szemle

Piarista iskoladrámák 2. S. a. rend.: Czibula Katalin, Demeter Júlia, Kilián István, Pintér Márta Zsuzsanna. Bp. 2007. Argumentum Kiadó–Akadémiai Kiadó, 1227 l. /Régi Magyar Drámai Emlékek. XVIII. század. 5/2./

A „Régi Magyar Drámai Emlékek” (RMDE) XVIII. századi sorozatának 5/2-es tagját, a Piarista iskoladrámák 2. kötetét tartja kezében az olvasó az Argumentum és az Akadémiai Kiadótól megszokott igényes kivitelezésben, amely 2007-ben jelent meg ugyanazon sorozat 1989-es protestáns, illetve ugyancsak 1989-es minorita, 1990-es pálos, 1992-es, illetve 1995-ös jezsuita 1–2. és végül 2002-es piarista 1. darabjait követően. A kötet mentén tehát kétségtelenül kirajzolódik egy, több évtizede komoly szakmai eredményeket felmutató munkacsoport arculata, illetőleg egyik kutatási irányvonala is, mind a szakma, mind a szélesebb olvasóközönség számára. Czibula Katalin, Demeter Júlia, Kilián István és Pintér Márta Zsuzsanna személyében az MTA Irodalomtudományi Intézetének Régi Magyar Drámatörténeti Kutatócsoportjáról van szó.

A Piarista iskoladrámák 2. kötetének tartalma minden vonatkozásban eleget tesz a sorozatnév keltette kívánalmaknak. Valóban „drámai emlékekről” van szó, hiszen a kötet sajtó alá rendezői nem csak drámaszövegeket közölnek, hanem az iskoladrámák komplementernek tekinthető szövegei, a magyar vagy vegyes nyelvű színlapok is helyet kaptak a kiadványban, hiszen az itt közreadott 28 szöveg esetében 21 dráma mellett 7 színlappal találkozunk.

Az egyes szövegek folytatólagos számozása 22-től 49-ig a Piarista iskoladrámák 1. kötetében közölt 21 szöveg szerzők szerinti betűrendjének folytatását jelenti. Mindez a két kötet szervezőelvét is világosan tükrözi: a két kötet a szerzők betűrendjében összesen 49 piarista drámaszöveget tartalmaz, s míg az 1. kötet A-tól K-ig adja közre a név szerinti szerzőket, addig a 2. kötetben a betűrend folytatása mellett ismeretlen piarista szerzők művei is megjelentek.

Munkamódszer tekintetében a 2. kötet sajtó alá rendezőiről csak a legjobbak mondhatóak el. A 28 itt olvasható szöveg többsége – amelyeket korabeli kéziratok, kéziratos másolatok, illetve nyomtatványok őriztek meg – modern kritikai kiadásban itt jelenik meg először. A szövegek sajtó alá rendezői mindannyiszor az eredeti forrásokat igyekeztek megkeresni, s csak legvégső esetben hivatkoznak másodlagos „forrásra.” Munkamódszerűk filológiai pontosságát, illetve meszszemenő szakmai igényességét az egyes szövegeket követő jegyzetapparátus szerkezete is világosan tükrözi, amely az alábbi részekből áll:

„A mű adatai” címszó a szöveg provenienciájának vonatkozásait, mai pontos lelőhelyét, a mű recepciótörténetét, illetve a hozzá kapcsolódó legújabb szakirodalmat összegzi. A „Szerző, színrevivő” részben a kötet szerkesztői a szerző életrajzának összefoglalásával piarista írói életpályák kirajzolására vállalkoznak. Rendkívül fontos és sokrétű a jegyzetapparátus következő két része, a „Forrás” és az „Előadás” címszavak, mindkettőről alább még részletesebben szólunk.

A „Forrás” rész ugyan szerényen a mű lehetséges forrásait ígéri, valójában sokkal több ennél. A szövegek sajtó alá rendezői ugyanis többirányú komparációs lehetőséget nyújtanak azzal, hogy a források mellett a mű korabeli érintkezési felületeire, konkordanciáira is rámutatnak. A világirodalmi konkordanciák felmutatásának jó példái többek között a kötet 36-os, illetve 43-as számú szövegei. Mind a Pintér Márta Zsuzsanna által sajtó alá rendezett Gyapai Márton, feleségféltő, gyáva lélek (1792, Simai Kristóf), mind a Kilián István gondozásában megjelenő Eléggé mulattató komédia a furfangos Scapinusszal (18. század utolsó harmada, ismeretlen szerző) a magyarországi Molière-recepció és kultusz fontos adalékait jelentik.

Az egyes szövegek érintkezési felületei kapcsán rendkívül fontosnak ítéljük továbbá azt, hogy a kritikai szövegkiadás készítői a jegyzetapparátus „Forrás” részében az egyes művek inter-, illetve intratextuális olvasataira is felhívják az olvasói figyelmet. A sorozat egyes darabjai közötti intertextuális olvasatra a Kilián István által sajtó alá rendezett 25-ös számú szöveget, az Egyiptomi Józsefnek bátyjaitúl való eladását említjük (1767, Pek Ágoston), amely ezúttal piarista-pálos összefüggésekre irányítja a figyelmet. A jelen köteten belüli intratextuális, tehát piarista-piarista olvasat kapcsán az ugyancsak a Kilián gondozásában megjelenő 33-as (1772–1777, Simai Kristóf: Váratlan vendég I.), illetve a Pintér Márta Zsuzsanna által sajtó alá rendezett 34-es szövegre (1789, Simai Kristóf: Váratlan vendég II.) utalunk.

