szemle

Egy magyar polgár. Ráth György és munkássága. Szerk. Horváth Hilda. Szerzők: Rozsondai Marianne, Mravik László, Horváth Hilda. Bp. 2006. Iparművészeti Múzeum, 102 l., 78 kép

Az alábbi ismertetés a Ráth György Múzeumban 2007. március 2-án tartott könyvbemutató beszéd szerkesztett kivonata. A kötet korszakalkotó jelentőségű, mert jelzi azt a komoly szándékot, hogy visszatérjen a múzeum (az Iparművészeti általában, s a Ráth György-múzeum konkréten) a maga építkezésében egy olyan alaphoz, amelyen mindenféle átalakítások, fuserálások, rombolások történtek. Takács Imre főigazgató úr a múzeumnak az építészeti megújításáról beszélt. – Én szívesebben terjeszteném ki ezt egy szellemi megújításra is, arra, hogy a múzeum és a múzeum munkatársai ritkaságoknak és furcsaságoknak a gyűjteményéből – és az ilyen semmire se való dolgokkal való gondoskodásban nagyon mély tudásig eljutott specialistáknak a gyülekezetéből – valóban szellemi teljesítményekre képes és a jelenkori szellemi életbe bekapcsolódni képes intézménnyé, kultúránk fontos részévé váljék. Ezt jelenti az én értelmezésemben az a rekonstrukció, ami a visszatérést jelenti Ráth György személyéhez és elveihez.

Másodsorban: én itt, a Magyar Tudományos Akadémia képviseletében emelt fővel állhatok, mert – mint ezt Rozsondai Marianne tanulmányára is támaszkodva állíthatom –, az MTA nemcsak egyik kedvezményezettje Ráth György tudásának, gyűjtőtevékenységének, hanem folytatója is. Az ő régi könyvgyűjteménye révén, amely által az MTA a Régi Magyar Könyvtárnak, ennek a szellemi könyvtárnak az egyik letéteményese (a második a sorrendben az OSzK után), s mindenesetre a magyar, a régi magyar szellemi kincsek, 1711 előtti szellemi kincsek tekintetében az egyik nagyhatalom. Emelt fővel állhatok itt, mert az MTA nemcsak köszönőlevelet írt, hanem a köszönőlevélnek az ígéreteit mind a mai napig be is tartja. Az MTA Könyvtárának ez a gyűjteménye nem a szétzilálódott, nem az elveszett gyűjtemények közé tartozik, hála egy sor olyan embernek, akik a háborús viszonyok között is Ráth Györgyéhez hasonló civil kurázsival voltak képesek menteni ezt a gyűjteményt és megtartani. Hála a mai kezelőinek is!

Az MTA székházában – és ez nem egészen köztudomású –, van egy ebből a házból (a Kecskeméti utcai otthonból, azután a következőből, és végül ebből a házból) származó emlék is. Ez egy hatalmas könyvszekrény, ma a főtitkári dolgozószobában, valószínűleg Schickedanz tervei szerint, mindenesetre a Ráth-otthon stílusában; s az 1950-es években került letétként az Akadémiára. Mintegy a tudásba vezető diadalkapuként, három osztású nagy homlokzatként stilizálja azt a könyvszekrényt, amely valójában egy egész könyvtárat tartalmaz. Ennek a kapuzatnak, homlokzatnak a groteszk-díszes pilaszterein megjelenik két tabula ansata, az egyiken a művészet, a másikon a tudomány szóval, nyilvánvalóan a szekrény tartalmát jelezve. A művészet szó gyönyörű szép antikva betűkkel van kifaragva, csak a művészet szóban a v helyett w áll. Ez kicsit sejteti Ráth György viszonyát a kézművességhez, az európai kultúrához, a pesti viszonyokhoz. Nyilvánvalóan itt egy német anyanyelvű és német íráshoz szokott kivitelezővel van dolgunk, egy olyan mesteremberrel, akit a formákra nagyon szépen megtanítottak, aki a múzeumnak a mintalap-gyűjteményét használta, de aki a magyar asszimilálódásnak az útján volt, mint a kornak az egész pesti polgársága.

Ezeket a jelenségeket megtaláljuk a könyvben. Magyarázatokat találunk az ilyesmikre. És úgy érzem, hogy ezt a könyvet mindenki szeretettel és haszonnal fogja forgatni. Egy életrajz vezeti be. Ezt szerző nem jegyezte, minden bizonnyal Horváth Hildának a keze nyomát viseli. Nyilván azért nem jelezte, mert előzményekből dolgozott, tehát nem ő költötte ezt az életrajzot. Nagyon hasznos az életrajz, nagyon fontos dátumokat, az egész könyv további specialisták által feldolgozott fejezeteinek az összefoglalását kapjuk meg belőle.

