közlemények

Az 1817-es öszvér énekeskönyv. Debrecen nyomdatörténetében is vízválasztónak tekinthetjük, különösen pedig a debreceni énekeskönyvek történetében az 1817. évet. Utoljára ekkor jelent meg az úgynevezett „öreg debreceni énekeskönyv” (nem Debrecenben, Pozsonyban).[i] Ugyanekkor látott napvilágot az akkori új, 1806-os (Benedek-féle) énekeskönyvnek[ii] – több 8° kiadása után – az első 4° formátumú kiadása:

Közönséges Isteni Tiszteletre Rendeltetett Énekes Könyv, melly szent Dávid ’Soltárinn kívül magábann foglal némely kiválogatott és a’ Helvétziai Vallástételt követő négy Szuperintendentzia által jóvá hagyódott Énekeket. Debreczenbenn nyomtatta Tóth Ferentz 1817.

– )(4, A4–Z4, Aa4–Zz4, Aaa4–Zzz4, Zzzz2 = VI, 555 pp.

Új nyomdavezető Tóth Ferenc (kb. 1778–1832) provizor intézte az új énekeskönyv-típus nyomtatását. Ennek a dolgozatnak ez a csak félig Benedek-féle 4° formátumú énekeskönyv a tárgya, elsősorban a kiadvány zsoltárrésze.[iii]

Miért öszvér ez a kiadvány?

Azért, mert ez a graduál-formátumú[iv] csak félig Benedek-féle énekeskönyv nem egységes. Két eltérő koncepciójú szerkesztmény összeházasítása. Ennek van takarékossági oka, de magyarázható azzal is, hogy a kelendőségre ügyelt a nyomdász. Az új, Benedek-féle énekeskönyvet nem szívesen, elutasítással és néhol lázongva fogadták a gyülekezeti közösségek és a kántorok. Azért, mert nem a korábbi hagyományt követte, nem a korábbi liturgikus gyakorlatba illeszkedett, hanem mesterségesen, felülről létrehozott és kötelezett, ízlésváltozattal megokolt szerkesztmény volt. Bevezetése rendeletileg, erőltetéssel történt. Ilyesmi azelőtt ismeretlen a hazai protestantizmus történetében. Egyházzenei sajátosságait szakfolyóiratban részletezem, itt a kiadási és tipográfiai jellegzetességeket vázolom.[v]

E Benedek-féle énekeskönyv meghatározásában is segítség a külön címlappal közölt genfi zsoltárok és a szintén külön címlappal közölt dicséretek, vagy az egyes énekcsoportok előtti minden élőfejbeli dísz. 1817-ben (alább kiderül, nem először, de utoljára) a következő két fametszetes dúcot találjuk:

1: Az első zsoltár fölötti fejléc (1806: A3a = 5. p., 1817: A3a = 5. p.)

A fametsző itt megörökítette nevét is („Gritner fecit”) a dúc alatt. Személyéről és munkáiról eddig nem találtam adatokat. A következő dísz szintén lehet az ő munkája, szignó nincs (a debreceni nyomda korábbi díszein sincs).

2:a dicséretek fölötti fejléc (1806: A2a = 3. p.; 1817: Oo1b = 290. p.)
A debreceni nyomda ennek a dúcnak olyan változatát is alkalmazta később, amelynek közepére
a magyar címerpajzs volt beillesztve.

Ezek a dúcok tehát két énekeskönyvben is megjelentek. Nem ugyanannak az énekeskönyv-típusnak két kiadásában, erről, megkülönböztetésükről is, alább lesz szó. Nem csupán ez a két díszes fejléc, hanem az 1806-os és 1817-es énekeskönyv zsoltárainak egyéb tipográfiai részletei is azonosak. Ilyen a mutató fölötti cifrasor, illetve a zsoltárok előtti tárgymutató fölötti. Ezek közül egyesek 1806-ban a korábbi énekeskönyvben (ez még az „öreg debreceni énekeskönyv”)[vi] más helyen is fölbukkannak. Itt csupán a 19. század elején is használatos díszeket választottam; a következő évtizedek szokásos léniáit nem, amelyeket ettől kezdve a Benedek-féle énekeskönyvben találunk, és amelyek közül néhány már ebben az 1817-es kiadásban is föltűnik.