Különösen a magyarországi hivatásos színjátszás elindulásában olyan fontos szerepet játszó piarista drámaszerzők esetében látszik indokoltnak, hogy mind a kötet szerkezetében, mind jegyzetapparátusában a szerzők következetesen rámutatnak a piarista drámatermésnek a hivatásos színjátszással való összefüggéseire is. Illusztrációként a Czibula Katalin gondozásában megjelent Igazházi, egy kegyes jó atya (1790, Simai Kristóf) című drámát emeljük ki, amelynek szövegéhez Czibula Katalin felkutatta és közli a már a hivatásos színjátszókhoz köthető, az OSzK Színháztörténeti Tárában, illetve a Ráday család levéltárában található színlapjait. Az iskolai színjátszásnak a korabeli színjátszás más formáival való szoros összefüggését támasztja alá továbbá az a problémaérzékeny szerkesztői döntés is, hogy a kötetben Simai Kristóf teljes életműve helyet kapott, mégha annak egyes darabjai már kívül is esnek az iskolai színjátszás körén.

Nagyon tanulságosak azon adatok is, amelyeket egyrészt maguk a szövegek, másrészt a hozzájuk kapcsolódó jegyzetapparátus „Előadás” címszava közvetítenek a színrevitel idejéről, és módozatairól, az ezzel kapcsolatban felmerülő rendezői kérdésekről, az egyes művek esetleges énekelt vagy zenei betéteiről. Épp ezen a ponton érhető talán leginkább tetten a sajtó alá rendezők tudósi arculata.

Minden bizonnyal nem tévedünk, ha kijelentjük: ezt a kötetet nemcsak a szakterületükön elismert tudósok, hanem az oktatásban is gyakorlott kutatótanárok rendezték sajtó alá. A kötet ugyanis nem csak a dráma- vagy színháztörténészek, sőt a nevelés-, a család-, a zenetörténet kutatói számára ezután megkerülhetetlennek számító kritikai szövegkiadás, hanem a tudományt a művészet irányából megközelítő pedagógus, rendező, színjátszó számára is jól használható kézikönyv. Alátámasztja ez utóbbi szándékot az, hogy a szerkesztők valamennyi szöveghez külön címlapot és szereposztást készítettek. (Érdekes lenne a jelen kötetben található azon színlapok „színrevitele”, amelyek olyan drámák cselekményét hozzák, amelyeknek nem ismerjük a szövegét.)

Szólnunk kell még a kötet nyelvi, illetve műfaji vonatkozásairól. Nyelvileg a kiadvány vegyes nyelvű drámák és színlapok közlését is felvállalja; a jegyzetapparátus „Nyelvi és tárgyi magyarázatok” kategóriája a gyakorlatban mindannyiszor szakszerű útmutatónak bizonyul.

Műfajilag a kötetet viszont jóval árnyalhatóbbnak látjuk, mint ahogy azt a kiadványhoz előszót író szerkesztők gondolták. Joggal beszélhetünk a kiadásra került 28 szöveg kapcsán nemcsak 21 drámáról és 7 színlapról, hanem a két említett pólus között elhelyezhető átmeneti, köztes műfajokról. Példa erre a Demeter Júlia által gondozott 31-es számú szöveg (1781, Sándor Boldizsár: Köszöntő játék Egerváry Ignác tiszteletére), amely a korban divatos alkalmi, dramatikus szövegként színlapelemet vagyis szereposztást is tartalmaz. További érvünk: a Kilián István által sajtó alá rendezett Egyiptomi Józsefnek bátyjaitúl való eladása (1767, Pek Ágoston) című drámában szintén találunk eredeti szereposztást.

Az 1. kötet részletes előszavának végén még arról a kötetszerkesztői döntésről olvastunk, hogy: „… a magyarországi iskolai színjátszás történetét a 18. század végén, 1799-cel le kell zárnunk.” (Piarista iskoladrámák 1. Bp. 2002. 24.) Időközben viszont a Régi Magyar Drámatörténeti Kutatócsoport újragondolta ezt az elvi megfontolást, az előkerült forrásokból ugyanis kiderült: a magyarországi iskolai színjátszás története nem zárható le az 1799-es korszakhatárral, amenynyiben a 19. század első negyedében is mind szöveg-, mind színpadszerűen továbbélő hagyományról van szó. Annál is inkább igaz ez, mert gyakran találkoznak olyan drámaszövegekkel, amelyeket a 19. század első két évtizedében másoltak, de a szöveg belső adatai egyértelműen arra utalnak, hogy a dráma még a 18. században keletkezett. Úgy gondoljuk, hogy a 2. kötet előszavában ki kellett volna egészíteni az 1. kötet előbb idézett mondatát, amely egyértelműsítené a közreadott szövegkorpusz lezáratlanságát, még akkor is, ha ebben a vonatkozásban a szerkesztők jelen pillanatban nem is szolgálhatnak pontos, számszerűsíthető adatokkal.

Az érintett problémák ellenére a magyarországi dráma- és színháztörténet nélkülözhetetlen, illetve a régi magyar dráma fogalmát árnyaló, több ponton lényegesen átértékelő forráskiadványát tartjuk kézben, amelyet remélhetőleg a „Régi Magyar Drámai Emlékek” XVIII. századi sorozatának 6. tagja, a még hiányzó ferences iskoladrámák kötetei fognak hamarosan követni.

Tar Gabriella-Nóra