Nyugat · / · 1908 · / · 1908. 1. szám · / · JÓB DÁNIEL: HAJNALI MADARAK

JÓB DÁNIEL: HAJNALI MADARAK
4.

Nyolc óra felé bementünk a házba. Rurekné hozta be az italt utánunk. Az egyik szobában zongora is volt s a leány leült eléje és zongorázott. A gazdánk rákönyökölt a zongorára és hallgatta.

- Lujza, - mondta neki később, - ha tudja még a nótámat.

S a férfi énekelni kezdett, halkan, rangosan, s a szemét lehunyván hozzá. A szívem, - mondta, - a szívem gyönge nádszál; meghajlik az, ha a bánat rászáll. És újra, és újra, és sokszor, és mindig ugyanezt. A leány is énekelt. Azután abbahagyta, fölállt s az arca erősen piros volt.

- Szép volt, - mondta a férfi. Leült, ivott, gyors egymásután több poharat hajtott föl, azután azt mondta a leánynak:

- Kimegyek, járok egyet. Ha kedve volna s velem jönne, - mondta. - És elindult.

Ekkor Rurek Amália ült le a zongorához. A fejét leszegte, a nyaka szabadon volt, és szép, tiszta bőre barnás volt egy kicsit. A húgánál jobban játszott. A keze finoman siklott el a billentyűkön, mint egy messze bárka vitorlája a vízen, és ő is énekelt s a hangja messziről jött, nagyon mélyről, s oly megrázóan csengett, mintha egy halott fölött énekelne. Egész temetők szomorkodtak az énekében; hantok, fejfák, fakeresztek; - vajon honnan vehette ezt?

Azután visszajöttek, Lujza és a férfi, megszépülten és ünnepélyesen. A férfi az ital mellé ült, Lujza fölváltotta a nénjét a zongoránál. S az idősebbik Rurek-leány most odament az ablakhoz, elbámészkodott, túl a kerten, túl a földeken, nagyon messzire szállt. Én ekkor lábujjhegyen odaosontam mellé:

- Amália, - mondtam neki, - én már régen ismerem, nagyon régen. Amália, még kisfiúkoromból ismerem, kisfiúkoromból, az álmaimból, az életem legcudarabb óráiból. Amália, - mondtam, - én szeretem magát, - nem hallgat ide?