Azután Horváth Hilda az, aki Ráth Györgyről mint az Iparművészeti Múzeum első főigazgatójáról, tehát tulajdonképpen a 19. századi múzeumalapítási mozgalmakban és különösen az iparművészeti mozgalomban játszott szerepével foglalkozik. Olyan szerep ez, amely önmagában európai érdekű. Aki az iparművészet kutatására adta a fejét a 19. században, az azonnal egy nemzetközi mozgalomban találta magát, olyan nemzetközi mozgalomban, amelynek szociális vonatkozásairól manapság keveset szoktak szólni. Az 1851-es londoni világkiállítás és az azt követő világkiállítások tulajdonképpen a 19. századi ipari forradalomnak a seregszemléit hozták, és azt a megrendülést a szemtanúk számára, hogy géppel immár minden lehetséges. De a géppel sokszorosított tárgy elveszti a lelkét, elveszti kézműves iparművészi kvalitásait. Ez az élmény az iparművészet felfedezésének, a nagyművészettel szemben a kisművészet vagy művészi ipar múzeumi tárggyá emelésének a pillanata. Ez a folyamat Magyarországot is elérte, és tulajdonképpen 1872-ben ennek a belátásnak az eredménye jelentkezett, 1873-ban pedig a bécsi világkiállítás alkalmat is adott arra, hogy az elhatározást azonnal, mégpedig nagyon bőkezű támogatással valóra is váltsák. Nem szoktak arról beszélni, és ezt itt hangsúlyozni kell, hogy ez a magyar, független Magyarország, a kiegyezés után önálló Magyarország kultúrpolitikájának az egyik első jelentős tette. Mindenesetre az 1873-as bécsi világkiállítás, amin maga Ráth is részt vett, az akkori, a múzeummal, művészettel foglalkozó egész magyar tudományos garnitúrának a nagy feladata és első felvonulása volt.

A másik tanulmány, Rozsondai Marianne-nak már említett tanulmánya az MTA Könyvtárának Ráth gyűjteményét, ezt a Ráth kívánsága szerint egységben megőrzött, elkülönített gyűjteményt, elsősorban az RMK-gyűjteményt és a Ráth-féle ősnyomtatványokat mutatja be. Természetesen különös tekintettel arra, ami a szerzőt is izgatja – de nem idegen ez Ráthnak az elképzelésétől – a könyvkötéseknek a történetére, illetve Ráthnak a könyvkötést támogató munkájára.

Magisztrális tanulmányban Mravik László Ráth Györgyöt mint 19. századi szabadgondolkodó műgyűjtőt mutatja be. Műgyűjtés és szabadgondolkodás nem feltétlenül tartozik össze. Mravik László, aki mindig igen szellemes nagy konstrukciókat szeret alkotni, tulajdonképpen adósunk marad ennek a bizonyos szabadgondolkodásnak a tartalmi kifejtésével – annál nagyobb szellemi izgalom lesz majd kivárni azt, amikor ennek a szellemiségnek az egész rajza meg fog jelenni előttünk. Mindenesetre Mravik nagyon pontosan mutatja be azt, hogy a polgári műgyűjtés – itt idézem: „akkor fejlődött hirtelen-látványosan, amikor a feudális társadalmi berendezkedés végleg csődöt mondott, amikor a liberalizmus (azaz annak konzervatív ága) az európai és az észak-amerikai kontinensen vált a gondolkodás meghatározójává.” Talán ennél több is történt. A kiegyezés után az ősiség eltörlésével, új alkotmánynak, társadalmi berendezkedésének a meghirdetésével, megszűnt a különbség arisztokrata és polgár között. A 19. század végi Magyarországon nincs többé – legfeljebb az eredet kérdése tekintetében – értelme a megkülönböztetésnek, arisztokratikus és polgári között. Ez egy olyan kiindulópont, amely mindenfajta múzeumunknak, mindenfajta gyűjteményünknek az alapjait jelenti. Azt hiszem ebben a tekintetben helyesebb abból kiindulni, amit a német terminológia is szeret mondani, ez az alapítók kora, a „Gründerzeit”. Minden intézményünket ekkor alapítják, a német szóhasználat arra utal, hogy a rendes cégtáblákon minden cégnél oda van írva, hogy „gegründet”, és ezek általában ebből a korból származó alapítási adatok.

