Nyugat · / · 1908 · / · 1908. 3. szám · / · HATVANY LAJOS: H. TAINE LEVELEI

HATVANY LAJOS: H. TAINE LEVELEI
IV.

A tanokat a múltból szokás leszűrni; ki az élet helyett szabályokba bízik, idővel konzervatív lesz; még a legszélesebb tanok sem elég tágak az élet mindig változó jelenségeinek befoglalására. Ugyan ki sejthette volna Taine fölléptekor, kinek minden könyve iskolákat ráz fel, akadémiákat döbbent meg, hogy lesz még oly idő is, amikor konzervatívnak fogják mondani. Pedig ő nem változott, ő csak fejlődött. Attól a fiatal embertől, ki valaha Istent hat sorban bizonyította be, egyenes út vezet az öreg tudóshoz, aki az esztétikában, erkölcsben, politikában, aki a történelemben mértani pontosságú viszonylatokat talál, bennök az erőket pontosan kiszámítani szeretné s a fizikai és erkölcsi világ mozgatói között a párhuzamot, nyolc maximában végig levezetni nem átallja. Természetes, hogy Taine önnön tanításainak következményeitől, a realizmustól igen megijedt. Ő volt az, ki a petit fait, a látszólag annyira jelentőségtelen, de tulajdonképpen oly fontos részletek jelentőségére először rámutatott s ő volt az, ki emberi okmányokat kívánt gyűjteni szépségükre vagy hasznosságukra való minden tekintet nélkül. De mihelyt fiatal művészek ragadták meg ez eszméket, Taine már a tudomány számára szeretné lefoglalni. Ő a tudóst szívesen követi, ha az emberi nem elfajulásait rajzolja, mint az orvost, aki boncol. De a regényíró nem az igazságot mondja el, hanem szabadon alkotja meg típusait és a sok rossz illat ránk nehezül anélkül, hogy a tanulság pozitív eredménye kárpótolna. Nem fárad el annak folytonos ismétlésében, hogy a művészet nagysága eszmény feltüntetésében rejlik, hogy az eszménynek vannak fokozatai s hogy a fokozatokat a mű hatásának jótékony vagy kártékony befolyása szerint kell mérnünk. Alig hihető, hogy Taine a fiatal nemzedék azon íróinak, kikkel levelezésben áll - mintha bíráló vezethetné a művészt! - mindig újabb és újabb utasításokat ad s eközben folyton saját elméleti munkáira utal. Ahelyett, hogy Bourget-nek mondaná: "Engedje át magát hajlamainak; legyen ön önmaga!": elhalmozza a regényírót tanácsaival; mindig visszatér a kínos fordulat: Voyez ce que j'ai dit la dessus; és meg is nevezi azt a paragrafust, melyhez az író tartsa magát, ha kitűnőt akar alkotni. A szabály nemcsak bilincs, de egyszersmind korlát is. A szavak, így hangzik Taine egyik tana, nem arra valók, hogy versenyezzenek a színnel, ezért elhibázott Flaubert leírásokra pazarolt túlságos gondja. Taine néha elfeledi, hogy egyéniség annyit jelent, mint kivétel, hogy minél nagyobb az ember, annál kevésbé lehet őt szabályokkal megközelíteni: senki kedvéért sem akarja a szabálysövényt áttörni és belátni, hogy ha a szavaknak általában nem is, de annál inkább Flaubert szavainak tarka foltjai, jelzőinek szivárványos pompája, kiállja a színek versenyét.

A legmodernebbekkel szemben viszont azt vitatja, hogy az író az olvasó látásához, szeméhez fordul s ezért mindenekelőtt világos kifejezést kell választania. Taine-nak mindig igazat fog adni a puszta józan ész és logikáját, józan eszét mindig ki fogja játszani a művészet. Vannak írásművek, melyek megkövetelik a gondolatra egész súllyal nehezülő, a világos, tiszta átlátszóságú szót - de gyakran megesik, hogy a művész céljait jobban szolgálja a fogalmat épp csak meglegyintő, fölötte rezgő, rajta átsuhanó kifejezés. Nem csak a jól elhelyezett, de a művészi szándékból helyéből eltolt szónak is megvan a maga sajátos ereje. Van oly eszme, oly érzés, mely ködös, határozatlan, elmosódott, titokzatos megjelenítést kíván, mely szétfoszlik a fényben. Ezt tudták Goethe is, Verlaine is!... Taine nem tudta meg soha. Ő úgy óvja leányát Verlaine verseitől, mint valami ragálytól. Valóban ijesztő, mint adja óvó intelmei okát. Abból indul ki, hogy minden műalkotásnak két része van: az egyik az élénk, a festői kifejezés, a másik a kompozíció tervszerűsége, a logikus kapcsolat, s épp ez utóbbit elhanyagolják az impresszionisták: Verlaine, Goncourt, Daudet stb.

(Vége következik)