szemle

Klosterberg, Brigitte: Die Bibliothek der Franckeschen Stiftungen. Fotografien von Klaus E. Göltz. Halle, 2007. Verlag der Franckeschen Stiftungen, 116 l.

Egy-egy könyvtár történetének feltárása, könyvritkaságainak bemutatása mindig szép, de egyúttal hasznos feladat is, és bizton tarthat számot az olvasók figyelmére. Még inkább így van ez, ha olyan kiváló minőségű és megkomponált elrendezésű fotók segítik a szövegben való tájékozódást, mint amilyenekkel ebben a kötetben találkozunk. A hallei Franckei Alapítványok (Franckesche Stiftungen) főként történeti anyagot őrző központi könyvtára (Hauptbibliothek) nem csupán egy a számtalan németországi könyvtár közül. Magyar szempontból talán az egyik legfontosabb könyvgyűjteménynek számít. A Halle-Wittenbergi Egyetem könyvtárában (Universitäts- und Landesbibliothek Sachsen-Anhalt) található a mai Magyarország határain kívül egy helyen őrzött magyar könyvtárak legnagyobbika. (Nemrég megjelent történetét és katalógusát lásd Bibliotheca Nationis Hungariae. Die Ungarische Nationalbibliothek in der Universitäts- und Landesbibliothek Sachsen-Anhalt in Halle. Der Katalog aus dem Jahr 1755. Textausgabe der Handschrift der Széchényi Nationalbibliothek Budapest. Hrsg. von Ildikó Gábor unter Mitwirkung von Silke Trojahn mit Beiträgen von István Monok und Dorothea Sommer. Hildesheim–Zürich–New York, 2005. Georg Olms Verlag, 272 l.) Ennek méltó párját képezi az ugyancsak Halléban életre hívott könyvgyűjtemény: az August Hermann Francke (1663–1727) által 1698-ban alapított Stiftungen központi bibliotékája. Ennek közel százezer kötetes régi könyves állományában ugyanis mintegy ötezer tételes hungarica-anyag bújik meg, amelyet az elmúlt nyolc évben végzett hungarica-kutatások hoztak a felszínre. (Csak összehasonlításképpen: az ennél nagyjából háromszor nagyobb állománnyal rendelkező wolfenbütteli Herzog August Bibliothekban folytatott hasonló indíttatású kutatás mindössze 2359 tételt regisztrált. (Vö. Ungarische Drucke und Hungarica 1480–1720. Katalog der Herzog August Bibliothek Wolfenbüttel. Teil I-III. Bearb. von S. Katalin Németh. München–New York–London–Paris, 1993. K. G. Saur, 917 l.) A két gyűjtemény, a helyi egyetemnek a magyarországi „peregrinatio academica” intézményével kapcsolatos jelentősége és a Stiftungennek mint a pietizmus központjának a Kárpát-medencei szellemi áramlatok történetben játszott kulcsszerepe alapján elmondhatjuk, hogy a Saale folyó partján fekvő Halle méltán tart számot mind a magyarországi humán kutatások művelőinek, mind az érdeklődő nagyközönségnek a figyelmére.

Ilyen kontextusba helyezve tehát értelmet nyer, miért is fontos az ismertetés tárgyául szolgáló és a hiánypótlás szándékával összeállított könyvnek a megjelenése. Hasonló áttekintésre eddig ugyanis senki sem vállalkozott még. Jelentek már meg lexikonszócikkek, rövid folyóiratcikkek, esetleg hosszabb tanulmányok is, amelyek a könyvtár történetének egy-egy fontosabb eseményét, illetve korszakát tárgyalták, vagy amelyek a gyűjtemény egy-egy értékes darabját, a könyvek valamilyen szempont szerint összeválogatott csoportját mutatták be, ám ehhez a kötethez fogható minőségi összefoglalás korábban még nem született.