Nagyon érdekes, hogy Mravik László tulajdonképpen konfliktust lát a 19. század második felének a kultúrájában, illetve a múzeumi gyűjtőszférájában. Az a Mravik, aki nagyon pontosan, nagyon részletesen ismeri a kornak a világát, szereplőit, valamilyen módon démonizálja Ráth idősebb kortársának és sok tekintetben tanítómesterének, mentorának, példaképének, Pulszky Ferencnek az alakját. Pulszky úgy jelenik meg, mint az alku nélküli liberális és szabadkőműves, kultúrpápa és zsarnok. Sőt különösnek tűnik számára, hogy a szelíd és tisztességes Ráth miként tudott oly jól megférni és együttműködni Pulszkyval. Minden jel szerint nagyon is jól meg tudott férni, nagyon jól együtt tudott működni, és ehhez semmiféle tisztességtelenség nem fűződött. Ráth pályáján is fontos szerepet játszott Böhm József  Dániel, aki az előző generációban Pulszkynak, Henszlmannak tanítómestere, aki tulajdonképpen az egész magyar művészettörténet-írás és gyűjteményi hagyomány megalapítójaként vagy példaképeként tekinthető, és aki 1865-ben, amikor grafikai gyűjteményét Ráth felvásárolta, tulajdonképpen közvetlenül is hatott Ráthra. Nem sokkal később a Fejérváry–Pulszky gyűjtemény tárgyainak árverésen való beszerzése is ide tartozik. Tulajdonképpen Ráth szervesen kapcsolódik a 18. sz. végétől, a reformkor kezdetétől kezdve legalább két vagy három generáción keresztül a magyar műgyűjtésnek a hagyományához, felvilágosodás kori hagyományához. Szívesebben beszélnék itt felvilágosodásról, mint liberalizmusról és ennek a hagyományáról. Tudatosan beletanulva ebbe a hagyományba teremtette meg ezt a folyamatosságot, és tudatosan ragaszkodott ahhoz, hogy megörökítse elődeinek a legjelentősebb eredményeit, közreműködve abban is Pulszkyval, hogy a Pulszky gyűjteménynek árverésre került darabjait itthon tartsák.

Horváth Hilda nagyon alaposan végigköveti Ráthnak a vásárlásait, „Egy műgyűjtemény metamorfózisa. Ráth György műtárgy-vásárlásai” című tanulmányában, bebizonyítva, hogy az, amit a Böhm-gyűjtemény, Fejérváry-gyűjtemény kezdete jelentett, nem a gyűjteménynek a végleges állapota volt, egy egészen másik gyűjtemény az amit a Ráth hátrahagyott, s amit ebben e házban akarata szerint múzeummá alakítottak. Ezzel a folyamattal foglalkozik Horváth Hilda azután egy újabb tanulmányában: „Művészi otthonból – múzeum. Az Országos Ráth György Múzeum és sorsa”, bemutatva a ház felépítésének, berendezésének és azután utolsó sorsának a történetét. És itt nem kell okvetlenül a sztálinizmust, nem kell okvetlenül a népi demokráciát okolni, már a Ráth-rokon, Végh Gyula 1920-ban – mint ezt meglepetéssel tudjuk meg –, felvetette, ő tudta miért, a múzeum önállóságának megszüntetésére az első javaslatot. Tehát arra a törvényszegésre, ami a törvényt nem olyan sokára követte. És itt 1920-ról van szó. Egy nagyon fontos fordulat van előttünk: az a világ, amiben Ráth dolgozott, az a világ, amelybe múzeuma is illeszkedett, az első világháború végén menthetetlenül megszűnt, véget ért. Vannak dolgok, amik visszahozhatatlanok.

Van mit újra gondolnunk tehát. Azt a típusú múzeumot, amit a Ráth Múzeum jelentett az Iparművészeti Múzeum rendszeres gyűjtése mellett, az enteriőrmúzeumot a múzeumi differenciálódás és a múzeumi modernizálódás szüntette meg: Klebelsberg Kunonak, majd Hóman Bálintnak a múzeumi törvényei és reformjai – ezen a modernizáción valószínűleg fordítanunk nem szabad és nem érdemes. A szellemi rekonstrukciónak azonban itt a helye, és én úgy gondolom, hogy ehhez csak ajánlható kezdet, irodalom, ihlető forrás mások számára is az a könyv, amelyről most itt írtam. Köszönet érte.

Marosi Ernő