3: Fejléc 1806-ban Zzz2a és Nn1a levél; 1817-ben Nn1a = [282]. p., Xx1a = 345. p., Ppp3a = p. 485

4: Cifrasor 1806-ban és 1817-ben azonos helyen (A2alevél)

5: Ugyanazon cifra, párban fejlécbe illesztve 1806-ban a dicséretek végén (Zzz1b = 546. p.), 1817-ben a zsoltárokhoz csatolt kilenc ének előtt (Ll3b= 270. p.).

6: 1806-ban a himnuszok és egyéb énekek között megtalálható a címlap verzóján (A1b), a zsoltárokból való dicséretek (azaz parafrázisok) (I3a = 69. p.), az innepi énekek (Kk3a = 261. p.), a catechimusból való énekek (Bbb4b = 384. p.), valamint a külömbkülömbféle dicséretek előtt (Ddd4b= 410. p.); 1817-ben a dicséretek között többé nem fordul elő, csak a tízparancsolat-ének előtt (Ll3b = 270. p.).

Tüzetes átvizsgálás után kétségtelen, hogy nem csupán a díszek és lapszámozás meg a nyomdai füzetek leveleinek jelölése, hanem a zsoltárok minden részlete teljesen azonos a két énekeskönyvtípusban; velük együtt minden más, a zenei sajtóhibák, tördelés, füzetjelzés szintén azonos. Ennek az a magyarázata, hogy Tóth Ferenc, aki 1805 óta volt a nyomda alkalmazottja, nem szedte újra, hanem felhasználta a Csáthy György (1772–1817) kiadásának (vagy a nyomdával megörökölt, vagy az özvegytől megvásárolt) 600 krúdában maradt zsoltárpéldányát. A nyomdai elszámolásban közölt terjedelmi adatot is ez magyarázza meg. Az énekeskönyv föntebb jegyzetben leírt terjedelme nem egyezik azzal, amit a nyomdatörténet az elszámolásból ismer.[vii] Úgy kért és kapott engedélyt a nyomdász, hogy a zsoltárok az addigi (még az „öreg debreceni” típus), a dicséretek az új (Benedekféle típus) módjára készüljenek. Az engedélyezés oka és részletei homályosak.

Nem ismerjük az 1806-os 4° kiadás (ez még az „öreg debreceni” típusa) példányszámát. Nincs az elszámolásban. Máskor is megesett, hogy a bevallottnál vagy többet nyomtattak, vagy talán hamar ismét kinyomtatták (1809-ben?)[viii] az elfogyott és keresett graduált (4° formátumú énekeskönyv típusát) ugyanarról a szedésről. Legkevésbé az valószínű, hogy több mint tíz éven át állva hagyhatták a szedést, és Csáthy halála után erről nyomtatott volna vagy a két hónapig a nyomdát vezető özvegy,[ix] vagy már Tóth Ferenc újabb 600 példányt. A dicséreteknél egyszerűen folytatta a szedést az ’Oo’ jelű füzettel, itt kezdődnek az Innepi és más alkalmatosságokra tartozó énekek, de ez már a későbbi típus, a Benedek-féle énekeskönyv.

A Szenci Molnár Albert zsoltárainak kiadását, az összes tipográfiai és zenei jellemzőt, gondosságot, hibát, a korábbi nyomdásznak, Csáthynak és műhelyének kell tulajdonítanunk 1817-ben. Tóth Ferenc 1806-ban már egy éve Debrecenben nyomdászkodott, tehát az akkor már régi (4° „öreg debreceni”) énekeskönyv nyomtatásában biztosan volt része, mint segédnek.