A könyvtár vezetője és jelenlegi legjobb ismerője, Brigitte Klosterberg nagyon koncepciózusan alakítja ki a könyv szerkezetét, mind a szöveget, mind az azt értőn illusztráló fényképeket tekintve: úgy kalauzolja az olvasót, mintha éppen egy helyi idegenvezetésen venne részt, ám közben egy tudományos előadás szövegét hallgatná. Az olvasót kintről belépve ugyanis először csak a látogatókat megállító „kerítés”-ig kíséri, majd beengedi a kapuit megnyitó gyűjteménybe. Ott elirányítja a könyvállványok közé, rámutat egy polcra, kiemel onnan egy könyvet, és fellapozza, majd beleolvas. Pontosan úgy vezeti az olvasó lépteit, ahogyan azt a Stiftungen alapítója is tette egykoron a helyes életvezetésre felkészítő intézmény-együttesének (az iskoláknak, a könyvtárnak, a levéltárnak, a nyomdának, a mű- és természettudományos gyűjteménynek, a laboratóriumnak és a gyógyszertárnak) a létrehozásakor: a legkisebbek óvodai nevelésétől kezdve az elemi iskolai és gimnáziumi oktatáson  át a legmagasabb fokú tanulmányokig, valamint az ezekhez szükséges eszközök és segédintézmények közül mindent egy helyen biztosított a tanulni vágyók számára – természetesen mindent egységes, az egyénileg megélt, a tartalmas keresztény életet előtérbe helyező, bensőséges szellemi vezérfonal, a pietizmus mentén kialakított keretben.

A könyv négy nagy részre tagolódik: tárgyalja a könyvtár történetét a kezdetektől napjainkig, részletesen kitér a könyvtárépület ismertetésére, ötletes fejezetcímek mögé bújtatva mutatja be a könyvtárral szoros kapcsolatban álló embereket, és végül szemezget a bibliofil könyvek közül. Ismertetésemben elsősorban a könyvtár történetére térek ki, illetve kiemelem a kötet magyar vonatkozású részeit.

A könyvtár kialakulásának folyamata figyelemreméltó. Létrehozására rögtön az Alapítványok megszületésekor (1698) sor került. Az állomány alapját jelentő tíz könyv harminc év alatt 18 ezer kötetes könyvgyűjteménnyé növekedett! (Ez a szám meghökkentő, ha figyelembe vesszük, hogy a korabeli német egyetemi könyvtárak állománya többnyire nem érte el a tízezer kötetet.) A gyűjtemény kialakításakor Franckét kettős cél vezérelte: először is egy, a 18. század eleji nyilvános könyvtári koncepcióval teljesen megegyező elképzelés, vagyis az egyedi és ritka könyvek, emellett pedig nagy mennyiségű könyv összegyűjtése, másodszor pedig annak a keresztény társadalmi reformnak a megvalósítása, amely Halléból a világ minden tájára kisugárzott, és Isten gondviselésének tudta be, hogy a könyvtárat adományokkal látta el. A könyvtár kezdettől fogva mind az alsó- és középfokú, mind pedig a felsőfokú tanulmányokat végző diákok számára gyűjtötte a könyveket, és nyilvános könyvtári funkciót is betöltött a városi lakosság körében. Az alapító 1703 és 1721 között sok nemest, tehetős polgárt és teológust megnyert, hogy könyveiket a könyvtárnak adományozzák. Így egy teológiai orientáltságú könyvtár jött létre, amely tartalmazta a 16–17. század legfontosabb protestáns irodalmát, és a korszak aktuális pietista irodalmát is prezentálta. Francke minden tekintetben előremutató, modern elveket vallott a könyvtárral kapcsolatban: Gabriel Naudé (1600–1653) és Gottfried Wilhelm Leibniz (1646–1716) könyvtárelméleti elképzeléseit váltotta valóra (nyilvános hozzáférés, nagyvonalú, azaz napi 2–6 órás nyitva tartás, univerzális állomány, rendezett katalógusok stb.). A modern könyvtárpolitika legékesebb bizonyítéka azonban az 1728-ban elkészült önálló könyvtárépület, amely ma Németország legrégebbi fennmaradt, a kezdetektől kizárólag könyvtári funkciót ellátó, az 1998-as restaurálás óta ismét régi pompájában ragyogó, eredeti formájában megmaradt könyvtárépülete. Egyetlen előképeként a Leibniz által emeltetett (1705–1713) Bibliotheca Augusta ismeretes Wolfenbüttelben.

