szemle

Világfigyelő tető. Mozzanatok az Erdélyi Helikon történetéből, 1928–1944. Szerk., jegyz.: Mózes Huba. Miskolc, 2008. Bíbor Kiadó. 354 l.

A 20. század hatvanas éveiben a sajtótörténet új műfaja született. Egy-egy fontosabbnak tartott lapról, folyóiratról, illetve történetükről nemcsak a visszaemlékező vagy a kutató szólalt meg, de antológia formában is összegyűjtötték a vállalkozás legjellegzetesebbnek ítélt írásait. Szóljanak azok, úgymond, korukról, a szerkesztés és a munkatársak hitéről, meggyőződéséről, esztétikai törekvéseiről.

A teljesség igénye nélkül emlékeztetünk a kezdetekre. 1964-ben Tamás Aladár, a KMP legális folyóiratának, a 100%-nak a szerkesztője mutatta be ebben a formában az 1927–1930 között megjelent lap létrejöttét és „irányvonalainak” változásait. – Nem maradt sokáig egyedül, még ebben az évben követte az egykori Jugoszláviában megjelent Híd (1934–1941) antológiája, amelynek tartalma szintén a III. Internacionálé szellemiségét követte.

1967-ben Bukarestben egy hasonló kiadvány gyűjtötte össze a Korunk költészetét, a kolozsvári folyóirat Gaál Gábor szerkesztette marxista korszakából (1932–1940). S ide kell szerénytelenül sorolnunk saját összefoglalónkat is 1970-ből a Kassai Munkás (1910–1937) három évtizedéről.

E túlnyomórészt politikai meggondolásokat követő kezdetek után a hetvenes–nyolcvanas években szélesebbre tárultak a kutatás és közlés lehetőségei. S ezeket leginkább Romániában használták ki – Kovács János kezdeményezésével –, felelevenítve az erdélyi magyar irodalom születésénél bábáskodó fórumokat: a nagyváradi Magyar Szót és a Tavaszt (1919–1920), az aradi Geniust és Új Geniust (1924–1925), illetve az ugyanott megjelenő Periszkópot (1925–1926). – S lényegét tekintve ide kell sorolnunk Marosi Ildikó vállalkozását is, aki az Erdélyi Helikont (1928–1944) A Helikon és az Erdélyi Szépműves Céh levelesládája (1924–1944) című dokumentumgyűjteményben idézte fel.

S folytathatnánk a sort a Pozsonyban megjelent Az Út (1931–1936), majd a budapesti Gondolat (1935–1937), a Válasz (1934–1938), a Szép Szó (1936–1939) és a Kelet Népe (1935–1937), antológiáival; s egyetlen jelzés erejéig emlékeztethetnénk a „műfaj” kiteljesedésére, a teljes évfolyamokat közlő facsimile kiadásokra (Nyugat 1908–1911, MA 1916–1926), ám nem ez a feladatuk.

Mindezt csupán bevezetésnek szántuk Mózes Huba kötete elé, amely az Erdélyi Helikon (1928–1944) megindulásának nyolcvanadik évfordulója alkalmából kívánta válogatásával bemutatni az erdélyi magyar irodalom – két világháború közti – központi fórumának szellemiségét és szerkesztőinek irodalompolitikai elgondolásait. Mindehhez zárójelben azt is hozzátéve, hogy szerzője/szerkesztője nem „kezdő” a műfajban: 2004-ben már összeállított egy hasonló antológiát az ún. „hőskorszak” kezdeményezéseit kiegészítő és Kolozsváron megjelent Napkeletről (1920–1922).

A Kolozsvárról induló, majd Magyarországra áttelepült irodalomtudós, aki több évtizedes munkásságának fő területe az 1919 után született erdélyi irodalom, s közlések, kötetek tucatjai állnak mögötte (gondolatban 31-ig számoltunk önállóan megjelent munkáinak felsorolásában – s egyáltalán nem vagyunk biztosak a teljességében) – a pontosságra, a korrektségre való törekvés példájaként említhető, s ebben a kötetben sem tagadta meg magát.

Még egy szubjektív megjegyzést kell ide szorítanunk; 2008-ban, amikor az irodalmi közbeszédre szinte már nyomasztóan rátelepedett a Nyugat centenáriuma, már-már eltakarva a 20. század többi jeles kezdeményezését, üdítő érzés volt kézbe venni Mózes Huba kötetét, amely annak a fórumnak állított emléket, amely legalább olyan irodalomszervező és formáló szerepet töltött be Erdélyben, mint a százéves jubiláns Budapesten.