A 4° 1806-os és 4° 1817-es zsoltárkiadás között a különbség annyi, hogy a címlevelet ugyanabból a betűből, kisebb fokozattal az új (Benedek-féle) kiadáshoz igazította Tóth Ferenc. Verzójáról elhagyta a Benedek-féle énekeskönyv szerint a korában mindig meglévő Georg Rehm-ódát, amelyet Szenci Molnárra alkalmazott Farkasfalvi Filiczki János. Szenci Molnár Albert dicséretét attól fogva nem tartalmazta többé a magyarországi református énekeskönyv. Érdekes, hogy a következő Bendek-féle 4° kiadásokban ismét megjelent (a 8° kiadásokban nincs meg többé!), ez a gesztus is mintegy a régi formához való ragaszkodással magyarázható.[x]

Az énekeskönyv eme 1817-es felemás kiadásának a keletkezése megmagyarázza azt is, hogy miért található meg benne kétszer a magyar Vater unser. A tipográfiai díszek után a két dallam közlésmódja is jellemzi ezt az öszvér szerkesztményt.

7: a zsoltárok után, 1806 és 1817: Mm3a= 278 p.

Az itt látható 1806-ban (és a vele azonos 1817-ben is megjelent) dallam hibátlan. Sajátos dallamközlési adalék tartozik a Mennybéli Felséges Istennek az énekeskönyv második részében még egyszer megtalálható közléséhez, ez jellegzetes hiba. Huszár Gál óta ismeretes ez a miatyánk több parafrázisával használatos dallam.[xi] A Mennybéli felséges Isten kezdetű újabb, 17. századi parafrázist itthon bizonnyal nem erre énekelték eleinte, Tótfalusi Kis Miklós felirata erre utal („mellyen Belgául énekeltetik”). Az újabb parafrázishoz társított dallam ötödik sorát hibásan szedték 1700 táján valamelyik énekeskönyvben. Kétszer ismétlődik egy terclépés, először kisszekund kellene. Ezt a hibát később az „öreg debreceni énekeskönyv” valamelyik kiadása helyesbítette a 18. század   első felében. Ennek ellenére sok kiadásban hibásan találjuk később is, mert egyes nyomdákban nem a debreceni énekeskönyv javított kiadása volt a nyomdász „exemplárja”, követett mintája (ilyen például a kőszegi Sicz nyomdában Frankfurt koholt nyomdahellyel nyomtatott több énekeskönyv a 18. század közepén).

A dicséretek sorában az itt következő 1817-es változat fölött már nincs meg a Tótfalusinál (és az őt követőknél) megszokott felirat. 1806-ban ezt is, meg minden addig szokásos feliratot elhagytak, amelynek hagyománya még Szenci Molnár Albertre és Huszár Gálra tekint vissza. Magát ezt a dallamot 1817-ben is bizonnyal olyan régi kiadás nyomán szedte a nyomda (vagy esetleg írták le az énekeskönyvet sajtó alá rendezők a nyomdakéziratba) a dicséretekhez, amelyben még a dallamhibát nem helyesbítették.

8: a 137. dicséret dallama, 1806: Hhh3a = 429. p.

Az 5. sor kezdetén van a hiba, E’ tellyes világ… g–f–e–f–d ~ g–f–d–f–d; a nagymásoddal lecsúszott hang ↓1 e~d. Az előző példán látható a helyes dallamfordulat.

A két közlésben a dallam tördelési koncepciója lényegesen különbözik. Két rövidebb sort összevon a Csáthy-féle szedés (1806), a dallamot azonban versszerűen tördeli. Tóth Ferencnél (1817) a dicséretek között folyamatos, prózaszedésű a dallam, sorokra (és a strófa felépítésére) tekintet nélkül annyi hangot és szótagot helyez el egy kottasorba és alá, amennyi éppen elfér.