A könyvtár történetét a szerző öt nagy korszakra osztja: az áldásos kezdeti időszakra (1698–1728), a konszolidáció, a stagnálás és a kitörés jellemezte évszázadra (1728–1832), az oktatás és a tudomány szolgálatában eltelt újabb hosszú évszázadra (1832–1946), a megőrzés és a gyűjtés évtizedeire (1946–1992), valamint a kutatás és a muzeális megőrzés jegyében eltelt legutolsó évekre (1992-től napjainkig). Az első időszakról már ejtettem néhány szót. A második korszak viszonylagos egyhangúságát csak néhány jelentősebb esemény törte meg. Ezek közül pusztán egyet említek, amely 1756-ban történt, amikor az árvaház könyvkereskedésének felügyelője (Inspektor), Jacob Gottfried Bötticher (1692–1762) a könyvtárnak adományozta közel 13 ezer darabos portrégyűjteményét. (Ennek magyar vonatkozású, egy tucatnál is több ismeretlen portrét felvonultató katalógusát lásd Die HungaricaSammlung der Franckeschen Stiftungen zu Halle. Teil 1: Porträts. Hrsg. von Brigitte Klosterberg und István Monok. Bearb. von Attila Verók und György Rózsa. Tübingen, 2003. 269 l /Hallesche Quellenpublikationen und Repertorien 7./.) Az első és a második korszakról egyöntetűen elmondható, hogy mivel a könyvtár főképpen adományok és hagyatékok útján alakult ki és bővült, így nem kérhető rajta számon a tervszerű gyarapítás és az egyes szakok teljessége. Fő gyűjtőkörét kezdettől fogva a teológia képezte, de minden egyéb tudományszak is képviselve volt a könyvanyagban.

1832-ben új korszak vette kezdetét, amikor kiadták a Rendelkezés a Franckei Alapítványok irányításáról (Reglement für die Verwaltung der Franckeschen Stiftungen) című rendeletet, amely közvetlen állami felügyelet alá vonta az Alapítványokat, pedagógiai intézményeit pedig betagozta a porosz iskolarendszerbe. Ennek következtében a könyvtár funkciója és neve is megváltozott: „főkönyvtár” (Hauptschul-Bibliothek, később Hauptbibliothek) lett, azaz az árvaházi könyvtár gimnáziumi könyvtár profilját kapta. Az elnevezésben az a szándék is tükröződött, hogy ezt a könyvtárat elkülönítsék az elemi iskola (Lateinische Schule) tanári könyvtárától és az Alapítványok területén található egyéb iskolai könyvtáraktól (például Pädagogium, polgári iskolák). Ekkortól beszélhetünk a könyvtár történetében először tervszerű gyarapításról, amelynek nyomán az állomány folyamatos növekedésnek indult: 1863-ban 30 ezer, 1914-ben 41 ezer, 1946ban pedig 54 ezer kötetre bővült a gyűjtemény. A 19. század végén és a 20. század elején újra fellendült az alapítás körüli időkben tapasztalható tendencia, azaz az intézményben dolgozó professzorok magánkönyvtáraikat a „központi” könyvtárra kezdték hagyni. A máig használatos cédulakatalógust az 1880-as években indította meg az akkori könyvtáros, Gotthold Alexander Weiske (1824–1900), majd 1899 után egységes formába öntötte a frissen kidolgozott Porosz Instrukciók alapján. Ezenkívül összeállított egy kézirat- és egy ősnyomtatvány-katalógust is a könyvtár állományából. Munkáját a 20. század elején fia, Karl Weiske (1863–1944) is folytatta, illetve egyéb speciális katalógusokkal (portrékatalógussal, iskolai értesítők katalógusával) egészítette ki. A Weiske család tevékenységének köszönhetően egy minden tekintetben (beszerzés, katalogizálás, megőrzés, használat) modern nyilvános könyvtár jött létre, amely mind a gimnáziumi oktatás, mind a történeti kutatás iránt érdeklődők igényeit kielégítette. Ráadásul Karl Weiske a két világháború közötti időben a könyvtár kincseit kisebb kiállításokon is az érdeklődő nagyközönség elé tárta, sőt egy Francke-múzeum létrehozását is tervezte. 1944-ben húszezer könyvet, elsősorban a könyvtár értékes darabjait és minden kéziratot ládákba csomagoltak, majd egy Hallétól 26 km-re lévő barlangba (Bösenburg bei Schwittersdorf) szállítottak.