A műfaj íratlan szabályai szerint a gyűjtemény összeállítója a kötet elején röviden összefoglalja a bemutatott folyóirat létrejöttét, történetét. Mózes Huba bevezetője azonban ezúttal ennél jóval többet ad. Háttérként felvázolja az erdélyi irodalom születésének körülményeit, majd bemutatja azoknak a korabeli dokumentumoknak a szövegét is, amelyek e törekvések mögött álltak s idővel létrehozták az első önálló könyvkiadót, az Erdélyi Szépműves Céhet és az Erdélyi Helikon mögött álló irodalmi „infrastruktúrát”.

A kezdetek szempontjából az antológia kulcsfontosságú indításának látszik Szekfű Gyula „itthonról”, az „anyaországból” küldött cikke („Az erdélyi magyar irodalom kérdése”). Szerzője ugyanis szembeszáll azokkal a konzervatív nézetekkel, amelyek a Trianon előtti Budapestre központosított irodalom „mintájának” igézetében megkérdőjelezték az utódállamok „önállósodásának” a jogosultságát. Az „érdekeltek” ezzel szemben a kezdeti évek traumájának elmúltával – nagyon is határozottan ismerték fel e „kisebbségi” irodalmak szükségességét. Nem ismételjük a tényeket: az erdélyi írók első marosvécsi találkozóját, az önálló transzilvániai irodalom szervezeti és szellemi kereteinek a kialakulását. Annál is inkább, mivel a szerkesztő az antológia „hazai” részét ennek az indulásnak – az első helikoni találkozó jegyzőkönyvének és határozatainak a közlésével kezdi.

A kötet címe Világfigyelő tető a folyóirat első, 1928. május elsejei számának – Áprily Lajos fogalmazta – beköszöntőjéből való: „Erdélyisége világfigyelő tető, nem szemhatárszűkítő provincializmus.”. Mózes Huba a folyóirat 17 évfolyamából úgy válogatott, hogy az antológia egésze e gondolat megvalósulását érzékeltesse.

Figyelmének előterében természetesen az erdélyiek állnak: Kós Károly, Reményik Sándor, Berde Mária, Tompa László, Szabédi László és mindenekelőtt Dsida Jenő írásai, köztük olyan irodalomtörténeti mérföldkövek, mint Reményik Sándor Arany Jánost megszólító verse, a „Zavart hangok az ének mesterének”, Tamási Áron „Kivirágzott kecskeszarvak”, Kemény János „Kokó” és „Szokratesz” című elbeszélései vagy Tompa László „Lófürösztés” című költeménye és Kemény János visszaemlékezése Kuncz Aladárra, az Erdélyi Helikon első szerkesztőjére („Emlékezés a jóság emberére”). Tegyük hozzá: Mózes Huba az irodalmi alkotások mellé természetes mozdulattal helyezi oda a zenekultúra, a színjátszás vagy a képzőművészet egy-egy beszámolóját vagy összefoglalóját is.

A „világfigyelő tetőt” a folyóiratban elsősorban a magyarországi jelennel és múlttal való kapcsolattartás jelenti. Erdélyiek írtak budapesti kötetekről – így Kós Károly Móricz Zsigmond Barbárok címmel közzétett elbeszéléseiről –, Babits Mihály viszont Kuncz Aladár Fekete kolostoráról vagy Tamási Áron Jégtörő Mátyásáról. Ezen túl a szerkesztés rendszeresen hozta az anyaország újdonságait: Kosztolányi Dezső „Ilona” vagy Illyés Gyula „Nem szabadulhatsz” című verseit, Babits Mihály programadó tanulmányát, az „Európaiság és regionalizmus”-t. S emeljük ki az Erdélyi Helikon szerepét Szerb Antal Magyar irodalomtörténetének a „bevezetésében”, akár részletközlésre, akár Babits bírálatára gondolunk.

A „világot” természetesen nemcsak az anyaország jelentette. Kuncz Aladár megszólította Szenteleky Kornélt a jugoszláviai, vagy Reményi Józsefet az amerikai magyar kezdeményezésekről, de rendszeresen helyet biztosított a román írásbeliség képviselőinek, sőt időnként a világirodalom jeleseinek is.

Úgy érezzük, nem túlzás, ha osztatlan elismeréssel szólunk az arányosra sikerült válogatás egészéről és filológiai hitelességéről. Szakszerű, pontos és megbízható. S több mint folyóirattörténet. Akár a két világháború közti erdélyi irodalom kézikönyveként is forgatható.

Botka Ferenc