat és messze perspektívákba nyit. És elvezet ódon, meghitt szobákba, ahol egyetlen almáriomba egy élet princípiumát faragta bele egy erkölcsös asztalosmester, ahol különös, stilizált, élénk színű virágokat hímez egy karcsú mellénybe a ház kisasszonya. Az állványon egyetlen drágamívű könyv pompázott és bájos, naiv fametszetek a falon, Daphnist és Cloét példázók. A fejedelmi családok férfisarjainak kézműves mesterséget kellett tanulniok ebben a korban, a nők magukszőtte kézimunkával aggatták tele a várkastély ablakait. A jobbágyi nép pedig nagyszerű szűz ákombákomokat faragott a mestergerendába és magafaragta különös kanalát monogram nélkül meg tudta különbözteti a szomszédétól...

A kitűnő Lichtwark ezt a kort álmodja vissza egy modern világ-kikötő lármájában és nem átall egész komolysággal könyvet írni két hamburgi dilettáns egyesület működéséről. Nem is akar fölötte állni a témájának, inkább benne akarna élni egészen, meghitt kis körében. És egy nagy tanulságot mutat meg - azt hiszem, nem véletlenül - ezzel az igénytelenséggel. Azt, hogy a művészetre nevelést csak egészen kis területek megmunkálásával lehet megvalósítani. A gyakorlati esztétikának nem általánosítania, hanem konkretizálnia kell. Minden egyes amatőr-egyesületnek egy Lichtwarkra volna szüksége, akkor sok lelket gazdagítana új értékkel a lichtwarki dilettantizmus, amely a művészetnek nem öncélú művelése, hanem a magasabbrendű művészet megértésének eszköze.

Néhány általános értékű megjegyzésen túl az egész kis könyv az említett két amatőr-egyesület munkásságával foglalkozik. Ezen a kis kereten belül rejtőznek a megértők számára a legáltalánosabb érdekű tanulságok. Az egyletek négyféle működéséről szól négy fejezet: a műkedvelő könyvtárról, a fametszésről, a könyvművészetről és a fotografálásról. Mind a négy kitűnő tárgya a művészi elmélyedésnek és azt a szeretetet fejleszti, mely csak a magának dolgozó ember munkáját melegíti. Ez a lélektana a primitív népek művészi inspirációjának. A hamburgi egyesület külön könyvtárt ad ki, kívül-belül gondosan művészi munkákat. A legtöbb mű a város viszonyaiból, múltjából és jelenéből növeszti mondanivalóját, így akarván intim kapcsolatot teremteni a hamburgi olvasóval, amelynek, úgy látszik, mély gyökerű tradícióival kell számolnia. Nagyobb intimitás okáért a könyvekhez kizárólag csak az egyesület tagjai juthatnak. Érdekes adat, hogy Hamburgban sok a nyilvánosság előtt nem szereplő értékes írótalentum munkája mindössze néhány írott példányban forgott eddig családi kézen. Ezeket is kiadja s így megmenti az egyesület könyvtára. A könyvtárral függ össze a könyvművészet ápolása. A tagok egy része már szép exlibriseket és olvasójegyeket készít, sőt a könyveit is maga köti. A fametszés éppen eszközeinek korlátoltságával fejleszti az amatőrt. A tisztán vonalakra és foltokra utalt fametsző felismeri a jelenségek lényeges vonásait és az artisztikus előadás módjára bukkan. A fotografálást is alkalmas eszköznek véli Lichtwark a művészi értelem fejlesztésére. Igen helyesen. De talán hangsúlyoznia kellett volna, hogy a fotografálás legvégső eredményében sem - művészet. Lichtwark édeskés beállítások és a retus útjáról nagy művészek (Rembrandt, Velasquez és Franz Hals) célzataira akarja rávezetni az amatőrt; tehát festő művészegyéniségek utánzását, nagy festők "beállítását" követeli a fotográfiától. Alighanem akarata ellenére is - éppen ezzel bizonyítja azt, hogy a fotográfia nem sok teret ad az egyéniség koncipiáló működésének, hogy a lencse előtt és a lencsén túl való művészkedés sohasem fog a nagyművészetek sorába emelkedni.