A második világháború után a könyvek visszakerültek eredeti helyükre, és mivel a Stiftungen 1946-ban elvesztette önállóságát, hiszen a Halle-Wittenbergi Egyetemhez csatolták, maga a könyvtár pedig a pedagógiai karhoz került, hamar megindult a könyvek kölcsönzése is az egyetemisták és a gimnazisták számára. Ebben az időszakban (1946–48) vette át a főkönyvtár a Franckesche Stiftungenben található egyéb könyvgyűjtemények kezelését is (a Kelet-indiai Missziós Intézet könyvtára, Canstein-féle bibliagyűjtemény, az árvaházi kiadó levéltárának könyvtára és az iskolai könyvtárak). A könyvtárat 1952-ben az egyetemi és tartományi könyvtár (Universitäts- und Landesbibliothek) alá rendelték. Ekkortól nyilvános funkciója beszűkült, és a régi könyvek iránt érdeklődő szakemberek munkáját segítő kutatókönyvtárrá vált. Ez a feladata mind a mai napig meg is maradt. 1955-ben a levéltár kivált a könyvtárból, innentől kezdve egészen a közelmúltig két külön szervezeti egységet alkottak. Az 1960-as és 70-es években új, betűrendes kéz-, illetve gépiratos katalógust készítettek. Jürgen Storz (könyvtárvezető 1961 és 1992 között) elkészítette a könyvtárban található gyászbeszédek katalógusát, amely 1975-ben nyomtatásban is megjelent.

1992 tavaszán a Franckei Alapítványok ismét önálló jogi személy lett, ami közvetlenül kihatott a könyvtárban folyó munkára is: nagyobb olvasótermet rendeztek be, új személyzettel bővült a munkatársak köre, megkezdődött a számítógépes katalogizálás, és egy kézikönyvtárat is létrehoztak, amely tartalmazta a legfrissebb szakirodalmat. Ennek a nagyarányú fejlődésnek a motorját az a Paul Raabe (1927–) professzor jelentette, aki korábban a wolfenbütteli Herzog August Bibliothek vezetője volt, majd a Stiftungen igazgatója és konkrétan a könyvtár első embere lett 1996-ig (társadalmi munkában). Neki köszönhető, hogy az Alapítványok fennállásának 300. évfordulóján (1998-ban) a frissen restaurált kulisszakönyvtár újra megnyitotta kapuit az érdeklődő nagyközönség előtt. Ekkortól kristályosodott ki a könyvtár kettős szerepe is: könyvmúzeumként és kutatókönyvtárként egyaránt helyt kell állnia mind a mai napig. 2003-ban a könyvtárat és a levéltárat August Hermann Francke Tanulmányi Központ (Studienzentrum August Hermann Francke) néven összevonták, vezetőjének pedig a jelen könyv szerzőjét nevezték ki. Az utóbbi időben újra felélénkült a professzorok adományozási kedve, és egyéb könyvtárak (a 19. századi teológus, August Tholuck (1799–1877) 15 ezer kötetes vagy a lipcsei Evangélikus-Lutheránus Missziós Intézet 10 ezer kötetes) állományának átvételére is sor került. Jelenleg is folyik a helyi katalógus beemelése a nagy német közös katalógusba (GBV = Katalog des Gemeinsamen Bibliotheksverbundes), azaz néhány éve sok tízezer tétel online is kereshetővé vált.

A könyvtárépület leírását tartalmazó részben a szerző nagyon érzékletesen mutatja be az épület legapróbb változ(tat)ásait az évszázadok folyamán: a pietista egyszerűség után beköszöntő barokkos motívumgazdagságot, majd a túlburjánzó belső építészetet követő, ismételten visszafogott pietista szerénységet. Így lehetünk tanúi a Franckei Alapítványok hársfákkal benőtt udvarának felső traktusában elhelyezkedő könyvtár életében tapasztalható 300 éves körforgásnak.

A könyvtár történetével és működésével kapcsolatba hozható embereket bemutató részben a szerző négy, találó címekkel ellátott alfejezetben (szenvedélyes gyűjtők és bibliofilek, az elszámolással tartozó könyvtáros, a késlekedő olvasók és kölcsönzőcéduláik, valamint a bűnbánó könyvtolvaj) konkrét példákkal megvilágított könyvtárszociológiai kérdésekkel foglalkozik. Ebben a részben több magyar vonatkozású említés is helyet kap. Az első a szlavista Heinrich Milde (1676–1739) „album amicorum”-ában található, magyaroktól származó bejegyzésekről emlékezik meg (61.). A másik Bél Mátyás (1684–1749) hallei éveiről és az ott szerzett tapasztalatok alapján, a pietizmus szellemében hazájában elterjesztett iskolarendszerről szól (62–63.), illetve a tudós rézmetszetes portréit is bemutatja.

