szemle

Visser, Arnould Silvester Quartus: Joannes Sambucus and the Learned Image. The Use of the Emblem in Late-Renaissance Humanism. Leiden, 2005. Brill, 296 l. /Brill’s Studies in Intellectual History, Vol. 128./

A társadalom- és vallástörténetben is kiválóan járatos fiatal holland klasszikafilológus Arnoud Visser (jelenleg az University of Saint Andrew-on tanít és Augustinus kora újkori recepcióját kutatja) három éve jelentette meg a doktori disszertációjából írt könyvét Zsámboky János Emblemata (1564, 1566, 1569, 1576, 1584, 1599) című művéről. Az angol nyelven készült nemzetközi közönségnek szóló monográfia, ahogy ez a Brill színvonalas, de méregdrága könyveivel lenni szokott, magyar könyvtárakba szinte el sem jutott. Holott Zsámboky emblémái a magyar történészi, filológusi és irodalomtörténészi szakmát is régóta foglalkoztatják, még ha közel sem akkora mértékben, mint a nyugat-európai szakmai közönséget. Maga Arnould Visser ezt a művét – a már 2003-ban Leidenben ki is adott – doktori értekezésére (Johannes Sambucus (1531–1584) and the Learned Image. Forms and Functions of a Humanist Emblem Book) alapozta, lényegében ennek átdolgozott kiadása. Az embléma-kutatás divatja lassan már negyven éve rendületlenül tart, amely részben a reneszánsz újplatonista vonulata iránti lelkesedéssel függ össze (az embléma mint valami titkos, mély értelmet kifejező kompozíciós egység), részben pedig az ikonográfia és ikonológia iránti érdeklődéssel.

Elegendő egy pillantást vetni az alábbi bibliográfiai listára, amely tartalmazza nemcsak Visser, hanem Tüskés Gábor vagy Szőnyi György Endre ide vonatkozó tanulmányait is: (http://rosalia.dc.fi.udc.es/emblematica/estudios.html).

Maga Zsámboky különösen is ismert alakja a németalföldi kutatásnak, a belgiumi bibliofil lap csaknem 30 éve meg is jelentette az Emblemata flamand és francia nyelvű szöveggel kiadott változatát hasonmás kiadásban is (De Gulden Passer. Bulletin van de Vereeniging der Antwerpsche Bibliophilen. = Jaargang (58–59.) 1980–81. (Sambucus: Emblemata.) vö. Irodalomtörténeti Közlemények 1986. 727–728.).

Visser doktori értekezése előmunkálataként kiadta a két nagy leideni könyvtár emblémás könyveinek leíró katalógusát is: Emblem Books in Leiden. A Catalogue of the Collections of Leiden University Library, the ’Maatschappij der Nederlandse Letterkunde’ and Bibliotheca Thysiana. Comp. by A. S. Q. Visser, co-edited by P. G. Hoftijzer, B. Westerweel. Leiden, 1999. Primavera Pers. Bár a szerző elméleti tájékozottsága is kiváló, a témát sikerült mégis egy kívülálló objektivitásával megközelítenie, és az irodalomelméletről és a műelemzésről a hangsúly az embléma társadalmi-kulturális helyének elemzésére tevődött át. Mi is volt az embléma (helyesebben az emblémás könyv) társadalmi funkciója? Mi tette annyira népszerűvé Európa nyugati felében? Az olyannyira sikeres Emblemata című könyv tehát mint egy egzotikus, talán kissé homályos és ellenszenves, de mindenképp magyarázatra szoruló kulturális műtárgy („cultural artefact”) lett a szerző elemzésének tárgya. Ez a megközelítés akaratlanul is Natalie Zemon Davis vagy Lisa Jardine munkáinak szellemiségét idézi, de Visser nem viszi következetesen végig, hiszen például az Emblematához csatolt numizmetikai függeléket például nem elemzi.

E szemlélet jegyében a könyv első két fejezete arra keresi a választ, hogy miért is jött létre az Emblemata. Miért volt érdemes Zsámbokynak – Pozsony érintésével – Nápolytól Gentig majd tovább Antwerpenig utaznia, ahol végül rátalált a híres francia származású, szikrázó tehetségű nyomdászra, Christoph Plantinra? Miért volt érdemes több mint 300 forintot fektetnie a könyv metszeteinek elkészítésébe? Egyszóval, miképpen illeszkedett az Emblemata Zsámboky életművébe, akit a kortársak, ellentétben az utókorral, főképpen mint könyvgyűjtőt és filológus humanistát értékeltek, nem pedig mint emblémaírót? Visser válasza egy viszonylag friss Zsámbokybiográfia. A magyar humanista életének legkényesebb pillanatában, a fordulóponton született meg az emblémagyűjtemény, 22 évi vándorélet után, éppen Zsámboky Bécsbe való letelepedése előtt, mintegy megszerzett műveltségének és kapcsolatainak bizonyítványaként. Az életrajz kicsengése azonban talán egy kicsit túlságosan is negatív, és a lehanyatló karrierben túl nagy teret kap a Hugo Blotius-szal vívott sikertelen vetélkedés a császári könyvtárosi állásért.