Számos 18–19. századi kiadáshoz képest 1817-ben a dallamok közlése gondos és jó, de a papír minősége és a nyomtatás nem szép. A kiadások többségéből készült finom írópapírra piros-fekete címlappal párszáz példány (a példányszám körülbelül tizedrésze). Ebből a kiadásból az egyetlen ismert nem ilyen.

1817-ben egyszer téves a ’finális’. Kilenc zsoltárban vagy megfordult egy hang a szedésben (négyszer), ez terckülönbség a helyes hanghoz képest, vagy elcsúszott egy szekunddal lefelé vagy fölfelé. Egyszer a sorkezdő hang hibás ezek közül, hétszer pedig vagy a sorban a legutolsó vagy a megelőző hang (ultima et penultima) téves. A hibajegyzék ennyi. Korabeli nyomdai felszereléshez, meg a hasonló kiadásokhoz képest figyelemre méltó ez a gondosság. Nem tudjuk, elgondolható, hogy valamelyik debreceni kántor gondozta (vagy korrigálta) a dallamokat, mint Csákvári Varjas János professzor tette a Maróthi halála utáni harmóniás zsoltárok kiadásaival.

Egyes dallamokban a ritmus is mutat némi eltérést. Ez azonban szintén nem helyi és későbbi változat, csupán azt a pfalzi közlésmódot követi néhol, amelyet Szenci Molnár kiadásai elkezdtek.[xii] Jóllehet a folyamatos gyülekezeti zsoltáréneklésben ezek megokoltak, a későbbi kiadások nem mindenütt követték a nyolcad (minima) sorzárás és sorkezdés helyett ilyen összevont sorokban a negyed (semibrevis) helyettesítést. Tótfalusi 1685-ös kiadása (tipografizálása és részben helyesírása is) érvényesült. Ezt a Németalföldön nyomtatott öt 18. századi bibliakiadás hatása is nyomatékosította (utrechti kiadások), amelyekhez szintén mindenkor csatolták a genfi zsoltárokat. Néhány igazolható dallami változtatást kivéve (a pfalzi egyszólamú kiadásokból érthetőket) a többi hangjegyes eltérés közönséges zenei sajtóhiba. Nem tekinthetjük sem helyi változatnak, sem népi variálás gyümölcsének. Mindezekről másutt közlöm a szakmai részleteket. Itt még a tulajdonosi jegyzeteket kell említenem.

Családtörténeti jegyzetekkel együtt örökítette meg nevét az énekeskönyvet megvásárló újfehértói tulajdonos, akié az 1817-es öszvér kiadás volt. Halálát és fia ajándékát a gyülekezet akkori lelkésze írta a kötetbe. A későbbi, tehát 19–20. századi használatról is találunk némi adalékot. Ez is arra mutat, hogy az új (Benedek-féle) énekeskönyvet nem szívesen, és csak hosszas késéssel fogadták el.

Balogh Ferenc (†1864. július 12.) saját és családtagjai (testvérei, felesége, fiai, stb) születési meg egyéb adatait írta fel a kötéstáblára és a szennylapra az énekeskönyv elején és végén 1789-től kezdve. Azonos nevű fia halála után ajándékozta a bőrkötéses könyvet Újfehértó egyházközségének azzal, hogy „folytonosan a’ papszékben álljon ’s tartassék, a’ Lelkész használatára” (ezt Kiss Bálint lelkész jegyezte fel 1864. augusztus 1-jén).

A kisnemesi családból származó Balogh Ferenc az énekeskönyvet az 1831. évben, a Debrecenben és a környékén dúló koleravész idején vásárolta. Kelendőség miatt is, és a kiadvány keletkezése miatt is hasznos ez az adat. 1831-ben, másféle évtizeddel az 1817-es 4° megjelenése után még mindig lehetett vásárolni ebből az öszvér kiadásból. Közben 1823-tól már teljesen az új Benedekféle kiadás szerint nyomtaták a 4° formátumú kiadást is, tehát nem öszvér-módra. Ára jóval több volt a nagyméretűnek: 42–45 krajcárt kértek a közönséges 8° énekeskönyvért, a graduálért (4°) 2 forint 30 krajcárt (köttetése, ha nem volt különösen díszes, nagyjából ugyanannyiba került).