A könyv legutolsó nagyobb szerkezeti egységében a könyvtár kincseinek, ritkaságainak a bemutatására kerül sor. Itt szerzünk tudomást arról, hogy a könyvanyag jelentős részét alkotó teológiai irodalom közül is kiemelkednek a különféle bibliakiadások. Nem furcsa ez, hiszen a Franckei Alapítványok területén nyílt meg a világ első, Carl Hildebrand von Canstein (1667–1719) nevére keresztelt bibliaintézete 1810-ben, ahol megszűnéséig (1938-ig) 8 millió kisméretű Bibliát nyomtattak a világ sok nyelvén. Ennek a szellemiségnek a nyomát őrzi a történeti könyvtár állományában a több száz Biblia 99 féle (köztük magyar nyelvű) kiadása is. A teológiai rész anyagának többségét természetes módon a pietista és az ezzel összefüggő lelkiségi és pedagógiai irodalom teszi ki. A könyvnek ebben a fejezetében kapunk hírt arról is, hogy a könyvtár ritkaságai közé tartoznak olyan magyar vonatkozású művek is, mint a Magyarországról egykor elhurcolt, török fogságba esett rab, Ibrahim Müteferrika (1674–1745) által saját nyomdájában (török földön az elsőben!) készített arab nyelvű nyomtatványok.

Summázatként elmondható, hogy a Bibliotheca Orphanotrophei Halensis komplett bemutatásának céljából összeállított könyv szándéka szerint a kulisszakönyvtár látogatói számára készült, de mindenki haszonnal forgathatja, aki érdeklődik a régi könyvek, valamint a 18. századi építészet és művelődési viszonyok története iránt. A gazdag történelemmel és ritka könyvállománynyal (köztük 333 ősnyomtatvánnyal) rendelkező könyvtár az utóbbi két évtizedben a világ minden részéről érkező és a legváltozatosabb tudományterületeken tevékenykedő kutatók, tudósok találkozóhelyévé vált, ahol több német és nemzetközi kutatási, illetve feltárási projekt zajlik párhuzamosan. Így az egyik legjelentősebb kutatókönyvtárrá vált Németországban. Fontosságát az a tény is érzékelteti, hogy évekkel ezelőtt az Országos Széchényi Könyvtár is együttműködési szerződést kötött a Franckesche Stiftungennel a hungarica-anyag feltárására. Ennek köszönhetően főleg az utóbbi tíz évben megtörtént a könyvtár és levéltár egyes gyűjteményegységeinek (portrégyűjtemény, térképgyűjtemény, régi könyves állomány, archív anyag) magyar szempontú átvizsgálása, és a 2003-ban megjelent portrékötetet (bibliográfiai adatait lásd fentebb) 2009 tavaszán követhette a magyar vonatkozású történeti térképeket bemutató katalógus (Die HungaricaSammlung der Franckeschen Stiftungen zu Halle. Historische Karten und Ansichten. Hrsg. von Brigitte Klosterberg und István Monok. Bearb. von Attila Verók und László Pászti. Halle, 2009. 103 l.). Várhatóan 2010 második félévében lát napvilágot a nagyszámú hungarica-nyomtatványt regisztráló katalógus (Die Hungarica-Sammlung der Franckeschen Stiftungen zu Halle. Teil 3: Alte Drucke. Hrsg. von Brigitte Klosterberg und István Monok. Bearb. von Attila Verók). A magyar sorozat utolsó darabját pedig az előreláthatólag 2012-ben kiadásra kerülő katalógus fogja majd képezni, amely a magyar vonatkozású levéltári emlékeket gyűjti egy helyre (Die Hungarica-Sammlung der Franckeschen Stiftungen zu Halle. Teil 4: Archivalien. Hrsg. von Brigitte Klosterberg und István Monok. Bearb. von Zoltán Csepregi und Zsuzsa Font). Ha az említett kötetek ténylegesen elkészülnek, akkor elmondhatjuk majd, hogy a hallei Franckei Alapítványok gyűjteményei lesznek az elsők a világon, amelyekben a teljesség igényével megtörtént az autopszián alapuló hungarica-feltárás, így a tudományos segédleteknek köszönhetően semmilyen akadály nem állhat útjába a mélyreható kutatás megindulásának.

Verók Attila