szemle

Martellini, Manuela: Antonio Bonfini. Un umanista alla corte di Mattia Corvino. Viterbo,  Sette città, 2007. 98 l. /Quaderni del CESPoM 9./

Nagy öröm, hogy a Bonfini-szakirodalom újabb, olasz kutató tollából származó, olasz nyelven írott és Olaszországban kiadott darabbal bővült, hiszen az utóbbi években ezt ritkán tapasztalhattuk. Legutóbb 2000-ben jelent meg jelentős tanulmány és szövegkiadás Pisában (Beltramini, M.: La latinizzazione del Trattato d’Architectura del Filarete), amely a magyar kutatás régi adósságát törlesztette Bonfini Filarete-fordításának megjelentetésével kitűnő elemző tanulmány kíséretében.

A most kezünkben tartott könyv első látásra (és címe alapján) résztanulmánynak tűnik, azonban már a tartalomjegyzék áttanulmányozása is sokkal többet ígér ennél, ugyanis a feldolgozás monografikus jellegű. Természetesen már csak terjedelme miatt sem beszélhetünk monográfiáról, azonban elöljárójában (a későbbiekben megjegyzendő hiányérzetünk ellenére) leszögezhetjük: az olasz olvasó alapos tájékoztatást, útmutatást kap e kötetből Antonio Bonfini életét és munkásságát illetően.

Jó érzés kézbe venni a könyvet, amelynek borítóját Bonfini mellszobrának fényképe díszíti. Ez a mellszobor Ascoli Piceno városházának udvarán található, s mint talapzatának feliratából (melyről fényképfelvételt láthatunk a kötet 24. oldalán) kiderül, Budapest városa ajándékozta Festetics[!] Domonkos adományaként a nagy történetíró szülővárosának(?) 1935-ben, s melyet – ismereteink szerint – fényes ünnepség keretében avattak fel.

Az első fejezet Bonfini életrajzát tartalmazza. Röviden elidőzik a régebbi szakirodalomban többször tárgyalt kérdésnél, vagyis hogy Bonfini Ascoliban született-e, vagy a hozzá közel eső Patrignonében. A kérdés eldöntéséhez – ami igazi fontossággal csak e városkák lokálpatriótái számára bír – G. Amadio 1930-ban megjelent könyvének érveihez utal. A fejezetnek ez a mozzanata különösen értékes a magyarországi olvasók számára. A szerző – különösen Bonfini életének Magyarországra érkezése előtti időszakára vonatkozóan – a helyben (Ascoliban, Recanatiban stb.) megjelent szakirodalmat felhasználva tesz megállapításokat, amelyeket bőséges jegyzetapparátussal kísér. Olyan nehezen hozzáférhető, részint csupán az adott város könyvtárában fellelhető írásokról tudósít részletesen, amelyek a magyar kutatók számára többnyire csak bibliográfiákból ismeretesek.

A következő két fejezet (Itália és Magyarország kapcsolata a 14–15. században, illetve Corvin Mátyás címmel) újdonságot nem mond, azonban a „célközönség”, az olasz olvasók számára feltétlenül orientálónak tekinthető.

„A budai udvar és a Bilbiotheca Corviniana” címet viselő fejezetbe illeszti be a szerző – kissé erőszakoltan – a Libellus de Corvinianae domus origine és a Filarete által írott Trattato d’architettura Bonfini által készített latin nyelvű fordításának ismertetését. Különösen annak fényében érthető nehezen ez az eljárás, hogy a későbbiekben külön fejezetet szentel a Libellushoz hasonlóan elveszett Historia Asculanának, majd hosszasan elemzi a Héródiánosz-fordítást. Sajnos ily módon ez a fejezet szinte a legkevesebbet a címében jelzett témáról beszél, amelynek bővebb kifejtése – vagyis annak a közegnek a felvázolása, amely meghatározta Bonfini magyarországi működését – ismét csak az olasz olvasók számára lett volna elengedhetetlenül szükséges.

A következő fejezet a Symposiont tárgyalja. Foglalkozik a műfaj kérdésével, valamint a humanista szümposzionok hagyományával is. Bonfini művét Pajorin Klára alapvető fontosságú tanulmánya nyomán elemzi.

A zárófejezet szól a történeti művekről. Rövid bevezetés után, amely a humanista történetírás elméleti kérdéseit tárgyalja, rátér a már említett Historia Asculanára, ismerteti az eddigi szakirodalom eredményeit. Hosszan tárgyalja a Héródiánosz-fordítást, amelynek során értékes megjegyzéseket tesz Bonfini fordítástechnikájáról, elemzi a görög és a latin szöveggel kapcsolatos grammatikai kérdéseket. Örvendetes a részletes elemzés, azonban ha tekintetbe vesszük, hogy a szerző a következő tárgyalandó műnek, a Rerum Ungaricarum decadesnek (amely vitathatatlanul Bonfini életművének legjelentősebb darabja) kevesebb teret juttatott, örömünk nem lehet felhőtlen. E fejezetben elhelyezi a Decadest a magyarországi történetírás folyamatában, méltatja korszerűségét és jelentőségét, valamint utal forrásaira.

A kötetet részletes (81 tételből álló) bibliográfia zárja. Ezt áttanulmányozva azt mondhatjuk, hogy a szerző alaposan ismeri a Bonfinire vonatkozó olasz nyelven olvasható szakirodalmat, azonban a jelentéktelennek egyáltalán nem nevezhető magyar nyelvű szakirodalom csupán nyomokban van jelen nemcsak a bibliográfiában, de az egész műben. Talán ebből is adódik mindazon aránytalanság és időnként egyoldalúság, amelyre a korábbiakban utaltunk. Ezzel együtt nem győzzük hangsúlyozni annak a jelentőségét, hogy a nagy magyar humanistáról, Antonio Bonfiniről újabb könyv jelent meg Olaszországban!

Lázár István Dávid