Használták tehát a régi (az „öreg debreceni” szerint nyomtatott) zsoltárkönyvet is, a zsoltárokat is a régi módon a 19. század második felében. 1806-ban válogatott a zsoltárversekben a fél évszázadánál hosszabb ideje megújított énekeskönyv, majd 1877-től el is hagyta az egyházi vezetők által éneklésre nem javasolt strófákat és teljes zsoltárokat. Az „öreg debreceni” énekeskönyvből változatlanul átvett genfi zsoltárokban nincs meg a Benedek-féle énekeskönyv fő jellegzetessége, a gyülekezeti éneklésre épületesnek minősített zsoltárversek megcsillagozása. Csáthy György még minden zsoltárt változatlanul szedett. A szertartási használatban nem történt sem azonnali váltás, sem nem ismerték el szükségesnek azt, amit az egyházi vezetőség jónak tartott és szorgalmazott. Ennek is tanúja ez a sokat használt énekeskönyv. 1921-től már ismét új énekeskönyve volt a hazai reformátusoknak, az úgynevezett Baltazár-féle (előzményeként előbb, 1903-ban és 1916-ban próbaénekeskönyv is megjelent). Az 1817-es énekeskönyv e példányában látható ceruzás jegyzetek, áthúzások, szövegmódosítások a Benedek-féle énekeskönyvvel nem mindig egyeznek, a próbakiadások módosításaiból is csak részben magyarázhatók. Néhol az akkori lelkész saját ízlése szerinti     átdolgozást jegyzett bele. Az áthúzott zsoltárok az időközben mellőzöttek, amelyeknek kevés, vagy egyetlen versét sem csillagozta meg az 1806-os (Benedek-féle) énekeskönyv, ezek majd el is maradtak az 1877 után nyomtatott énekeskönyv egyik típusából.

Az öszvér-kiadás eme példányában huszonkét teljesen áthúzott zsoltárt találunk; ezeknek (és még másik negyvennek) egyetlen versét sem csillagozták meg 1806-ban, ezek maradtak el az 1877-től megjelent kis 8° kiadásokból, amelyeknek 16 kiadásáról tudunk az 1910-es évekig. Nincs azonban áthúzva számos helyen olyan zsoltárvers sem, amelyet pedig 1806-ban nem csillagoztak meg.

*

Az 1817-es öszvér kiadásnak nem volt folytatása. 1823-ban a nagyalakú (4°) énekeskönyv teljes mértékben Benedek-féle szerkesztmény volt, a 8° kiadáshoz hasonlóan. A Mennybéli felséges Isten egyszer van benne. Csillagozott zsoltárversekkel kapjuk a százötven zsoltárt. Nincs többé sorokra tördelt dallamszedés. A zsoltárok versszedése sem szokás többé. A genfi zsoltároknak ez az újabb kiadása 1823-ban végleg szakított az 1817-ben még elfogadott formával. Tördelésben, dallamszedésben is más utat követ. Megjelent viszont a címlap verzóján a Szenci Molnárra szabott óda ismét, de csupán a 4° formátumú kiadásokban. A 8° alakú kiadások ezt többé nem közölték.

*

Az 1806-os keltezésből és a két egymás mellett élő énekeskönyv-típus tisztázatlanságából következően nem ritkán vegyül a katalógusokban a meghatározás és leírás. Ilyesmi még egyes szakirodalmi értékelésben is megtörténik.[xiii] Ezért tanácsos, hogy a két énekeskönyv-típus dicséreteinek teljesen eltérő koncepcióját és szerkezetét itt egymás mellett lássuk, az énekek sorszáma szerint.