A könyv második fejezete, egyedi módon, a kiadó Plantin szemszögéből kíséri végig a könyv megszületésének történetét. Visser arra keresi a választ, hogy miért vágott bele Plantin ebbe a költséges vállalkozásba, amely bár sikeresen végződött, de korántsem hozott akkora hasznot számára, mint azt egy bestsellerről feltételeznénk, lényegesen kevesebbet például, mint egyes vallásos művek, katekizmusok, vagy bibliák stb. A Giovanni Michaele Bruto, olasz humanista egyik könyvecskéjével induló nyomda több válságot is átvészelve rövid időn belül hatalmas, műhellyé nőtte ki magát. Zsámboky éppen egy kisebb krízis után lépett kapcsolatba Plantinnal, aki az Emblematát alkalmasnak tartotta a cég intellektuális arculatának erősítésére, és a humanista műveltségű nagyközönség megszólítására. Plantin rendkívüli jó ízlésének és igényességének köszönhető, hogy számos tipográfiai és ikonográfiai újítás mellett az Emblemata a század egyik legszebb emblémás kötete lett, amelyet (hála kis formátumának) sokan használtak ’album amicorum’-ként is. (A mű 1584-es antwerpeni kiadása (RMK III. 726) a Pytheas Kiadó jóvoltából (Bp. 2002.) folyamatosan megvásárolható napjainkban is.) Plantin azonban a könyvvel a latinul nem tudó közönséget is meg szerette volna szólítani, ennek érdekében kiadta holland majd francia fordításban is, az utóbbihoz maga írt előszót.

A monográfia harmadik fejezete Zsámboky emblémákra vonatkozó általános megjegyzéseit tanulmányozza, vagyis a mű bevezetőjét, amely számos modern kiadásnak és elemzésnek örvend. Visser megpróbálja bebizonyítani, hogy a „De emblemate” című bevezetőt nem szabad egy konzekvens irodalomelméleti fejtegetésnek tekinteni, mert az embléma mint különálló műfaj még nem vívta ki önálló irodalmi helyét a korban, és mert Zsámbokynak nem ez volt a célja. Fontosabb az volt számára, hogy az olvasó, mint újszerűt, de mégis ismerőset fogadja könyvét, és ennek érdekében megpróbálta az emblémát lazán kötni a korabeli irodalomtörténeti koncepciókhoz, az imitációhoz, a szimbólumokhoz, vagy az allegóriákhoz fűződő általános vélekedésekhez. Az „elegancia”, a „homályosság” és az „arányosság” kritériumai nincsenek pontosan megfogalmazva, a kép és szöveg viszonya is (bár e viszony egyértelmű Zsámboky számára) csak laza, nehezen értelmezhető utalásokból bontható ki. Ez a lazaság talán azt a célt is szolgálja, sejteti Visser, hogy Zsámboky több mindenre és szabadabban használhassa az emblémát Andrea Alciatónál, akire meglehetősen illetlen módon nem is hivatkozik. Zsámboky számára a legfontosabb, hogy a műfaj didaktikus és szórakoztató célokat egyaránt szolgáljon, és rendkívül különböző témákat ötvözzön. Aki emblémák írására adja fejét, annak egy kicsit mindenhez értenie kell – jelenti ki előszavában.

A negyedik fejezetben Visser ismét egy új oldalról, egyedi módon közelíti meg a témát, és az emblémák társadalmi funkciójára kérdez rá. Kimutatja, hogy Zsámboky egyik legnagyobb újítása az emblémákban a dedikációk következetes használata volt. A 223 emblémából 87-hez tartozik dedikáció: Zsámboky kezén tehát az emblémák a kapcsolati hálók láncszemeivé válnak. Különösen igaz ez a könyv második, kibővített kiadására, amelyet már bécsi tartózkodása alatt juttatott Plantin nyomdájába újabb 32 dedikált emblémával ellátva (ezek többségében udvaroncoknak és potenciális vagy meglévő patrónusoknak lettek címezve). A fejezetben Visser részletesen elemzi az egyes emblémák társadalmi stratégiáját Zsámboky kapcsolati rendszerében.

A könyv hátralevő három fejezete irodalomelméleti irányultságú (5. fejezet: „Tartalom, felépítés és stílus”; 6. fejezet: „A klasszikus források használata”; 7. fejezet: „A szó és a kép a picturában és az epigrammában”). Visser kimutatja, hogy a kép a szövegnek inkább csak didaktikus célú illusztrációja, mint az értelmezést mélyítő vagy segítő eszköze. Rámutat arra, hogy Zsámboky a saját maga által lazán megfogalmazott esztétikai kritériumnak sem felel meg: az emblémák mondanivalója általában túlságosan is direkten (szájbarágósan) lettek megfogalmazva, a versek nem elég tömörek és kevés lehetőség nyílik értelmezésbeli játékosságra. A játéktér inkább az epigrammák klasszikus forráshasználatában rejlik: Zsámboky sokfelől gyűjti össze anyagát, és gyakran használja forrásait egészen meglepő mondanivalók kifejezésére. E három fejezetben, amely bővelkedik kisebb műelemzésekben Visser gyakran nyújt komoly filológia teljesítményeket nemcsak a források meghatározásában, hanem az emblémák értelmezésében, Zsámboky retorikai stratégiájának bemutatásában is. A könyv mégis végig könnyen olvasható és szellemes marad.

Almási Gábor