A Vater unser föntebbi példájához szükségesként csatolom még annak az énekcsoportnak a jellemzését, amelybe illeszkedett az ének 1817-ig (az „öreg debreceni”-ben). Ez szintén meghatározó. Változatlan szerkezetű és huzamosan megjelenő énekeskönyv-típus ilyen tartozékait címleírásban külön nem kell taglalnunk, hisz az együttes megjelentetés szándéka, azaz a zsoltárkönyvhöz tartozásuk kétségtelen. Hiányos vagy csonka énekeskönyvek meghatározásában fogódzó, hogy nyolc vagy kilenc énekből áll-e ez a szerkezeti egység, azaz megvan-e benne a Vater unser; ennek értelmében 1686 előtti vagy utáni.

A Szenci Molnár Albert óta (Pfalz és Genf nyomán) folyamatos hagyományt mindenben megtörte, a 150. zsoltárhoz csatolt énekeket is elhagyta a Benedek-féle énekeskönyv. Addig (Szenci Molnár óta) a következő kantikumok, káté és egyéb énekek tartoztak ide:

[1]  Az Istennek Tízparantsolatjáról. 2Mó’s. XX. A’ 140. ’Sóltár’ nótájára.[xiv]

                      Emeld fel szíved, füled’ nyisd meg …

[2]  A’ Simeon Éneke. Luk. II. v. 29–32. [Nunc dimittis servum tuum, Domine]

                      ♫ Uram, botsássad el Szolgádat békével.

[3]  Mindennémű háborúság ellen.[xv] A’ 35. ’Sóltár’ nótájára.

                      Úr Isten, melly sokann vagynak…

[4]  Ének az Isten’ Törvényéről. A’ 6. ’Sóltár’ nótájára.

                      Meghagytad nékünk, Úr Isten…

[5]  Ének a Szent Vatsora előtt. Az 50. ’Sóltár nótájára.

                      Hallgasd meg, Úr Isten, kérésemet…

[6]  Ének a’ Szent Vatsora utánn. A 8. Sóltár nótájára.

                      Óh én lelkem, dítsérjed Istenedet…

[7]  Anna Aszszony Háláadó Énekje. A 7. Sóltár nótájára.

                      Örül az én szívem az Úrbann…

[8]  Szűz Mária Énekje. Luk. I. [Magnificat] A 146-dik Sóltár nótájára.

                      Magasztalja az én szívem…

[9]  Az Úri Imádság; Magyaráztatva. Azon nótánn mellyen Belgáúl énekeltetik.

                      ♫ Mennybéli Felséges Isten! …

Tótfalusi Kis Miklós adta hozzá első ízben a [9]. éneket (a 12° zsoltáros könyvecskében, Amsterdam 1686), azaz a Pater noster parafrázist. Azóta ez állandó része a református énekeskönyvnek mind a mai napig.

A Benedek-féle énekeskönyv meghagyott néhány katechizmusi éneket, ezeket a dicséretek közé sorolta. Az öszvér-énekeskönyv dicséret-része 1817-ben beiktata a Vater unser parafrázis a 137. sorszámnál, az LII. Úrnapi énekként, a Bendek-félében ez a helye az 1921-es (Baltazár-féle) énekeskönyv megjelenéséig.

Ismerünk olyan énekeskönyveket, amelyeknek a zsoltárrésze évekkel később készült (ilyen lőcsei több is van). Olyan is megtörtént, hogy a megkezdett énekeskönyvet másutt folytatták és fejezték be: Huszár Gál legelső énekeskönyvét Magyaróvárott kezdte, Kassán folytatta, majd végül Debrecenben hagyta el a sajtót. Megesett az is, hogy 8° formátumú kiadvány szedéséből áttördelték a dallamszedést és a zsoltárokat 12° formátumú kiadvány számára. Itt egyik sem történt, hanem az énekeskönyv két eltérő felfogású kiadásából való a zsoltárok és dicséretek kiadása, ezért található meg a miatyánk-ének kétszer, eltérő zenei tipográfiával, előbb hibátlanul, másodszor hibásan.

Fekete Csaba